Új Szó, 2022. július (75. évfolyam, 152-176. szám)

2022-07-15 / 163. szám

www.ujszo.coml 2022. július 15. KULTÚRA 9 Város, mely már csak az emlékezeté Szergej Geraszimov feljegyzései az ostrom alatt álló városban zajló élet abszurditásáról tanúskodnak HAVRAN KATI Az írók gyakran éveken át dol­goznak a szövegen, amit hosz­­szan tartó szerkesztői munka szokott követni. A könyvkia­dás hosszadalmas folyamat - legalábbis békeidőben. Szer­gej Geraszimov a februári 24-i megszállás napján ragad tol­lat - az olvasó pedig már jú­nius elején kezében tarthat­ta a feljegyzéseit tartalmazó kötetet, melyek két hónapot ölelnek fel. Ráadásul a szöveg magyar fordítását. A háború kitörését követő főbb események - Csernobil elfoglalása, a zaporizzsjai atomerőmű ostroma, a mariupoli szülészet lebombázása - valószínűleg mindenkinek örökre emlékezetébe vésődtek, aki nem kö­zömbös a világ történései iránt. Ge­raszimov ezeknek a történéseknek a jelentőségét boncolgatja, úgy, hogy maga is egy történelmi jelentőségű eseményt tapasztal a saját bőrén: Harkiv ostromát. Feljegyzései fősze­replője a város, mely február 24-vel kezdődően, mikor az orosz csapatok behatoltak Ukrajnába, erőteljes átala­kulásba kezd. Harkiv látképét a sokemeletes pa­nelházak határozzák meg. Egy-egy panelházon belül minden egyes la­kás egy ember vagy család sorsának hordozója - vagy emlékének őrzője. Azt hihetnénk, hogy a háború ténye mellett eltörpülnek az apró, személyes történetek. Geraszimov felfogásában azonban pont ezek az értékesek. Fel­jegyzéseiben miniatűr történetek bon­takoznak ki: a szomszéd a tizenkette­dikről és az idős doktornő a szomszéd lakásban azok, akiknek sorsai moza­ikként építik fel a nagy történetet. Harkiv látképének változását az ut­cákat járva tapasztaljuk meg Geraszi­mov szemével. A háború kitöréséről elsőként az árulkodik, hogy a meg­szokott utcai jövés-menés helyett so­rokba rendeződnek az emberek: egy­­egy gyógyszertár vagy szupermarket előtt többórás sorok kanyarognak. A sorban állók abban reménykednek, hogy a következő élelmiszerüzletben vagy patikában be tudják szerezni a legszükségesebbeket. Mert háború­ban mindenből hiány van - gyógy­szerekből, élelemből, és leginkább vízből. Aztán lassan kezd a város a maga fizikai valójában is átalakulni - a bombázások először a külvárosokat érintik, majd lecsapnak az iskolákra, tönkreteszik a város arculatát meg­határozó műemlékeket és eltüntetik a Donyec folyó felett átívelő hidakat- végül a városkép már csak az emlé­kezeté. A hidakat egyébként az ukrán haderők robbantották fel, hogy meg­akadályozzák az oroszok előretörését. A szerzőt, aki nyaranta csónakázni járt, minden hídhoz fűzi valamilyen emlék. „Ha lehunyom a szemem, jól látom magam előtt ezeket a hidakat” írja Geraszimov, „amikor alszom, az árnyékai elhúznak a fejem felett, mintha csak őrangyalok szélesre ki­tárt szárnyai volnának.” Nemcsak a látkép alakul át, hanem a város lakosai is. A háború lassan, de biztosan kitörölhetetlen nyomot hagy bennük. Az emberek eleinte ragasz­kodnak a mindennapi normal itáshoz- kitartanak azok mellett az apró dol­gok mellett, amik a háború történé­sei mellett jelentéktelennek tűnhet­nek, de melyek, ahogy Geraszimov rámutat, értelmet adhatnak túlélni az egész szörnyűséget. Bár kész csoda, hogy talál taxist, aki hajlandó elvin­ni őt, a szerző csak azért is elindul szülei lakásába, hogy