Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)
2022-05-18 / 114. szám
101 NAGYÍTÁS 2022. május 18. | www.ujszo.com Ma senki nem lehet kívülálló Hodossy Gyula: „Az erőszak helyett toleranciakészség és párbeszéd szükséges. Hogy ne az domináljon, ha bármikor, bárhol, bármi nem úgy van, ahogyan azt ikszipszilon éppen akarja, akkor azonnal odavág" MIKLÓSI PÉTER Hodossy Gyula a Szlovákiai Magyar írók Társaságának elnöke. Költői ás irodalomszervezői munkásságát názve rövidesen negyven éve lesz, hogy az 1983-ban létrejött, akkoriban ellenzéki Iródia mozgalom egyik alapítója volt, majd 1986-tól a rendszerváltásig a Fiatal írók Körónek titkára is. Azt ellenben kevesen sejtik róla, hogy miként másnak tériszonya, neki bevallottan fegyveriszonya van. A husáki éra szigora 1979-ben így is berántotta őt sorkatonának, noha ott fegyvertagadó „hadfiként” - és már-már egy svejki fordulattal - mégiscsak kilógott a sorból. Hadköteles lévén a zöld mundérban ugyan, de lényegében civilként egzisztált a laktanyában. Őrszolgálatok, éles terepgyakorlatok helyett, maga vállalta kaszámyaszépítést szervezett, két év alatt katonás rendbe gyűjtve háromezer kötetre bővült könyvtárat alapított. Arról ma már hallgat a fáma, hogy a katonatársai mindezért szerették vagy utálták-e őt; de ami továbbra is tény, hogy ki nem állhatja a fegyvereket. Mégha napjainkban elkerülhetetlen is, hogy a beszélgetésünkben ne jöjjön szóba Oroszország ukrajnai támadóháborúja. Kedves Gyula, éppen a pacifizmusod ismeretében rögtön rákérdezek: téged most duplán arcul csapott a háború szele? Nem lehetek kívülálló, ahogyan senki más sem, aki jóérzésű ember. Ukrajnában ma a kegyetlenséggel vagyunk kénytelenek szembesülni. Az utóbbi hetekben történtek óta, szerintem, csak úgy tudunk felelősséggel élni, ha tudatosítjuk, hogy az ukrán helyzet közvetve-közvetlenül rólunk is szól. Még ha néha kissé összemosódnak is a dolgok. Az viszont félremagyarázhatatlan: a szomszéd országban dúló háborúnak egyik legfőbb oka, hogy az emberiség tele van gyűlölettel, rosszal, nem jó úton járó erőkkel. Pedig a 21. században, hetvenhét esztendővel a II. világháború után, mégiscsak egy jobb és békésebb világ felé illene haladnunk. Tudsz ebben hinni is? Én igen. Persze, ehhez az erőszak helyett toleranciakészség és párbeszéd szükséges. Hogy ne az domináljon, ha bármikor, bárhol, bármi nem úgy van, ahogyan azt ikszipszilon éppen akarja, akkor azonnal odavág. Számtalanszor ez történik a korrekt megoldásmódok keresése helyett. Putyin háborújának 77. napján beszélgetünk. Az utóbbi hetekben önmagadban íróemberként is sok mindent kellett újraértékelned? Átértékelni nem, „csupán” azt tudatosítani, hogy egy új korszak kiszámíthatatlan világába csöppentünk. Rádöbbentem, hogy az ellenségeskedés, a gyűlölet, az averzió, a háború nem csak a leírt vagy a kiejtett szavak súlyán méretik. Meghökkentő, hogy valakinek a fenyegető kijelentései után pár órával háborúzni, bombázni lehet. Hogy hirtelenül előállhat valaki, aki nem törődve senkivel és semmivel, komoly szankcióktól sem tartva úgy dönt, hogy hadba lép egy szomszéd országgal és ott frontvonalakat nyit; fütyül az emberi jogokra, az emberiesség elveire, a nemzetközi egyezményekre; hirtelenül úgy érzi, őneki erre joga-lehetősége van! Te ugyan kálomista vagy, de hadd hozzam föl Ferenc pápa intelmét, aki szerint ezzel az ukrajnai háborúval Európa az emberiség félelmetes hanyatlásának szemtanúja lett. így mekkora hát az a cinizmus, amellyel Putyin egy szuverén szomszéd állam és egy önálló nemzet létét tagadva, újfasizmussal hirdet koholt nácitlanítást és mondvacsinált béketeremtést? Az én szememben nincs az a politikus, nincs az a tábornok, aki civil emberekre támadva, fegyvert foghat. De hatalmi szervezet sincs ilyen. Ez egyszerűen morálisan tilos. Hogy ez jelenleg mégis így alakult, szerintem, sokak hibája, számtalan baljós előzmény oka, illetve a békés, de a határozott diplomácia számos eljátszott körülményének hibája. Mint minden háború, ez az ukrajnai fegyveres konfliktus szintén az emberiesség erkölcsi princípiumainak fájó kudarca. Nálunk ugyan béke van, de itt a szomszéd országban pusztító háború sem tudja elejét venni a hétköznapok kislelkű csatáinak. Nem múlik az emberi értékek sima ignorálása, aharagvás, az indulatos én-én-én tolakvása, a kisebb-nagyobb konfliktushelyzetek sokasodása. Érdemes meglátni, hogy az Ukrajnában történtek, az inváziós