Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)
2022-06-23 / 145. szám
[16 SZALON ■ 2022. JUNIUS 23. www.ujszo.com Az, hogy a háború hogyan értékel át gyökeresen bizonyos jelenségeket, a lengyel-ukrán viszonyon is lemérhető. Gondoljunk csak a 20. század közepére, a volhíniai, kelet-galíciai mészárlásra vagy később a Visztula-művelctre: ez a viszony személyes és kulturális traumákkal is terhelt. Miért erősebb a segítségnyújtási szándék Varsó és Kijev között, mint a kölcsönös sérelmek felemlegetésének ösztöne? A rendszerváltás óta eltelt 32 évben egymásnak feszül a hivatalos lengyel külpolitikai doktrína és az az igény, hogy feldolgozzák a lengyel-ukrán történelem konfliktusos szakaszait. Van tehát egy lényegileg 1990 óta konstans doktrína, amely szerint Lengyelország érdeke az, hogy a tőle keletre fekvő posztszovjet államokat minden rendelkezésére álló eszközzel fiiggedenítse Oroszországtól, erősítse szuverenitásukat, kultúrájukat. Ez a régió a lengyelek szempontjából egy ütköző- és biztonsági zóna, Oroszországgal pedig nem szabad határosnak lenniük, az maradjon ott, ahol 1990-ben meghúzták a határokat a Szovjetunió felbomlásakor. Egyébként a narancsos forradalomban is ezt láttuk, amikor a lengyel politika azért kardoskodott, hogy az elnökválasztásnak legyen egy megismételt második fordulója — azt Aleksander Kwasniewski akkori lengyel államfő személyesen harcolt ki. Mindezzel szembefeszül az emlékezetpolitikai igény, mivel a történelem során szinte minden szomszéd állammal súlyos konfliktusai voltak Lengyelországnak - a litvánokkal és az ukránokkal különösen. A külpolitikai doktrína viszont annak a belátására épült, hogy ezt el kell engedni. Pragmatikus, racionális okokból eredően nem kell folyamatosan feltépni a múlt sebeit - túl kell lépni rajtuk, meg kell békélni. Igen ám, csakhogy mindig vannak olyan társadalmi vagy jobboldali politikai erők, amelyek a traumákat folyamatosan felhozzák. 2015-ben, a Krím elcsatolása után előállt egy nagyon érdekes helyzet, amikor a Polgári Platform először az államfői pozíciót, majd a Szejmet meg a szenátust is elvesztette. Ugyebár, főleg a PiS szavazótáborától jön az az emlékezetpolitikai igény, hogy a sérelmekről beszélni kell, s amíg az ukránok nem kérnek bocsánatot, addig nincs megbékélés. 2015-16-ban lett is ebből lengyel-ukrán konfliktus, amikor a lengyel politika inkább a számonkérő szerepet vette magára, de aztán ez nagyon hamar lekerült a napirendről, miután Andrzej Duda elutazott Kijevbe és Harkivba. Sőt, a visszájára fordították az egészet olyan értelemben, hogy a lengyel emlékezetpolitikát képviselő Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pami^ci Narodowej) az elmúlt években kifejezetten olyan témákra koncentrált, amelyek összekötik a lengyel és az ukrán népet. Egy rövid időszakot követően tehát a politikai elit belátta, hogy a Krím után vagyunk, nem szabad teret engedni az orosz terjeszkedésnek, bármikor továbbmehetnek, s ha ez megtörténik, akkor nekünk Ukrajna oldalán kell állnunk. Azt gondolom, hogy az emlékezetpolitika szintjén előkészítették a terepet, ezért most a lengyel társadalom döntő többsége szolidáris az ukrán menekültekkel és a harcolókkal. Ez a szoros partneri viszony a háború közepén Varsó és Kijev között elvezethet-e oda, hogy az egymás közti törésvonalakat még jobban felszámolják? Volodimir Zelenszkij ukrán elnök például már tett is gesztusokat Lengyelországnak és Romániának, megígérte, hogy a lengyel és a román kisebbség helyzetét rendezni fogják. Ilyenkor fel szokták hozni példaként az elmúlt három évtizedben lezajlott lengyel-német megbékélési folyamatot. Ott ugyan más volt felállás, mert a nyugati, gazdag és fejlettebb államnak kellett bocsánatot kérnie a lengyelek ellen elkövetett bűnökért, s ezt meg is tette - utána pedig rengeteg német tőke áramlott az országba. Jelen helyzetben viszont arról van szó, hogy a keleti, fejledenebb, háborúban álló államnak kéne bocsánatot kérnie mondjuk a volhíniai mészárlásért Lengyelországtól. Ez azért nehezebb, mert egyrészt rosszabb helyzetben vannak, másrészt azok, akik azt a vérengzést elkövették, törvény szerint Ukrajna nemzeti hősei. 