Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)
2022-06-18 / 141. szám
IÍT SZALON ■ 2022. JUNIUS 18. www.ujszo.com Az oroszok, akik elmennek Oroszország Ukrajna ellen folytatott háborújáról szóló tágabb vitában fontos, de rendre figyelmen kívül hagyott mozzanat az orosz exodus. Bár lehetetlen meghatározni ennek mértékét, nefti tudjuk pontosan, hány orosz hagyta el a hazáját, a kivándorlás folytatódására számíthatunk. Különösen, ha az Egyesült Államok a Biden elnök által felvázolt politika alapján folytatja az orosz agyelszívást, és tán karokkal fogadja a magasan képzett szakembereket. Az orosz diaszpóra meghatározó jelentőségű partner lehet egy új Oroszország építésében Vlagyimir Putyin uralma után. Ám az emigránsok nem számíthatnak meleg fogadtatásra Európában, ahol már az „egyszerű oroszokat” is ellenségesen kezelik. Persze, ez a hangulat némiképpen érthető, tekintve, hogy Putyin „különleges katonai művelete” láthatóan nagy támogatottságot élvez odahaza. A közvélemény-kutatások eredményeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Bár a Kreml bevetette a teljes propagandagépezetét, már nem az 1940-es években élünk. Azok az oroszok, akiket érdekel az igazság, könnyen megtalálják a forrásokat. Ezzel együtt fel kell tennünk a kérdést, vajon a közvélemény-kutatások során rögzített adatok képesek-e megragadni az orosz közvélemény valós állapotát, még akkor is, ha az adatokat a független, igen tekintélyes Levada Központ gyűjti. Demokráciában a közvéleménykutatók arra kérik a polgárokat, hogy rangsoroljanak több szereplőt, és az eredmények egyértelmű képet adnak a preferenciákról (viszonylag kis hibahatáron belül). De mit gondoljunk azokról a kutatásokról, amelyekben a „választási lehetőség” egy 83%-os támogatottságú figura - és senki más? Nemmel válaszolni azt jelentené, hogy a válaszadó kívül helyezi magát a normalitás határán. Még ha valaki nem támogatja is Putyint, előfordulhat, hogy nem szeretne szembemenni mindenki mással, nem szeretne mindenki mástól különbözni, és aligha szeretne teljesen őszinte lenni a politikailag kényes kérdéseket feszegető közvélemény-kutatókkal. Tekintetbe véve ezeket a bonyodalmakat, még mindig arra jutunk, hogy Putyin támogatottsága igen jelentős. Bár az oroszok 70-80%-a biztosan nem támogatja, de körülbelül a fele mögötte állhat. De még ha igaz volna is, hogy az oroszoknak csak 10-20%-a ellenzi Putyint, ez akkor is 14-28 millió embert jelent. Miért kell elidegeníteni őket az orosz társadalom átfogó elítélésével? Ellenséggé tenni a potenciális szövetségeseket nem korrekt, politikailag pedig nem bölcs lépés. Függetlenül attól, hogy Oroszország megnyeri vagy elveszíti a háborút, nem szűnik meg létezni. Még fontosabb, hogy a problémát nem ez vagy az az orosz vezető jelenti (tényleg annyira különböztek egymástól történelmileg?). És nem is az „egyszerű oroszok”. Az Oroszországgal kapcsolatos probléma a bizánci ortodoxia és a mongol uralom által formált politikai kultúrából, valamint a nyersanyag-kitermelésen alapuló gazdaságból ered. Ezek a tényezők mind a demokrácia ellen dolgoznak Ha az emberek jövedelme a természeti erőforrásokból származik, és a jövedelem elosztása fölött ez a hatalom rendelkezik, akkor milyen rezsimre számítsunk? Ha egyáltalán lehetséges megváltoztatni a modellt, az hosszú éveket fog igénybe venni, és előfeltétele az állam felbomlása, valószínűleg az etnikai törésvonalak mentén. Ezzel párhuzamosan új mentalitásra lenne szükség Nyugat- Európában is, amely igen gyakran naiv volt az Oroszországgal