megöntözze édesanyja után rámaradt két rózsa­bokrot - még akkor is, hogyha a vá­rosnegyedet, ahova tart, épp hevesen bombázzák. „Túl öreg és gyenge va­gyok ahhoz, hogy fegyvert fogjak, de valamit azért én is tehetek - magya­rázza Geraszimov. - Például megaka­dályozhatom, hogy Putyin elpusztítsa azt a két rózsabokrot, amit anyám úgy szeretett.” Idővel azonban az ostrom alatti élet abszurditása elkerülhetet­lenül rányomja bélyegét az emberek mentális állapotára. A szerző isme­rőse a tizenkettedikről heavy métáit bömböltet, hogy elnyomja az állan­dó ropogást, és az öntöttvas kádjában ágyaz meg magának, meggyőződve arról, hogy a kád falai megmentik a bombák becsapódásától. Ha nem is a bomba, a háború tudata lassan végez az idős emberekkel - a nyolcvannyolc éves hölgy a szomszéd lakásból kezd megbolondulni a bombázás zajától: már nem teszi meg a napi sétáját, nem olvas, és úgy tűnik, teljesen cserben hagyta a rövid távú memóriája. A téma, mely nem hagyja nyugodni a szerzőt, melyre időről időre vissza­tér feljegyzéseiben, hogy kibeszélje magából ezzel kapcsolatos gondola­tait, a nacionalizmus kérdése. Gera­szimov siet leszögezni: nem, nem te­kinti az összes oroszt rossznak. Miért is tenné, mikor édesanyja Oroszor­szág Kurszki régiójában született, ahol nem oroszul, hanem az ukrán egyik dialektusát beszélik, ám mind­végig Oroszországot tekintette szü­lőföldjének. Geraszimov maga orosz meséket olvasott, és oroszul beszélt gyerekkori barátaival. Ennek fejében érthető, hogy a szerző nézete szerint az ukránok nem egy szűk értelemben vett nemzeti összetartozás jegyében élhetik túl ezt a háborút. Geraszimov számára a túlélés kulcsa egy olyan do­log, amit hazafiságnak nevez. Az uk­ránok nem csupán a saját országukért, hanem Európáért, sőt, a világért har­colnak: „a hazafiság valójában egyál­talán nem helyhez kötött, és semmi köze a nacionalizmushoz - éppenség­gel globális jelenség - írja. - Mentes a nacionalizmus logikai téveszméjé­től, miszerint az én országom pusztán azért volna különb a többinél, mert én is itt élek.” A hazafiság számára messze túlmutat a nemzetiségi kér­déseken azáltal, hogy az összetartozás pozitív üzenetét hordozza. Számára egyedül ilyen pozitív szellemiség le­het a háború befejezésének kulcsa. A Harkivi napló Bartók Imre for­dításában, a Helikon gondozásában jelent meg. Nem reális az új katatörvény betartása, érvelnek a művészek A törvénymódosítás érzékenyen érinti a könyvkiadásban dolgozókat is (Fotó: Shutterstock) Van Gogh eddig ismeretlen önarcképét fedezték fel Tiltakoznak a művészeti ága­kat képviselő egyesületek: az új katatörvény következtében, melynek javaslatát a héten fo­gadta el a magyar kormány, megfelelő adózási forma nél­kül maradnak a kreatív ipa­ri vállalkozók. Felszólaltak a könyvkiadók, a színházak és a zeneipar képviselői is. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése sze­rint, mely a magyar könyvpiac több mint 90 százalékát fedi le, az ipar­ágban dolgozók döntő többsége sza­bad szellemi foglalkozású katás vál­lalkozó. „Értelemszerűen az írók, költők, szerkesztők, illusztrátorok, könyvtervezők, grafikusok, tördelők, műfordítók nem magánszemélyek, hanem könyvkiadók megbízásából dolgoznak, keresik kenyerüket, be­vételeikből tartják el gyerekeiket, családjukat” - írják a közlemény­ben. „Csak a nagyobb cégek tudnak főállásban alkalmazni