Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)
2022-06-25 / 147. szám
12 SZALON ■ 2022JUNIUS 25. www.ujszo.com nagyon fontos gesztus Ukrajnától. Persze az ukrajnai lengyelek nagyon más helyzetben vannak a magyar kisebbséghez képest, például nyelvileg előrehaladott az asszimilációjuk, szórványban élnek. Zelenszkij bejelentését ugyanakkor jól időzítették, még ha ez a véletlen műve is volt, mivel nem sokkal később jött a hír, hogy Fehéroroszországban bezárták az utolsó lengyel tannyelvű iskolát. így az ukrán bejelentés egyfajta ellenpólussá vált: „igen, mi mások vagyunk”. Az igazi áttörés szerintem viszont az lenne, ha ukrán részről elhangozna egy bocsánatkérés a második világháború alatt elkövetett bűnökért. van bizonyos táptalaja az orosz törekvéseknek. Felhoznék egy nyilvánosságra került, ismert példát: 2018-ban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházát három lengyel férfi kísérelte meg felgyújtani, később kiderült, hogy a háttérben orosz szolgálatok, orosz pénz állt. Az ilyen és ehhez hasonló erők viszont olyannyira marginálisak a lengyel politikai életben, hogy fősodrúvá válásuknak semmiféle esélye sincs. Még annak sem, hogy a Szejmben megjelenjenek Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy felbukkantak a határok módosítását mutató térképek, illetve hogy orosz és feGitanas Nauséda litván, Andrzej Duda lengyel, Volodimir Zelenszkij ukrán, Egils Levits lett és Alar Karis észt elnök április 13-án Kijevben (Fotó: tasr/ap) Az, Hogy a Háború hogyan értékel át gyökeresen bizonyos jelenségeket, a lengyel-ukrán viszonyon is lemérhető. Gondoljunk csak a 20. század közepére, a volhíniai, kelet-galíciai mészárlásra vagy később a Visztula-műveletre: ez a viszony személyes és kulturális traumákkal is terhelt. Miért erősebb a segítségnyújtási szándék Varsó és Kijev között, mint a kölcsönös sérelmek felemlegetésének ösztöne? A rendszerváltás óta eltelt 32 évben egymásnak feszül a hivatalos lengyel külpolitikai doktrína és az az igény, hogy feldolgozzák a lengyel-ukrán történelem konfliktusos szakaszait. Van tehát egy lényegileg 1990 óta konstans doktrína, amely szerint Lengyelország érdeke az, hogy a tőle keletre fekvő posztszovjet államokat minden rendelkezésére álló eszközzel függetlenítse Oroszországtól, erősítse szuverenitásukat, kultúrájukat. Ez a régió a lengyelek szempontjából egy ütköző- és biztonsági zóna, Oroszországgal pedig nem szabad határosnak lenniük, az maradjon ott, ahol 1990-ben meghúzták a határokat a Szovjetunió felbomlásakor. Egyébként a narancsos forradalomban is ezt láttuk, amikor a lengyel politika azért kardoskodott, hogy az elnökválasztásnak legyen egy megismételt második fordulója - azt Aleksander Kwasniewski akkori lengyel államfő személyesen harcolt ki. Mindezzel szembefeszül az emlékezetpolitikai igény, mivel a történelem során szinte minden szomszéd állammal súlyos konfliktusai voltak Lengyelországnak - a litvánokkal és az ukránokkal különösen. A külpolitikai doktrína viszont annak a belátására épült, hogy ezt el kell engedni. Pragmatikus, racionális okokból eredően nem kell folyamatosan feltépni a múlt sebeit - túl kell lépni rajtuk, meg kell békélni. Igen ám, csakhogy mindig vannak olyan társadalmi vagy jobboldali politikai erők, amelyek a traumákat folyamatosan felhozzák. 2015-ben, a Krím elcsatolása után előállt egy nagyon érdekes helyzet, amikor a Polgári Platform először az államfői pozíciót, majd a Szejmet meg a szenátust is elvesztette. Ugyebár, főleg a PiS szavazótáborától jön az az emlékezetpolitikai igény, hogy a sérelmekről beszélni kell, s amíg az ukránok nem kérnek bocsánatot, addig nincs megbékélés. 2015-16-ban lett is ebből lengyel-ukrán konfliktus, amikor a lengyel politika inkább a számonkérő szerepet vette magára, de aztán ez nagyon hamar lekerült a napirendről, miután Andrzej Duda elutazott Kijevbe és Harkivba. Sőt, a visszájára fordították az egészetolyan értelemben, hogy a lengyel emlékezetpolitikát képviselő Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pami^ci Narodowej) az elmúlt években kifejezetten olyan témákra koncentrált, amelyek összekötik a lengyel és az ukrán népet. Egy rövid időszakot követően tehát a politikai elit belátta, hogy a Krím után vagyunk, nem szabad teret engedni az orosz terjeszkedésnek, bármikor továbbmehetnek, s ha ez megtörténik, akkor nekünk Ukrajna oldalán kell