Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)

2022-05-26 / 121. szám

181 SZOMBATI VENDÉG 2022. május 26. | www.ujszo.com Mindenkiért emeli fel a hangját Nagy Ervin: „Nem politikai tribünökön állok, hanem a pedagógusok tüntetésén szólaltam fel a Parlament előtt..." „Erkölcsi mag nélkül bizonyos ügyek nem úgy szólnak, ahogy szólniuk kell...” SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem a népszerűségéért teszi - erős szociális érzékeny­sége fűti, hajtja, vezérli. Gyűjt, vásárol, beszerez, felpakol, szállít, cipel, szét­oszt. Ott áll az elesettek, a rászorulók oldalán. Nagy Ervin és a Magyar Öku­menikus Segélyszervezet. Mi ez? Elhatározás? Belső hang? Küldetéstudat? - kérdezem tőle. Fu­ra mosoly az arcán, pillanatnyi hall­gatás, de nem hatásszünet. És jön is a meglepő válasz: „A szocializmus tanított erre.” Hol, mikor, hogyan? Vissza a múltba? Rendben. Az út­törők és kisdobosok pontjait mindig komolyan vettem. Mozgalmi kérdé­sekben központi figura voltam. Pa­pírgyűjtésben, sportban... testneve­lés szakon végeztem. A csapategy­ség, hogy senkit nem hagyunk hátra, együtt vagyunk, összetartunk, szá­momra szentírás volt. Egy minden­kiért, mindenki egyért. Ez volt az el­ső, amit az iskolában megtanultam. Hogy ha bárkinek bármilyen baja van, mi azon segítünk, mert egy boly vagyunk. Ez egyfajta tengerészgya­logos hozzáállás, amit gyerekkorom óta viszek. És az utca! Hasonló kö­rülmények közül jöttünk sokan. A rendszerváltás előtti éveket úgy él­tem meg, hogy mindenkinek ugyan­annyi van. Kivéve, amikor apukám elmegy külföldre dolgozni, vagy anyukám a kézilabda révén átlépi az országhatárt, és mindketten hoznak valamit, vagy Amerikából kapok ajándékot. A külföldi csokiból min­denkinek adtam, a gördeszkát vagy a bringámat bárki használhatta, akinek nem volt a téren. Mindennek együtt örültünk. Szívesen adtam abból, amiből nekem kicsit több jutott. Ez automatikus reflex lett az életemben. Ma is, ha tízezer forint van a zse­bemben, én már gazdagnak érzem magam, mert adni tudok annak, aki éhes vagy szomjas. Nekem a pénz nem státuszszimbólum. Nem gyűjtö­getem otthon. Ha nekem van, akkor a barátaimnak is legyen, akik bár­mikor kérhetnek tőlem. Senki nem nevelt erre, végül mégis szocialista keresztény lettem. Valaki a családból felhívta a fi­gyelmét arra, hogy... ... nem! A nagymamám nagyon vallásos volt, de ő sem tanított arra, hogy ennek is adni kell, meg annak is. Ügy gondolom, bennem egy ős­keresztény veszett el, aki ugyan nem jár templomba, és nem is istenhívő, cselekedeteiben mégis arrafelé tart. Amikor azt látom, hogy embertár­saim semmifajta szolidaritást nem tanúsítanak egymás iránt, sőt kire­kesztőén viselkednek, a könnyekig el tudok kámpicsorodni. A vallásos em­berek kenődnek el annyira, amikor azt látják, hogy milyen rossz a világ. Én az emberben hiszek végtelenül, még akkor is, ha minden pillanatban elbukik, és nem keres feljebbvalót. Azokat az értékeket hirdetem és vi­szem, amit az egyház. Kész csoda, hogy még nem találtak meg. Miért éppen az ökumenikus se­gélyszervezet soraiba állt be? Azért, mert minden egyházból van benne. Az UNICEF-ből men­tem át hozzájuk. Azt éreztem, ez így éppen jó, ebben fel tudok oldódni. Megnyugtató, hogy minden felekezet képviselteti benne magát. Egy vérbeli színész tapsra vá­gyik. Számára az az igazi elisme­rés. Egészen más érzés kerítheti hatalmába, amikor becsönget egy családhoz, átadja, amit vitt nekik, és látja az örömet, a meghatódott­­ságot az arcokon. A tapshoz színészként hozzászo­kik az ember. Adok valamit, amiért kapok valamit. De az egésznek lesz egy napi rutinja. Még akkor is, ha megdolgoztam érte. Es a napi rutin­ban ez az érzés