kapcsolatos kérdésekben. A mai emigránsok természetes jelöltnek tűnnek, hogy vezessék ezt a folyamatot, bizonyos feltételekkel. Azok, akik a múltban elmenekültek Oroszországból vagy a Szovjetunióból, elítélték az éppen aktuális rendszert, de osztoztak a meggyőződésben, hogy Oroszország képes naggyá válni, illetve naggyá kell lennie, ami eleve azt jelentette, hogy Ukrajnát is magába foglalja. Még az olyan disszidensek is így gondolkodtak, mint Alekszandr Szolzsenyicin vagy Joseph Brodsky. Ha az emigránsok mai hulláma is így vélekedik, akkor nincs miről beszélni. A Nyugat nem segíthet rajtuk. De reménykedjünk, hogy a mai emigránsok mások, vagy képesek változtatni az álláspontjukon. Érdekes hivatkozási pont lehet az 1945 utáni lengyel emigráció története. A lengyelek hosszú ideig kétségbeesetten ragaszkodtak rég elveszett regionális hatalmi státuszukhoz, az illúzióhoz, hogy Litvánia, Fehéroroszország és Nyugat-Ukrajna egyes részei Lengyelországhoz tartoznak. Azzal érveltek, hogy Wilno (ma Vilnius, a litván főváros) és Lwqw (ma Lviv, Ukrajna) 1939-ig a lengyel területen feküdt. Sok lengyel pedig még az 1772-1795-ös felosztás előtt létező Lengyel-Litván Unió helyreállításáról is álmodozott. Ha a lengyelek őszinték, ma is elismerik, hogy bár tragikusnak tartják Harkov és Kijev bombázását, a Lviv történelmi épületeit fenyegető veszély érzékenyebben érinti őket. A második világháború után a lengyel emigránsok legnagyobb része Londonba ment, de továbbra is ragaszkodtak ahhoz, ami elveszett. A „Lwów-i-Wilno” sokak számára éppen olyan hívószó volt, mint „a mi Krímünk” az oroszok számára. Bárki, aki elfogadta, hogy Lengyelország keleti határa a Bug folyónál húzódik, árulónak számított. Aztán lassan, nagyon lassan megjelent ennek a gondolkodásmódnak egy bölcs alternatívája. Párizsban kezdődött, ahol az Irodalmi Intézet és Jerzy Giedroyc Kultúra folyóirata köré szerveződő kis központ megfogalmazta az ULB-ként ismert doktrínát, amely kimondta: „Nem lesz fiiggeden Lengyelország föggeden Ukrajna, Belarusz és Litvánia nélkül.” Nem az volt a cél, hogy valami naiv kozmopolita látásmódot terjesszenek Az ULB sokkal inkább a kőkemény politikai realizmusról szólt: ha a lengyelek tovább harcolnak a Németország és Oroszország közé ékelődött nemzetek ellen, továbbra is veszíteni fognak. Közép- és Kelet-Európa kisebb népei csak összefogással érhetik el a föggedenségüket. Ez a tétel ma is a lengyel külpolitika fundamentuma (még a jelenlegi nacionalista kormány számára is). Elképzelhető egy olyan jövő, amelyben a „egyszerű oroszok” is hasonló felismerésre jutnak. Slawomir Sierakowski A szerző lengyel újságíró, szoríológus, a Krytyka Polityczna mozgalom alapítója, a Német Külkapcsolatok Tanácsánakfömunkatársa ©Project Syndicate, 2022 Az Vasárnap-előzetes: „Mink mind elsősök lettünk megint” A közelgő bizonyítványosztást ma is sok gyerek feszengve várja, hiszen a jó eredményért jutalom, a rosszabb eredményért büntetés is járhat. Átörökített és elnyomott traumák sora fedezhető fel a szigorú elvárások mögött. Jaj, a deportálás... - nézett rám szomorúan egy 84. évében járó nő nemrégiben egy csallóközi parányi falu főutcáján. - Hát tudod, úgy volt az, hogy minket nem vittek el, mert a háborúban elveszett az apám, oszt’ mink az öt lyánka meg az anyu, mink nem kellettünk nekik. És akik így itt maradtunk a faluban, hát minket nem néztek aztán ám semmibe. Beiratkoztunk mink az iskolába, amikor már lehetett, de csak szlovák iskola volt akkoriban. És ugye elöl ültek azok a betelepítettek. Azok