állnunk. Azt gondolom, hogy az emlékezétpolitika szintjén előkészítették a terepet, ezért most a lengyel társadalom döntő többsége szolidáris az ukrán menekültekkel és a harcolókkal. Ez a szoros partneri viszony a háború közepén Varsó és Kijev között elvezethet-e oda, hogy az egymás közti törésvonalakat még jobban felszámolják? Volodimir Zelenszkij ukrán elnök például már tett is gesztusokat Lengyelországnak és Romániának, megígérte, hogy a lengyel és a román kisebbség helyzetét rendezni fogják. Ilyenkor fel szokták hozni példaként az elmúlt három évtizedben lezajlott lengyel-német megbékélési folyamatot. Ott ugyan más volt felállás, mert a nyugati, gazdag és fejlettebb államnak kellett bocsánatot kérnie a lengyelek ellen elkövetett bűnökért, s ezt meg is tette - utána pedig rengeteg német tőke áramlott az országba. Jelen helyzetben viszont arról van szó, hogy a keleti, fejledenebb, háborúban álló államnak kéne bocsánatot kérnie mondjuk a volhíniai mészárlásért Lengyelországtól. Ez azért nehezebb, mert egyrészt rosszabb helyzetben vannak, másrészt azok, akik azt a vérengzést elkövették, törvény szerint Ukrajna nemzeti hősei. 2015-ben alkották meg a törvényt, amellyel kimondták, hogy az Ukrán Felkelő Hadsereg az ukrán függedenségért harcolt. Amit viszont a kérdésben felvetett, az szerintem Ez óriási hasznot hajtana Ukrajna számára. Nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb eljut idáig az ukrán vezetés. A Kremltől gyakran felbukkan a dezinformáció, hogy Lengyelország valamilyen módon igényt tart a nyugat-ukrajnai területekre. Mennyire alapoz ilyenkor az orosz propagandagépezet a lengyel nacionalizmusban reálisan meglevő irredentizmusra? A nyilvános információk alapján látszik, hogy az orosz szolgálatok igyekeznek Lengyelországban is megtalálni a potenciális szövetségeseiket. A parlamenti választások eredményei alapján van egy nulla és 1 százalék közötti lengyel szélsőjobboldali réteg, amelyben hérorosz dezinformációk szerint voltak ajánlatok Ukrajna felosztására Oroszország, Lengyelország és Magyarország között. A nemrég elhunyt Vlagyimir Zsirinovszkij ezt többször is előadta az Állami Dumában már a 90-es években. Az efféle hangvétel tehát részét képezte a fősodratú orosz politikának egy taktika részeként: sosem a kormány vagy az orosz elnök mondta, hanem mindig az orosz álellenzék, így folyik a közvélemény tesztelése, s várják a reakciókat. Magyarország tudtommal sohasem reagált ezekre az őrietekre, a lengyelek pedig határozottan visszautasították őket. Ha már felsejlett, térjünk ki a lengyel-magyar kapcsolatokra is. Ón többször utalt arra, hogy mindig voltak problémák Varsó és Budapest között, de ezeket leginkább a válsághelyzetek tették láthatóbbá, Több, a magyar kormánnyal szemben erőteljesen kritikus megjegyzés is érkezett az elmúlt hónapokban a korábban szoros szövetségesnek tűnő lengyel kormány köreiből. Jaroslaw Kaczynski például a bucsai mészárlással kapcsolatban áprilisban arról beszélt, Orbán Viktor viseljen szemüveget, ha nem látja, hogy az orosz csapatok a felelősek a vérengzésért. Mennyire válhat tartóssá a szembenállás Varsó és Budapest között? Az elmúlt 12 évben tapasztalt magyar-orosz viszony lengyel recepciója mindig is negatív volt. Lengyelország mindig veszélyesnek látta, hogy ők maguk orosz energiafüggőségbe kerüljenek. Éppen ezért minden törekvésük arra irányult a rendszerváltás után, hogy amenynyire lehet, megtartsák a szénipart, még ha az Európai Unió ezt ellenezte is. Egyszerűen nem akartak gáz- és olajfüggővé válni a Gazpromtól, mert úgy látták, Oroszország ezt nem szimpla üzletként kezeli, hanem adott esetben felhasználhatja politikai zsarolásra is. A 2000-es években erre többször is láthattunk példát Ukrajnában, amikor kormányokat próbáltak megbuktatni a gázcsap elzárásával. Hogy a magyar kormány a keleti nyitás keretében a hivatalos narratíva szerint pragmatikus üzleti és politikai kapcsolatokat ápol Oroszországgal, azt a lengyelek mindig rossz néven vették. A Krím elfoglalásakor és a donbaszi harcok kezdetekor nagyon hasonló lengyel nyilatkozatokat olvashattunk Magyarországgal szemben, mint ma, vagyis hogy Budapest nem méri fel azt a régiónkra leselkedő veszélyt, amit az orosz előrenyomulás jelent. Utána viszont lokális konfliktussá változott a donbaszi háború, így az orosz veszély is gyengült. 2015-ben kialakult egy politikai-ideológiai egység a magyar és a hatalomra jutó, a PiS által vezetett lengyel kormány között, s nagyon egyszerűen azt lehet mondani, hogy a lengyelek szőnyeg alá söpörték a kérdést. Ám tudható volt, hogy amint eszkalálódik a lokális háború, s Oroszország további területeket szeretne meghódítani, a problémák napvilágra kerülnek, majd éket fognak verni a lengyel és a magyar kormány közé. Nem véletlen, hogy bő három hónap elteltével sem tud rendeződni ez a viszony, hiszen hiába volt parlamenti választás, hiába alakult új kormány, az látszik, hogy külpolitikai irányváltásra nem nagyon számíthatunk, s ezt Varsóban is látják. Ha bekövetkezett volna valamilyen változás ezen- a téren, akkor most jobbak lennének a kétoldalú viszonyok. így viszont a magyar kormány arra kényszerül, hogy magyarázkodjon a lengyelek előtt. Legfőképp egyetlen érvet tud felhozni: hogy az ukránokkal van, velük vállal szolidaritást, amin a menekültek befogadását kell érteni. Más nem nagyon derül ki a hivatalos magyar nyilatkozatokból, de nem is lehetne mást mondani, mivel egyebet Budapest nem nagyon tesz az ukrán győzelem érdekében. Jelen pillanatban két esetben tud megváltozni a lengyel-magyar viszony. Először akkor, ha a magyar kormány külpolitikájában éles fordulat áll be, például elkezd fegyvereket szállítani - ha nem is Ukrajnának, de mondjuk Lengyelországnak -, felmondja Paks 2-t, megszavazza az energiaembargót és így tovább. Másodszor pedig akkor, ha a háború ismét lokálissá válik, hosszú időre csak a Donbaszra koncentrálódik, s esetleg valamilyen fegyverszünet köttetik. Jelen pillanatban egyiknek sem adok túl nagy esélyt, de vannak ilyen kiutak. Vatascin Péter Vasárnap-előzetes: Ez futballmeccs, nem stand up comedy! Interjú Hajdú B. István Prima Primissima díjas televíziós kommentátorral - humorról, bakikról, reptéri bonyodalmakról és az angol-magyar 0:4-ről Melyik volt az első futballmeccs, amit láttál? Azt nem tudom, de arra emlékszem, melyik volt életem első olyan tévés meccse, amelyet éjszakába nyúlóan megnézhettem: az 1978-as magyar-argentin. Törőcsiket és Nyilasit kiállították, 2:1- re kikaptunk, én pedig zokogtam. Nyilasi később televíziós szakkommentátorként is dolgozott, kollégák lettetek. Sőt: fociztunk is egy csapatban. Akkor derült ki számomra, hogy ha valaki zseniális futballista, a csapattársai is feljavulnak. Hirtelen én is azt éreztem, hogy tudok focizni. Pedig csupán annyi történt, hogy Nyilasi megteremtette a helyzeteket, nekem pedig csak be kellett passzolnom a labdát az üres kapuba. Amióta figyeled a focit, ki volt a legjobb magyar játékos? Nyilasi és Détári. A legtehetségesebb pedig Törőcsik. Értük érdemes volt kimenni a pályára. Az utóbbi évtizedekben már nem volt olyan fütballistánk, akivel a magyar futballt azonosították volna külföldön. Ahogy Sevcsenkóról mindenütt a világon tudták, hogy ukrán, vagy Lewandowskiról, hogy lengyel, Hamsíkról pedig azt, hogy szlovák — ilyen magyar játékos nem volt. Sajnos. Mert lehet, hogy Királyt ismerték Németországban, Gerát pedig Angliában, de Spanyolországban már nem tudták, hogy kik ők. Több mint harminc éve közvetítesz meccseket. A sportriporteri szakma megtanulható? Vagy ehhez adottság kell? Van olyan része, ami tanulható. A nyelv helyes használata, a szókincs bővítése, idegen nyelvek elsajátítása, egyes sportágak szabályainak a megismerése. Felkészültnek kell lenni, ez az alap. Mi a legfontosabb sportriporteri erény? Tudni kell, hogy kinél van a labda, és nem szabad eltéveszteni a góllövőt. S hozzá kell adnunk valami pluszt a vizuális élményhez. Gazdag József A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mennyire fontos a humorérzék? Vannak-e poénjai, amelyeket előre felír magának? Vereséget lehet-e jól közvetíteni? Hitte-e volna, hogy a Nemzetek Ligájában oda-viszsza legyőzzük az Eb-ezüstérmes Angliát? Sportriporteri múltjában akadt-e olyasmi, amire nem büszke? Mi volt a legnagyobb bakija? Külföldi szolgálati utakon jut-e ideje megnézni a várost? Voltak-e parázs jelenetek közvetítések közben? Az időjárás sosem tréfálta meg? Melyik volt a legbizarrabb helyszín? Olyan előfordult-e, hogy nem ért oda időben egy meccsre? Éjszakázott-e repülőtéri várótermekben? 2014-ben infarktussal került kórházba. Megváltozott-e az élete? Mit vár egy futballmérkőzéstől? A teljes írást elolvashatják a Vasárnap már keddtől, június 28-ától kapható számában