2015-ben alkották meg a törvényt, amellyel kimondták, hogy az Ukrán Felkelő Hadsereg az ukrán függetlenségért harcolt. Amit viszont a kérdésben felvetett, az szerintem nagyon fontos gesztus Ukrajnától. Persze áz ukrajnai lengyelek nagyon más helyzetben vannak a magyar kisebbséghez képest, például nyelvileg előrehaladott az asszimilációjuk, szórványban élnek. Zelenszkij bejelentését ugyanakkor jól időzítették, még ha ez a véleden műve is volt, mivel nem sokkal később jött a hír, hogy Fehéroroszországban bezárták az utolsó lengyel tannyelvű iskolát. így az ukrán bejelentés egyfajta ellenpólussá vált: „igen, mi mások vagyunk”. Az igazi áttörés szerintem viszont az lenne, ha ukrán részről elhangozna egy bocsánatkérés a második világháború alatt elkövetett bűnökért. Ez óriási hasznot hajtana Ukrajna számára. Nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb eljut idáig az ukrán vezetés. A Kremltől gyakran felbukkan a dezinformáció, hogy Lengyelország valamilyen módon igényt tart a nyugat-ukrajnai területekre. Mennyire alapoz ilyenkor az orosz propagandagépezet a lengyel nacionalizmusban reálisan meglevő irredentizmusra? A nyilvános információk alapján látszik, hogy az orosz szolgálatok igyekeznek Lengyelországban is megtalálni a potenciális szövetségeseiket. A parlamenti választások eredményei alapján van egy nulla és 1 százalék közötti lengyel szélsőjobboldali réteg, amelyben van bizonyos táptalaja az orosz törekvéseknek. Felhoznék egy nyilvánosságra került, ismert példát: 2018-ban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházát három lengyel férfi kísérelte meg felgyújtani, később kiderült, hogy a háttérben orosz szolgálatok, orosz pénz állt. Az ilyen és ehhez hasonló erők viszont olyannyira marginálisak a lengyel politikai életben, hogy fősodrúvá válásuknak semmiféle esélye sincs. Még annak sem, hogy a Szejmben megjelenjenek. Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy felbukkantak a határok módosítását mutató térképek, illetve hogy orosz és fehérorosz dezinformációk szerint voltak ajánlatok Ukrajna felosztására Oroszország, Lengyelország és Magyarország között. A nemrég elhunyt Vlagyimir Zsirinovszkij ezt többször is előadta az Állami Dumában már a 90-es években. Az efféle hangvétel tehát részét képezte a fősodratú orosz politikának egy taktika részeként: sosem a kormány vagy az orosz elnök mondta, hanem mindig az orosz álellenzék, így folyik a közvélemény tesztelése, s várják a reakciókat. Magyarország tudtommal sohasem reagált ezekre az ötletekre, a lengyelek pedig határozottan visszautasították őket. Ha már felsejlett, térjünk ki a lengyel-magyar kapcsolatokra is. On többször utalt arra, hogy mindig voltak problémák Varsó és Budapest között, de ezeket leginkább a válsághelyzetek tették láthatóbbá. Több, a magyar kormánnyal szemben erőteljesen kritikus megjegyzés is érkezett az elmúlt hónapokban a korábban szoros szövetségesnek tűnő lengyel kormány köreiből. Jaroslaw Kaczynski például a bucsai mészárlással kapcsolatban áprilisban arról beszélt, Orbán Viktor viseljen szemüveget, ha nem látja, hogy az orosz csapatok a felelősek a vérengzésért Mennyire válhat tartóssá a szembenállás Varsó és Budapest között? Az elmúlt 12 évben tapasztalt magyar-orosz viszony lengyel recepciója mindig is negatív volt. Lengyelország mindig veszélyesnek látta, hogy ők maguk orosz energiafüggőségbe kerüljenek. Éppen ezért minden törekvésük arra irányult a rendszerváltás után, hogy amenynyire lehet, megtartsák a szénipart, még ha az Európai Unió ezt ellenezte is. Egyszerűen nem akartak gáz- és olajfüggővé válni a Gazpromtól, mert úgy látták, Oroszország ezt nem szimpla üzletként kezeli, hanem adott esetben felhasználhatja politikai zsarolásra is. A 2000-es években erre többször is láthattunk példát Ukrajnában, amikor kormányokat próbáltak megbuktatni a gázcsap elzárásával. Hogy a magyar kormány a keleti nyitás keretében a hivatalos narratíva szerint pragmatikus üzleti és politikai kapcsolatokat ápol Oroszországgal, azt a lengyelek mindig rossz néven vették. A Krím elfoglalásakor és a donbaszi harcok kezdetekor nagyon hasonló lengyel nyilatkozatokat olvashattunk Magyarországgal szemben, mint ma, vagyis hogy Budapest nem méri fel azt a régiónkra leselkedő veszélyt, amit az orosz előrenyomulás jelent. Utána viszont lokális konfliktussá változott a donbaszi háború, így az orosz veszély is gyengült. 2015-ben kialakult egy politikai-ideológiai egység a magyar és a hatalomra jutó, a PiS által vezetett lengyel kormány között, s nagyon egyszerűen azt lehet mondani, hogy a lengyelek szőnyeg alá söpörték a kérdést. Ám tudható volt, hogy amint eszkalálódik a lokális háború, s Oroszország további területeket szeretne meghódítani, a problémák napvilágra kerülnek, majd éket fognak verni a lengyel és a magyar kormány közé. Nem véleden, hogy bő három hónap elteltével sem tud rendeződni ez a viszony, hiszen hiába volt parlamenti választás, hiába alakult új kormány, az látszik, hogy külpolitikai irányváltásra nem nagyon számíthatunk, s ezt Varsóban is látják. Ha bekövetkezett volna valamilyen változás ezen a téren, akkor most jobbak lennének a kétoldalú viszonyok. így viszont a magyar kormány arra kényszerül, hogy magyarázkodjon a lengyelek előtt. Legfőképp egyeden érvet tud felhozni: hogy az ukránokkal van, velük vállal szolidaritást, amin a menekültek befogadását kell érteni. Más nem nagyon derül ki a hivatalos magyar nyilatkozatokból, de nem is lehetne mást mondani, mivel egyebet Budapest nem nagyon tesz az ukrán győzelem érdekében. Jelen pillanatban két esetben tud megváltozni a lengyel-magyar viszony. Először akkor, ha a magyar kormány külpolitikájában éles fordulat áll be, például elkezd fegyvereket szállítani - ha nem is Ukrajnának, de mondjuk Lengyelországnak -, felmondja Paks 2-t, megszavazza az energiaembargót és így tovább. Másodszor pedig akkor, ha a háború ismét lokálissá válik, hosszú időre csak a Donbaszra koncentrálódik, s esedeg valamilyen fegyverszünet köttetik Jelen pillanatban egyiknek sem adok túl nagy esélyt, de vannak ilyen kiutak Vatascin Péter Gitanas Nauséda litván, Andrzej Duda lengyel, Volodimir Zelenszkij ukrán, Egils Levits lett és Alar Karis észt elnök április 13-án Kijevben (Fotó: tasr/ap) Vasárnap-előzetes: Ez futballmeccs, nem stand up comedy! I nterjú Hajdú B. István Prima Primissima díjas televíziós kommentátorral - humorról, bakikról, reptéri bonyodalmakról és az angol-magyar 0:4-ről Melyik volt az első futballmeccs, amit láttál? Azt nem tudom, de arra emlékszem, melyik volt életem első olyan tévés meccse, amelyet éjszakába nyúlóan megnézhettem: az 1978-as magyar-argentin. Törőcsiket és Nyilasit kiállították, 2:1- re kikaptunk, én pedig zokogtam. Nyilasi később televíziós szakkommentátorként is dolgozott, kollégák lettetek. Sőt: fociztunk is egy csapatban. Akkor derült ki számomra, hogy ha valaki zseniális futballista, a csapattársai is feljavulnak. Hirtelen én is azt éreztem, hogy tudok focizni. Pedig csupán annyi történt, hogy Nyilasi megteremtette a helyzeteket, nekem pedig csak be kellett passzolnom a labdát az üres kapuba. Amióta figyeled a focit, ki volt a legjobb magyar játékos? Nyilasi és Détári. A legtehetségesebb pedig Törőcsik. Értük érdemes volt kimenni a pályára. Az utóbbi évtizedekben már nem volt olyan futballistánk, akivel a magyar futballt azonosították volna külföldön. Ahogy Sevcsenkóról mindenütt a világon tudták, hogy ukrán, vagy Lewandowskiról, hogy lengyel, Hamsíkról pedig azt, hogy szlovák - ilyen magyar játékos nem volt. Sajnos. Mert lehet, hogy Királyt ismerték Németországban, Gerát pedig Angliában, de Spanyolországban már nem tudták, hogy kik ők. Több mint harminc éve közvetítesz meccseket. A sportriporteri szakma megtanulható? Vagy ehhez adottság kell? Van olyan része, ami tanulható. A nyelv helyes használata, a szókincs bővítése, idegen nyelvek elsajátítása, egyes sportágak szabályainak a megismerése. Felkészültnek kell lenni, ez az alap. Mi a legfontosabb sportriporteri erény? Tudni kell, hogy kinél van a labda, és nem szabad eltéveszteni a góllövőt. S hozzá kell adnunk valami pluszt a vizuális élményhez. Gazdag József A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mennyire fontos a humorérzék? Vannak-e poénjai, amelyeket előre felír magának? Vereséget lehet-e jól közvetíteni? Hitte-e volna, hogy a Nemzetek Ligájában oda-viszsza legyőzzük az Eb-ezüstérmes Angliát? Sportriporteri múltjában akadt-e olyasmi, amire nem büszke? Mi volt a legnagyobb bakija? Külföldi szolgálati utakon jut-e ideje megnézni a várost? Voltak-e parázs jelenetek közvetítések közben? Az időjárás sosem tréfálta meg? Melyik volt a legbizarrabb helyszín? Olyan előfordult-e, hogy nem ért oda időben egy meccsre? Éjszakázott-e repülőtéri várótermekben? 2014-ben infarktussal került kórházba. Megváltozott-e az élete? Mit vár egy futballmérkőzéstől? A teljes írást elolvashatják a Vasárnap már keddtől, ZS arol kapható számában