el tud kopni. Szoká­sossá válik. Természetes lesz, mint a levegővétel. De ha elmész egy olyan helyre, ahol írtak az ökumenikus Jé­zuskának, és azt kérték, hogy rán­tott húst küldjön nekik, és én bepa­­nírozva vihetem a csirkemellet, ami­től olyan boldogok lesznek, mintha lehoztam volna nekik a csillagokat az égről, akkor az engem is mér­hetetlen boldogsággal tölt el. Utána beállók közéjük, és örülnek, hogy a művész úrral focizni lehet, mert apuval nem lehet, ő le van százalé­kosa, anyu meg mindjárt meghal, mert sclerosis multiplexe van. Én meg abban reménykedem, hogy ha ilyen jó bal lába van a kiscsávónak, akkor azzal majd ki tud törni a hely­zetéből. És ezen is úgy meg tudok hatódni, olyan emelkedettséget ad az emberi létezésben, mint a karácso­nyi ajándék egy gyerkőc életében. Ilyen szempontból nekem az egész év karácsony. Én akkor érzem iga­zán jól magam, ha látom, hogy örö­met tudtam szerezni valakinek. Úgy A tanárban Trokán Nórával (Fotók: a szerzó és RTL Klub) is intézem a dolgaimat, hogy egész évben karácsonyérzetem legyen. Ün­nepekkor ez külön ajándék. A szak­mám által soha nem élem meg ezt a fajta örömet. Mennyire viselik meg azok a helyzetek, amelyekben a segély­­szervezet arcaként meglehetősen mélyre kell merülnie? Vagy ki­alakított magában egy védekezési mechanizmust, amely átlendíti a látottakon? Engem visznek a legkeményebb helyekre. Tudják, hogy százkilós fiú vagyok, aki ugyan érzékeny, de nem kap remegőrohamot a roma te­lepen. Vagy elmegyünk a Hős ut­cába, amelynél nincs megrázóbb hely Budapesten, sőt egész Ma­gyarországon. Ott észnél kell lenni. A VIII. kerület ahhoz képest már Champs-Élysées. Szerencsére fel tu­dom venni a közeg nyelvét. Én ezt bírom, elviselem. Engem bárhová le lehet rakni, mert máris beszédbe ele­gyedünk, hogy tesó-bátyó, mi van veled? Nagy segítség, hogy átjárá­som van világok között. Tudok és szeretek is menni, figyelni a valósá­got, ami színészként is fontos szá­momra, a nagy magyar valóság érzé­kelése. Kemény helyzetekből jövök ki sokszor, de legtöbbször a szociális dühöt hozom magammal. Az jön ve­lem. Ügyek mellé állok, nem pártpo­litika mellé. Szegény emberek saj­nos mindig lesznek. Nem gondolom, hogy ezen bárki képes lesz változtat­ni úgy, hogy ne legyenek többé. Az a világ nem jön el soha. De ne csi­náljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Azért mondom: tessék menni, tessék segíteni, tessék szolidárisnak lenni! A nemzeti lelkiismeretünknek ezen a téren, ezekben a térségekben is meg kell szólalnia. Mindenhol. És az értelmiségiek részéről is. A híres emberek részéről. Ha én csinálom, csináld te is! Együtt emeljük fel egy­mást. Itt kell hogy megmutatkozzon, hogy összetartozunk. Szolidárisnak lenni a leszakadt térségekben élők­kel. A hivatástudat, az elkötelezett­ség erősödik bennem, amikor jövök el egy telepről. Ide egy kályhát, oda egy pár tornacipőt viszek... hálál­kodnak, sírnak, kezet csókolnak. Igenis, minden nap példát kell mu­tatnunk, hogy a felnövekvő új gene­ráció erre vevő legyen. Egy felelős értelmiséginek ez a dolga. Ami nem öl meg, az erősít. Ez a stratégiám. , Én ezt automatikusan csinálom. Ez a pajzsom. Nem magamért megyek, hanem mindenkiért. Mindenkiért kiállók. Legutóbb a pedagógusok érde­kében szólalt fel a Parlament előtt. Nem politikai tribünökön állok, hanem a pedagógusok tüntetésén hallattam a hangomat. Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy kiálljon egy ilyen óriási tö­meg elé? Kell hozzá kurázsi. Nekem ez min­dig izgalmi faktor. Ehhez a kiállás­hoz ugyanúgy elengedhetetlen a fel­­készültség, mint amikor szerepek mögött lépek közönség elé. Nagy Er­vinként, egyes szám első személyben három-négyezer ember előtt a saját gondolataimat elmondani jóval na­gyobb felkészülést igényel a kiskony­hában, mint az esti színpadi szerep­lés. Ilyenkor nem segítenek rajtam a szakmai vértek. Itt önmagadat adod, a saját gondolataidat a világról. Shakes-Még valami... Három készülő produk­cióban vállalt szerepet. A király című tízrészes sorozatot, amely harminc évet ölel fel Zámbó Jimmy életéből, már elkezdték for­gatni. A Vígszínházba egy kortárs angol szerző, Nick Payn drámájában, az In­kognitóban tér vissza, au­gusztusban pedig a Chica­go ügyvédjét, Billy Flynnt játssza majd Szegeden. „A Vígszínházát mindig nagyon szerettem - mond­ja -, Szegedet pedig egy­szerűen imádom.'' peare mögé itt nem lehet elbújni. A színház biztonságos közeg. Irodalmi burok vesz körül. Ki vagy pányvázva a zsenik mondataival. „Én csak egy színész vagyok, mit akarnak tőlem?” - csodálkozik Hendrik Höfgen a Me­­phistóban. „Én csak egy színész va­gyok” - mondja a magyar szakma ki­lencven százaléka. De értelmiségiként mégiscsak felelős vagy azért, hogy az országodban hogyan alakulnak a dolgok. Négy éven keresztül A tanárt játszottam, és ha felhív a bajban levő pedagógusszakma, kutya kötelessé­gem megszólalni értük, a felemelke­désükért, a megbecsültségükért és az ország jövőjéért. De nem mondom, hogy nem remeg kezem-lábam, ami­kor kiállók a tömeg elé. Viszont ha azt érzem, hogy volt értelme, jól sikerült, az megnyugtató. Rengeteg társamat meg lehet venni, díjakkal el lehet hal­mozni, és be lehet fogni a szájukat. Én úgy gondolom, dolgunk van az élet­ben. Sinkovits Imre 56-ban szavalt, vagy Bessenyei Ferenc... mindkettő­jüket megkönnyeztem. Vagy Cserhal­mi György, aki hamarabb küldte haza a ruszkikat, mint Orbán Viktor. Az én szememben ő a kemény f.. .ú magyar gyerek. A Régimódi történetben és a Kincsemben én is megmutattam, milyen erő lakozik bennem. Művészi nagyságban nem akarom az előbbi­ekhez hasonlítani magam, de emberi minőségben szeretném őket utolérni. Döntő pillanatokban nem lehet tele­szart nadrággal értelmiséginek lenni. Vannak kiemelt forrpontok, amikor kiderül, milyennek találtatik az em­ber. Könnyűnek vagy sem. Törőcsik Mari mondta egyszer: „Az emberi minőséged előbb­­utóbb átüt a színészeteden.” Ezzel mélyen egyetértek. Félve mertem volna ezt bármikor kijelen­teni, mostantól fogva viszont bátran hirdetem. Egy igazán nagy formá­tumú színésznek a szakma egy bi­zonyos szintje után már csak egy­fajta emberi minőségben szabad lé­teznie. Vannak szerepek, amelyeket szar ember nem tud hitelesen elját­szani. Erkölcsi mag nélkül bizonyos ügyek nem úgy szólnak, ahogy szól­niuk kell. A színpadon pedig érzem, hogy három nappal korábban a Kos­suth téren beszéltem. A társadalmi tevékenységem emeli a hitelemet. Nagyobb a színpadi súlyom. Kitá­rul előttem a tér. Olyan lesz, mint egy elektrosztatikus mező. Minden­ki arra fókuszál, hogy mit mondok, mit teszek. És igen, sokkal nagyobb súlya van annak, hogy milyen ember vagy. Büszkeséggel tölt el, amikor azt érzem, hogy nőtt az erőterem. És ha már Törőcsik Mari... A félkegyel­mű után azt mondta: „Beszéljen már a saját hangján!” Ezt nagyon megje­gyeztem. Már jóban voltunk, előt­te, a Szent György és a sárkányban együtt játszottunk a Katona József Színházban. Mélyebb, barnább han­gú akartam lenni, mint voltam. Még nem hittem önmagam férfierejében. Az utcán már igen, csak a színpadon nem. Vastagítani akartam a hangom. Nem vettem észre, hogy ezzel csak vékonyítom. Ehhez lelki érettség kell. Addig hiába mondja más. Politikailag egyáltalán nem ér­tünk egyet apámmal, árulta el nemrég. Azóta sem? Apám fideszes, én nem. Ennyi. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents