Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)
2022-06-03 / 128. szám
www.ujszo.com | 2022. június 3. KULTÚRA 9 A Szemtől szembe részesei Kilo Krisztina és Derzsi Réka progresszív színpadi alkotása az identitásfejlődésről szól TALLÓSI BÉLA Kilo Krisztina és Derzsi Réka nekiveselkedve az (el)indulásnak A pozsonyi Astorka Korzo Színház A2 stúdiószínpadán láthattuk a Szemtől szembe / Zoci voői című kétnyelvű színpadi előadást, melynek szerzői, rendezői és közreműködői: Kilo Krisztina és Derzsi Réka. A darab sajátos - mozgást, drámai dialógusokat és vizuális effekteket vegyítő - színpadi nyelven közölt nemzedéki vallomás a nemzeti kisebbségben megélt (női) sorsról. A koreografált mozgás, az egymásnak végszavazó, de gyakran egymás szavába vágó és egymás szavára építő drámai dialógusok, valamint a fénnyel dolgozó vizuális effektek mellett az előadás része egy sajátos mozgóképes prológus. Az előadást ez a közelmúlt eseményeit elbeszélt történelemként (oral history) közlő mozi vezeti be, az elbeszélők megélt élethelyzeteinek és személyes vonatkozásainak adva teret. A történelmi viharokat megélt nagymamák (Kilo Krisztina és Derzsi Réka nagymamájának) interjúvallomásaival kezdődik a Szemtől szembesítés) - ezek az őszinte, nem megrendezett és megfésült, hanem emlékekből spontán feltörő vallomások a darab egyik, fő (tiszta) forrását képezik. Bár ez a mozgóképfolyamba rögzített narratív részlet különálló egységként vezeti fel az előadást, elhagyhatatlan szerves részként indítja el a dramaturgiai vonalat és teljességgel illeszkedik a színpadi játékba. Erre a filmvásznon verbálisán megelevenedő családi albumra köt ugyanis folytatólagosan a két színésznő már élőben elhangzó, dramatizált és minimalizált szcenikai eszközökkel megtámogatott vallomása. Mégpedig teszi ezt kimondottakkal és ki nem mondottakkal, megmutatott és jelzett szituációkkal, elhangzó és leírt mondatokkal, de a jelmezzel, a díszletelemekkel és az egyéb kellékekkel is úgy, hogy szellemileg és érzelmileg is töltekezik belőle. Az emberi való alapját adó humánumot meríti ki belőle abban a megélt színpadi jelenlétben, melylyel nyelvi, emberi és női vonalon saját identitásfejlődésüket tárják fel a szerteágazóan megjárt (élet)útjaikról - ez a darabnak az élethez elszakíthatatlan szálakkal kötődő színpadi realitása. Ennek vagyunk szemlélő részesei mi, nézők. És nemcsak egyszerűen szemlélői, hanem a darab nem kevés összetevőjének erősen átélő részesei is tudunk lenni. Mindaz ugyanis, vagy legalábbis annak túlnyomó része, ami előttünk Kilo Krisztina és Derzsi Réka mélyre ásó vallomásában megjelenik és előadásukban lezajlik - saját megéléseikből egymásra rétegezve humorosat, jót és kevésbé jót -, bennünket, a mi identitásfejlődésünk folyamatát és azzal együtt közösségekbe illeszkedésünk rögösségét is találóan megfogalmazza. Érzelmi kötődésben és fogalmi vonatkozásaiban is a nagymama iránti vonzalom, a nagymama (Robert Tappert felvételei) oda-vissza ható szeretete lengi körül és tölti be elejétől a végső pontig a színpadi szemtől szembe vizsgálódást időben és térben. A különféle méretű dunsztosüvegek (a befőttesüvegbe zárt termés a nagymama odaadó gondoskodásának, törődésének, elmúlhatatlanságának, teljes mindenének a jelképe) mindvégig jelen vannak a múltidézés megteremtésében, és ugyancsak sokféle funkciót betölt a gondolattömbök fűzésének menetében - leginkább jelképépítéshez használt törékeny és áttetsző elem. Ezekhez társulnak az üvegtáblák: a színpadtérbe belógatva a néző előtt zajló kirakós megidézőjáték törékeny darabjai. Ezeken, mint frissített napló- vagy krónikalapokon, elölről és hátulról szavakká, mondatokká fűzött betűsorokkal (az álmomból is felébresztenek, és fújom effektus) írott, ábrázolt formában jelennek meg a megéltek az utólag megszerzett tapasztalás fényében. Az üvegelemekből felépülő toronynak pedig azt kellene magába foglalnia, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hova tartunk és mivé leszünk. Felvértezve nagymamák meggyőző igazával (amit parafrazálok az egyik vallomásból): kemény idők voltak, nehéz életkörülményekkel, de fiatalok voltunk, megbirkóztunk mindennel, túléltük, itt vagyunk. Az üvegtáblákra lényegre törő jegyzetek kerülnek RÖVIDEN 182 kiadó az Ünnepi Könyvhéten Budapest. Összesen 176 pavilon várja az olvasókat 182 kiadó köteteivel, könyvbemutatókkal, zenés és családi programokkal a Vörösmarty téren és a Duna-korzón június 9. és 12. között. A 93. Ünnepi Könyvhét központi helyszíne mellett számos vidéki nagyvárosban szerveznek programokat. Ajárványhelyzet elmúltával a szokásosnál is több kiadó jelentkezett a rendezvényre - mondta a szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke, Gál Katalin a beharangozó sajtótájékoztatón, hozzátéve, hogy a papírhiány, a növekvő nyomdai árak, az infláció és a gazdasági válság egyaránt nehezítik a kiadók helyzetét. A könyvhetet idén Nádas Péter író nyitja meg, majd négy nap alatt több mint 60 könyvbemutató, mintegy ezer dedikálás, koncertek és egyéb események szerepelnek a programban. Játszóház is nyílik, ahol külön programokkal és mesekönyvekkel várják az ukrán menekült gyerekeket. (MTI, |uk) Catherine Deneuve életműdíjat kap Velence. Arany Oroszlán-életműdíjjal ismerik el Catherine Deneuve francia színésznő pályafutását az augusztus végén kezdődő Velencei Filmfesztiválon. Deneuve-nek a Velencei Filmfesztivállal való kapcsolata hosszú időre nyúlik vissza. 1967- ben már á Lídón szerepelt Bunuel A nap szépe című filmjében. A film elnyerte az Arany Oroszlánt. Deneuve évtizedekkel később, A Vendome tér asszonya című (1998) film főszerepéért kapott díjat Velencében, 2006-ban pedig ő volt a fesztivál nemzetközi zsűrijének elnöke. Alberto Barbera, a fesztivál művészeti igazgatója Deneuve színészi érdemeit emelte ki, hozzátéve: tehetségével és kifinomult szépségével „a francia filmművészet arcává, időtlen dívává, a mozivászon igazi ikonjává vált”. (MTI) A Koün rockkommandója bevette a szlovák fővárost KASZÁS DÁVID Gyermekkorom kedvenceit tizenhét óve láttam utoljára, azóta munkásságukat csak helylyel-közzel figyelem, de a covidos, ingerszegény évek után szinte minden lehetőségre ráharapok. Munkálkodik bennem némi nosztalgiafaktor is. A pozsonyi NTC Aréna ideális helyszínnek bizonyult. Nincs túl távol a vasútállomástól, pofás kis sörözők füzérén át vezet az út, a belméret optimális, mi öregesen meghúzódhattunk a foghíjas széksorokban... A közönséget a Fever 333 nevű trió melegítette. Az öszszegyűltek vevők voltak J. A. Butler- frontember őrületére, aki akár egymaga is belakná a színpadot (bárcsak a megboldogult letlive. élén érkezett volna!), de kurta produkciójukból épp elég volt kb. harminc perc. A KoJIn-fanatikusok ekkor már tűkön ültek, skandálták a banda nevét. A lehulló óriási, fehér függöny mögül hallatszó húrszaggató riffek pedig csak fokozták a hangulatot. Fieldy öthúrosának röfögése már az intró előtt őrületbe kergetett minket, atya ég, mi lesz itt! Apropó, a basszer hiánya fel sem tűnt, csak napokkal később ugrott be, nem is őt láttuk?! Tavaly kényszerpihenőre küldték, talán még most is körmöli a Függőség, hit, gyógyulás című könyvének folytatását. .. A röpke beállás után az Issues című 1999-es album intrója ránk szabadította az őrületet. A lassan, komótosan épülő szerzeményt a Falling Away From Me egészítette ki, és innentől már nem volt megállás. Olyan szerelvényre váltottunk egyirányú bilétát, amely rekordsebességgel repített vissza a kilencvenes évek végére, a numetal aranykorába. A Got The Life-fal újabb fokozatra kapcsoltunk, amit a lábaim még bírtak, a hangom már kevésbé... Jonathan üdvözölte az összegyűlteket, Megidézték a kilencvenes éveket majd folytatta a tébolyt. Jöttek a legismertebb szerzemények (Freak on a Leash, A.D.I.D.A.S.), a ritkán játszott gyöngyszemek (No One's There), majd a skótduda is, hogy a személyes kedvencemmel (Shoots and Lad(Fotó: Alexandra Söasná) ders) teljesen kifacsarjanak. A szokásos Metallica-tisztelgés (One) után az új album tételei következtek, melyek számomra pihenést és folyadékutánpótlást biztosítottak. Az alig több mint egyórás produkciót a „visszakiabálások” után megspékelték egy levezetővel, több kompozíció összegyúrásával: egy kis nyitány ebből (It’s On!), egy kis refrén abból (Did My Time)... A záróakkordot a Blind ritmusai jelentették, ekkor némi színpadi látványelemmel is szolgált az amerikai kvintett. Tulajdonképpen semmi szokatlannal nem rukkoltak elő, volt egy vérszegény dobszóló, a gitárosok (Munky és Head) már nem szántották fel a színpadot - a végén kedélyesen szórták szét pengetőiket, dobverőiket -, számomra azonban megidéztek valami zsigerit, valami csontig hatolót, ami a viharos középiskolás éveimben életben tartott. Nehéz lenne ezt szavakba önteni...
