Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)

2022-06-25 / 147. szám

[8 PORTRÉ PRESSZÓ ■ 2022. JUNIUS 25. www.ujszo.com T om Jones Grammy­­díjas walesi énekes július 12-én újra Budapesten ad kon­certet, koncertsoro­zata ezúttal nem érint más közép­­kelet-európai helyszíneket. A 82 éves előadó nemrég indult félszáz állomásos világ körüli turnéra - az Egyesült Királyság egyik legmeg­bízhatóbb exportcikkeként min­denütt rajonganak érte. Azon kevés előadók egyike, akikhez kipróbált, nagyjából töreden érdek­lődés fűz. „Kilencévesen, Miskol­con, a Széchenyi úton lévő, azóta bezárt lemez- és cédékereskedésben a nagymamám vásárolta meg ne­kem az első Tom Jones-cédémet, azóta amolyan higgadt rajongó vagyok” - olvasom a Sikeres Nők Lapja elnevezésű, vidéki maga­zinnak adott interjúmban a saját gondolataimat. A könyvtárszoba rendezése közben akadt a kezembe a régi lapszám, amelyben alapvető­en a walesi előadó Önéletrajz - A sikeren innen és túl című, részben általam fordított memoárja kap­csán kérdezett Novák Judit, a kiad­vány egyik munkatársa. A három évvel ezelőtt, a sajtóban az elmúlt öt évtizedben megjelent valódan álk'tásokat helyesbítő szándékkal papírra vetett önéletrajz magyar­­országi megjelenéséhez időzített beszélgetésben így fogalmaztam: ,Az elmúlt évek Során nyolc kü­lönböző koncertjén jártam: hallot­tam a budapesti koncertek mellett Győrben, Veszprémben, valamint Ausztriában és Spanyolországban.” Koncerdátogatási indexem az ex­­ponenciáhs növekedés jeleit mu­tatja: időközben újabb budapesti és veszprémi fellépésein jártam. Sőt, ami azt illeti, az elmúlt tizenhárom évben csupán három esztendő volt, amikor nem vettem részt Tom Jo­­nes-koncerten. („Mentségemre” szóljon: a koronavírus-járvány első évében, pályatársaihoz hasonlóan, nem vállalt nyilvános fellépéseket.) Habár, a VeszprémFesten adott ta­valyi koncertje után baráti rajongó­társaim (Borsos Attila festőművész, Andorai Péter Krisztián színész­énekes) már azt pedzegették, hogy meglehet, most láttuk utoljára, a Krokodil Rock Kft. koncertszer­vező májusban bejelentette, hogy a veterán előadó idén nyáron újra Magyarországon lép fel, a tavaly megnyitott MVM Dome-ban. Hogy az utolsót-e vagy sem, nem tudhatjuk az olyan energiabom­bák esetében, mint amilyen Tom Jones. Maradjunk hát a tényéknél: a walesi szupersztár június 15-én, a londoni Chelsea Királyi Kórház szabadidőközpontjában tartott koncertjével megkezdte az idei, részben a világjárvány miatt az előző évekről elhalasztott fellépé­sekből álló újabb világ körüli turnéját. Az október 12- én, San Franciscóban záruló, ötvenállo­­másos- koncertso­rozat ezúttal csak egyeden este ere­jéig érinti Közép- Kelet-Európát. Ez pedig a július 12-én tartandó budapes­ti fellépés a MVM Dome-ban, ahova ez úttal akár VIP-kon­­certlátogatóként csillagászati összegű 2,5 millió forintért is jegyet vált­hatunk. Igaz, utóbbi esetben tizen­négy vendéget vihetünk magunk­kal az elkülönített arénarészbe, ahol önálló pincér szolgálja fel - az ugyancsak az ár tartalmazta - há­romfogásos vacsorát. Főhajtás és alázat „Én nem vagyok dalszerző. Nem igazán fekszik nekem (mármint az írás - NMM.), képtelen vagyok rá. Olyan dalokat kell énekelnem, amelyeket valaki már megírt” - val­lotta meg Stevie Wonder, amerikai dalszerző-előadónak a The Right Time című, hatszor félórás epizó­dokból álló tévéműsorában, vala­mikor a ’90-es évek elején. Miután Wonder nyugtázta pályatársa dicsé­retét, azzal ért véget a műsor, hogy a soulóriás arról beszélt, hogy ven­déglátóját igazán kiváló előadónak tartja, aki rendkívüli átéléssel „szűri át” a dalait magán. Az akkoriban ötvenes évei elején járó Jones - hal­kan,-kisfiús őszinteséggel - megkö­szönte a főhajtást, szinte már azt sem tudván, mit feleljen a köszöne­tén túl arra, hogy a zongoránál ülő társa felajánlotta, ír neki egy dalt a következő albumára. Habár a kife­jezetten neki írt szerzemény soha nem készült el, vagy nem rögzítet­ték, a VHS-korszak zenetörténeti jellegű momentuma valódi fénytö­résben mutatja Jones személyiségét: esendőnek és őszintének. Olyasva­lakinek, aki nem szégyell adózni a nagy elődök és ragyogó pályatár­sak előtt. „Mindeközben érezni lehetett, hogy Jones azt gondolja: »Mégis ki vagyok én, hogy Stevie Wonder ilyen dicsérettel illessen?«” - jutott az epizódot visszanézve az enyémhez hasonló megállapítás­ra Charles Taylor, a Los Angeles Review of Books újságírója. Tom Jones valóban ilyen. Tudom Tom Jones június 7-én ünnepelte 80. születésnapját jól, nemcsak azért, mert az említett - csak részben hiteles - önéletrajz­ban számtalan legendás pályatársa iránti rajongásáról vall, hanem mert ez a nézőpont is meghatározza az albumokra feléneklendő és a fel­lépéseken elhangzó dalok kiválasz­tását is. „A rádió volt a legjobb do­log a kesztyűszabászati műhelyben. És a rádióban, legalábbis 1955-ben a Bill Haley & His Commets slá­gere, a Rock Around the Clock volt a legnagyobb szám. Mindenesetre én így gondoltam” - írja a memoárban. Aztán Freddie Fey lemezboltja a szü-lővárosában, a dél-walesi Pon­­ty-priddben, a városka szívé­ben, a központi szökőkúttal szemben, ahova kamaszsrácként ne^szállottan iárt. Mindenütt rajonganak érte Majd a boogie-woogie, a soul, a blues és mindenekelőtt a műfáj ko­­ronázadan királya, Jerry Lee Lewis amerikai dalszerző-előadó isteníté­­se. Sőt, alig néhány héttel ezelőtt, egy podcastben megint felidézte, hogy majdnem a földbe gyöke­rezett a lába, amikor egy másik idolja, Elvis Presley úgy fogadta az első amerikai útján, hogy helikop­teréből kikászálódva a With These Hands című érzelmes slágert éne­kelte, széttárt karokkal, egyre-egyre közelebb lépegetve a megilletődött walesi „sztárjelölt” felé. „Az én da­lomat! Elvis Presley maga énekelte a dalomat!” - aki egyszer hallja, annak mindörökké a fűiébe cseng Jones őszinte lelkesedéstől és valódi elképedéstől fűtött hangja. Régi, jól bevált anekdota, mégis érzékle­tesen szemlélteti, hogy a második világháború elején, egy szegény munkáscsaládba született Thomas John Woodward mennyire nem tagadta meg önmagát. A kisfiút, aki tizenkét-tizenhárom évesen tuberkulózissal feküdt az ágyában és napestig a rádió gombjait csa­vargatta. A fiatal srácot, aki arról álmodozott, hogy R&B vagy blues alapú dalokat fog énekelni, majd a rock ’rí roll korszak hajnalán a Whole Lotta Shakirí vagy a Great Balls of Fire című Jerry Lee-himnu­­szokra táncolt hajnalig. Névcsere és botrányok Tanulmányi előmenetele tizenhat éves korában véget ért, a következő évben pedig már oltárhoz vezette a nála egy évvel fiatalabb, akkoriban már egyeden közös gyermekükkel terhes barátnőjét, Melinda Rose Trenchardot. Volt építőipari mun­kás, porszívóügynök, kesztyűgyári dolgozó (utóbbi munkahelyen magyarok voltak a munkálta­tói), miközben esténként már Scott művésznéven, a Senators együttes kísére­tében bárokban és lokálok­ban énekelt. Huszonhárom éves sem volt, amikor John Meek brit lemezproducer felfigyelt rá, de végül a szintén walesi Gor­don Mills, a Decca brit lemezcég nagyágyúja szerződtette. Mills vit­te a fiatal és jóképű, szinte estéről estére bunyókba és tivornyákba keveredő Jonest a brit fővárosba, ahol a Henry Fielding klasszikusá­ból forgatott Tom Jones című Os­­car-díjas játékfilm hatására változ­­tattatta meg a nevét. „Mindenki szereti Tom Jonest!” - olvasható a felirat az árva fiú történetét elmesé­lő film plakátján. Mills akkor még nem tudhatta, hogy az állítás nem­mica? című közepes vígjáték be­tétdala, a What’s New Pussycat nagyot szólt a szigetországban és a tengerentúlon is, Búrt Bacharach és Hal David közös szerzeményét még Oscar-díjra is jelölték a leg­jobb eredeti filmzene kategóriá­jában. A The Green, Green Grass of Home, a Delilah vagy a She’s a Lady ugyancsak egyike annak a csokornyi nótának, amely a hú­szas-harmincas éveiben, nem sok­kal azután, hogy elnyerte a legjobb új előadónak járó Grammy-díjat, világszerte ismertté tették. sokára helytálló lesz a potentáltjára is. Jones első kislemeze, az 1964- ben megjelent Chills and Fever még nem aratott zajos sikert, de a ’65-ös Along Came Jones már egy csapásra sztárrá tette az ismeretien fiatalembert, az It’s Not Unusual című dalt viszont a „túlságosan merész” előadásmód miatt kez­detben csak helyi és kalózrádiók játszották. Nem telt bele sok, hogy Tom Jo­nes legyen az Egyesült Királyság egyik legígéretesebb és legizgalma­sabb férfi zenei attrakciója, akinek érzelmes, lágy dalaiért, robusztus baritonhangjáért és Elvis lábmoz­gásához hasonló „csípőlejtéséért” nők milliói kezdtek el rajongani. A James Bond: Tűzgolyó című film erős nyitóslágere, a Thunderball eléneklése után a Mi újság, cica-Merész váltások A műfajok, intézmények és pá­lyatársak iránti tisztelet egy dolog. Pusztán egyetlen tényező. Meg­felelő önismeret és önbizalom hiányában viszont Tom Jones karrierje nem vehetett volna olyan eklektikusán, a gyárilag előállított popsztárimázstól több ízben eltérő irányt, mint amilyent az 1980-as évek második felétől vett. Vég­tére, hiába vezette 1969 és 1971 között a This is Tom Jones című népszerű televíziós show-műsorát, ahol ragyogóbbnál ragyogóbb du­etteket énekelt (1970-ben Golden Globe díjra is jelölték), a követke­ző évekből jobbára csak Las Ve­­gas-i halmijaira és kevésbé sikerült country- és diszkóalbumaira em­lékszünk. Ennek fényében meg­lehetősen kemény váltásnak tűn­hetett Prince amerikai soulénekes Kiss című slágerének feldolgozása, amelyet 1986-ban már a nevadai koncerteken felvett a repertoár­jába, majd az Art of Noise pop­formációval „avantgárd, art-pop szinti jellegű” módon felénekelt a banda legjobb szerzeményeit összesítő albumára. Az együttmű­ködés meghökkentette a világot, de az időtálló videóklip hatására nemzetközi siker lett - azóta sin­csen olyan Tom Jones-koncert, ahol ne hangozna el a feldolgozás. Az egykori trubadúr ezzel a szim­bolikus lépéssel cserélte a popkor­szakát izgalmasabb „műfaj talanko­­dásokra”, amellyel nemcsak saját zenei stílusát, hanem rajongótábo­rát is évtizedenként megújítja. Sőt, Jonesra mostanra már teljes mér­tékben igaz, amit az amerikai Trent Reznor, a Nine Inch Nails alapító­­frontembere valaha Johnny Cash amerikai countrylegendáról mon­dott, miután utóbbi átértelmezte a Hurt című rockdalát: „Ha Johnny Cash feldolgozza a dalodat, az töb­bé nem a tiéd.” „Ez valami beteg vicc?” - később így ékelődött Da­vid Sharpe, az Island Records veze­tője, amikor meghallotta az addigra már lovaggá ütött énekes Praise and Blame című korszakváltó gospel­­soul-blues albumát. Jones kiállt magáért, nem akarta többé festetni ősz haját, nem akart csillogó, nagy keresztet a nyakába, és már a szőrös mellkasát sem kívánta közszemlére bocsátani. Bugyidobálásról pedig már szó sem lehet. Megérte küzde­ni: a 2010-es stúdióalbum a kriti­kusoknál és a közönségnél egyaránt betalált. A koronavírus-járvány idején pedig az előző három mun­káját is jegyző produceri gárdával, Ethan Johns brit lemezproducerrel és a menedzsereként is tevékeny­kedő fiával, Mark Woodwarddal, többek között a sokszor elsiratott­­imádott szülőhazájában, Wales­ben (karrierje során most először) dalokat felénekelve, újabb me­rész célt tűzött ki maga elé. Ez a Surrounded by Time című, 2021- ben megjelent stúdiómunkája, amely a brit albumtoplista élén nyitott, egyúttal az akkor nyolc­vanegy éves Jones a legidősebb előadó lett, akinek új számokat tartalmazó albuma a szigetorszá­gi lemeztoplista élére került. (A bővített, deluxe-kiadás is roppant izgalmas: koncertfelvételeket és beszélgetést is tartalmaz.) Volt mit kockáztatnia a vállaltan önreflexív és félig-meddig búcsúalbummal: a hagyományos popzene keretein át­lépve az art rock vagy experimental rock irányába tett kitérőt. „Nem, soha nem fogok mást sze­retni. Egyeden szerelem volt az éle­temben, és ez Linda volt” - nyilat­kozta néhány évvel ezelőtt, felesége halála után. Hát, igen, ötvenkilenc év házasságban mégiscsak rend­kívüli teljesítmény, akárhány ezer nő is fordult meg az ágyában. így már érthető, hogy miért szerepel minden koncerten legalább egy, Linda emlékét megidéző dal, és az is, hogy tizenkilenc év után, a há­zastárs váratlan elhalálozása után, miért költözött Los Angelesből vissza, Londonba. Mielőtt ősztől a The Voice brit tehetségkutató men­toraként újra elkápráztatná a fiata­lokat, a nyári-őszi koncertturnén még garantáltan okozni fog néhány megkapóan szép pillanatot. Hogy csak egyet mondjak, az I Won’t Crumble If You Fall című, sejtel­mes és misztikus ballada előadása közben mindig könnycsepp csillan a szemében. Olyan, amelyet nem lehet megjátszani. Navarrai Mészáros Márton

Next

/
Thumbnails
Contents