valamennyire tudtak szlovákul, és hátul meg mink, a falusiak, a magyar gyerekek. És ezek a gyüttment tanítók csak úgy odavetették a szlovák gyerekeknek, hogy »ezek meg mit keresnek itt, ezeket senki nem hívta ide«. Mármint hogy minket senki nem hívott, hogy menjünk az iskolába. De hát mink is tanulni akartunk! És úgy volt az, hogy nem törődtek ám vele a tanítók, hogy mink ott hátul mit értünk, meg mit írunk le a füzetbe. A leckénket se ellenőrizték le soha! Amit lemásoltunk egymásról olyan hibásan úgy hallás alapján, az benne volt a füzetben, amit nem, az nem. De velünk nem törődött senki se. Aztán voltak ám közöttünk olyanok, akik már nagy legények voltak majdnem, mert hát ugye kimaradtak az iskolából, amikor háború volt, aztán meg nem volt iskola, aztán hát voltak ott hatévesek is, meg tizenévesek is, és mindenki az ábécét tanulta, mert hát otthon, ugye, kivel mennyit tudtak megtanítani, vagy kire menynyi ragadt rá a háború alatt. Aztán amikor meg lett magyar iskola, akkor aki akart, az már átiratkozott a magyarba, nos megint mindenki csak elsőbe. Hát akkor meg már megint csak kezdtük elölről, és azok a nagy gyerekek is velünk együtt, mind. Mink mind elsősök lettünk megint. És hát ahogy elgyútt az a kor, hogy már nem volt muszáj iskolába járni, hát akkor sorba kimaradoztunk, aztán mentünk dolgozni. Mert a pénzre meg szükség volt, mert nagy volt a szegénység. És hát így sokaknak, akik annyi idősek, mint én, azoknak csak kéthárom osztályuk van elismerve. Hát nem volt ez könnyű, mert senki nem törődött velünk, de hát mit tudtunk volna mást csinálni akkoribanT Lenke néni (nevét megváltoztattam) özvegyen maradt édesanyjának nem telt könyvekre és távoli tanulmányokra.,Náluk otthon csak az édesanyám imakönyve volt, abból szinte mindent fújtam kívülről. Az imádságokat, az énekeket, mindent." Amíg a nővérei hímeztek, kötöttek, hogy aztán a Pozsonyban élő nagybátyjuk eladta a portékát a gazdag városiaknak, a kislány, a felolvasással szórakoztatta őket. Még ekkor megfogadta, hogy ha neki egyszer lányai lesznek (biztos volt benne, azt mondja, hogy neki is, mint az édesanyjának, csak lányai fognak születni), ha törik, ha szakad, de kiiskoláztatja őket. „Kettőnek jó szakmája van, az egyik optikus, a másik meg tanító lett - mondja nekem büszkén -, egy meg vegyészetet tanult Pozsonyban. Az volt köztük a legokosabb, olyan szófogadó, szorgalmas, aztán rákos lett szegény...” Lenke néni itt megtorpan. Erről nem tud beszélni, ez még nagyon fáj. Szorongatja a könyvemet, amit az imént vittem neki ajándékba, és mondja nekem, hogy először ő fogja elolvasni, aztán adja tovább a lányainak, meg az unokáknak. „Itt vannak mind a faluban” - hangsúlyozza. Rendkívüli módon ragaszkodott hozzá, hogy senki ne menjen messzire, még tanulni is csak Pozsonyba, mert az van közel, de már Brünnbe vagy Prágába biztosan nem engedte volna el őket! Tóth Erzsébet Fanni A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mivel bizonygatja erejét, rátermettségét a dédi? Hogy zajlott az élet nála, a csallóközi kis faluban, a 60-as években? Mit jelentenek a szigorú elvek, a szlovákiai magyar szülői házakban oly gyakran emlegetett RENDNEK KELL lenni? Miért találhatjuk magunkat hatalmas csapdában, ha évtizedek alatt az emberek csalóka visszajelzései alapján határozzuk meg önmagunkat? Mi az értelme annak, hogy őszintén fejezzük ki pi agunkat? Min segíthetne a családterápia, a közösségi alkalmak, a pszichodráma? A teljes írást elolvashatják a Vasárnap már keddtől, június 21-étől kapható számában.