szerkesztőket, tördelőket, de munkaviszonya író­nak, műfordítónak szinte soha nincs. Szellemi szabadfoglalkozást űznek.” Nyílt levelet adott ki a Magyar Színházi Társaság, melyet az érin­tett minisztereknek és államtitkárok­nak címeztek. A levélben a színházi szakma nevében szólalnak fel, bár, azt írják, „a probléma szinte az egész magyar kulturális szcénát érinti: szí­nészeket, táncosokat, látványterve­zőket, színház- és filmrendezőket és a filmgyártás nagyjából valameny­­nyi dolgozóját, írókat, fordítókat, új­ságírókat.” Úgy fogalmaznak, „nem életszerű” az az elképzelés, hogy a ezek a személyek katás vállalko­zóként magánszeméllyel kössenek munkaszerződést. A Music Hungary Szövetség, mely a magyar zeneipart és az ehhez kap­csolódó és támogató tevekénységeket végző művészeket és vállalkozásokat tömöríti, szintén kiadott egy közle­ményt. „A meglévő adózási formák közismerten nem felelnek meg az al­kotóknak és a kreatív iparban dol­gozóknak, hiszen ők projektalapon végzik a munkájukat”, érvelnek, nem pedig munkaviszonyban végzik a te­vékenységüket. A szövetség kiemel­te, összefognak ezért a kreatív ipar többi képviselőjével, hogy megoldást találjanak a problémára, és az egyez­tetéseket már meg is kezdték. (hkj A Skót Nemzeti Geléria szak­emberei akkor fedezték fel a festményt, amikor a közelgő kiállítás előtt röntgenfelvételt készítettek egy portréról. A Parasztasszony feje című alkotás hátoldalán ragasztó­én kartonrétegek borították az önarcképet. Lesley Stevensont, a galéria ve­zető restaurátorát sokkolta, amikor megpillantotta, hogy a művész „rá­juk néz.” „Amikor először láttuk a röntgenképet, természetesen rend­kívül izgatottak voltunk. Hatalmas felfedezés ez, többet tudunk meg általa van Gogh életéről” - magya­rázta. A holland festő takarékos­ságból gyakran használta fel vász­nai hátoldalát. Életében nem tudta eladni a müveit, a hírnév csak azu­tán érkezett, hogy 37 évesen, 1890- ben meghalt. A Parasztasszony feje 1980-ban, egy neves edinburghi ügyvéd ado­mányának részeként került a galé­ria gyűjteményébe. Egy Hollandia déli részén, Nuenenben lakó nőt ábrázol. Van Gogh 1883 és 1885 között élt a városban. Úgy vélik, karrierje egy meghatározó sza­kaszában festette az önarcképet a portré hátoldalára: ekkor költözött Párizsba; ahol nagy hatással voltak rá a francia impresszionisták mun­kái. Halála után nagyjából 15 évvel a Parasztasszony feje az amszter­dami Stedelijk Múzeumhoz ke­rült kölcsönbe. Úgy vélik, ekkor történt, hogy a vásznat kartonra ragasztották, majd bekeretezték. A festmény 1951-ben került Skó­ciába, Alexander és Rosalind Ma­itland birtokába, ők ajándékozták később a Skót Nemzeti Galériának. A galéria szakemberei szerint a ragasztó és a karton eltávolításá­hoz igen óvatos restaurátori mun­kára lesz szükség. Jelenleg kutat­ják, hogy lehet elvégezni anélkül, hogy kárt tennének a Parasztasz­­szony fejében. Az edinburghi Van Gogh-kiállítás látogatói elsőként láthatják az önarckép röntgenfel­vételét egy speciálisan kialakított fénydobozon át. A képen egy sza­kállas, kalapos, ülő férfi látható a nyakán lazán megkötött kendő­vel. Feszült tekintettel néz, arcának jobb oldalára árnyék vetül, bal fü­le világosan kirajzolódik. Számos önarckép és más munka került elő korábban, amelyeket a művész nu­­eneni korszakából származó fest­mények hátoldalára készített. (MTI)

Next

/
Thumbnails
Contents