sereg brutalitása láttán sem mindenki ítéli el ezt a háborút, az azt megindító Oroszországot. Ez már a józan gondolkodás céltalansága, az alapvető értékek semmibevevése. Hogy ki az agresszor, az nemcsak az igazságkereséssel, hanem a mindennapi politikai gondolkodással is összefügg. Jót tenne a hazai társadalomnak, ha szétszakadás helyett ezt világosan tudatosítaná? Nemcsak minden háborút, hanem a közélet összes szerényebb konfliktusát is különféle agresszív megnyilvánulások előzik meg. Sajnos, ez a hajlam Szlovákiában is rengeteg politikusban él. Meggyőződésem, hogy ennek az országnak is vannak olyan politikusai, akik készek lennének akármikor fegyvert fogni. Vagy a saját védelmükben, ilyen-olyan eszme érdekében más emberekkel fogatnának fegyvert. Ezért azt gondolom, elsősorban az értelmiségnek kellene többet világosan és elfogulatlanul arról beszélnie, hogy az agresszió alól egyszerűen nincs mentség. Hogy az bizony mindenütt és minden formában csak agresszió marad. Mert nincs kis meg nagy agresszió, hanem csupán agresszió van. Egy-egy családon belül pont úgy jelen lehet, mint egy faluközösségben, vagy gyakorta a politikában. Ezért helytelen, hogy nem ritkán a szlovákiai magyar politizálásban szintén tetten érhető, mígnem az egymásra tornyosuló indulatok hullámai egy adott pillanatban aztán gyűlölködő konfliktussá nő(het)nek. A véleményminták rendszeres kutatásába természetszerűen a hazai magyar közösség hangja is beleszámít. Aktuális dilemmaként felvetődik hát, hogy országosan miben keressük annak eredőit, mely szerint Szlovákia lakosságának 45 százaléka úgy tartja, nem az Ukrajnára támadó Oroszország az agresszor! Ennek egyik kézenfekvő magyarázatát a közösségi média befolyásoló hatásában látom. A közösségi portálok káoszteremtő erejében, ahol nincs az a zagyvaság, ami ott föl ne bukkanhatna. De emellett a társadalom egészének hangulata is nemcsak megosztott, hanem bántó mértékben ideges. Nem ritkán éppen a döntéshozók teremtette abszurd szituációk láttán. Amikor például a parlament nem valakinek a mentelmi jogáról határoz, hanem a független bíróság helyett illetéktelenül arról dönt, hogy az érintett képviselő vizsgálati fogságba kerüljön-e! Ez az egyre több témában, sőt sokszor kulcsfontosságú kérdésekben felvetődő összezavartság mára úgyszólván rátelepedett a hazai társadalomra. így ez a kuszaság nyilván az ukrajnai háború megítélésére is vonatkozhat. Igaz, nemcsak Szlovákiában, hanem Európában másutt szintén, ami az extrémista erők malmára hajtja a vizet. Régi életbölcselet, hogy a zavarosban a legjobb halászni. Ezért Putyin meddig lesz hajlandó elmenni? Akármeddig. Jelenleg jele sincs annak, hogy az ő sajátján kívül elfogadná másvalaki véleményét. Egyelőre csakis rajta múlik, hogy jobb belátásra jutva megállítja-e a támadóháborúját. Igaz, részben talán az orosz nép akaratán is, hogy megelégeli-e ezt a baljós „speciális hadműveletet”... Kívülről nincs erre egyéb és igazán békés eszköz. Egy atomháború, a teljes világégés pedig senkinek sem lehet érdeke, hiszen akkor már egyre megy, hogy elsőnek vagy másodiknak halsz meg. Én épp ezért bizakodom egy kedvező fordulatban. Abban, hogy megfelelő akarattal a szónak továbbra is nagyobb ereje lehet, mint a fegyvereknek. Pusztán az a bökkenő, hogy muszkaföldön a Kreml elnyomta a civil társadalmat, és a diktatúrákban minden parlament a vezérnek falaz. Ez így van. Viszont a demokráciákban a gyakorlati politika a veszélyek felismerésének is természetszerű eszköze. És ha ott a döntési posztokon többnyire rátermett, higgadt politikusok ülnek, úgy én megalapozott reményekkel hihetek abban, hogy akár kompromisszumok révén, de végül is kialkudhatok az Ukrajnát emésztő háborúnak véget vető megoldásmódok. Ehhez már 2008-ban, a Grúziában vagy 2014-ben a Krímen történtek után Putyinnal szemben stílust meg hangnemet kellett volna váltani. Hogy elejét lehessen venni az ő látható birodalmi gerjedelmének. Lehetséges. Mert napjainkra azért tanulságképpen világosan kiderült, hogy az elnéző, csak a gazdasági hasznot hajtó diplomácia szintén tévút, ami megbosszulja magát. Európában ezért az erős, működő demokráciák adhatnak garanciákat arra, hogy ha a körülmények itt-ott ideig-odáig visszahúznak is, végezetül valóban előre menjünk. Ebben a mai indulatos, a diktátorok és a többi nyegle politikus által félrenyelt világban, te még higgadtan tudod az irodalomban a művészetet, a publicisztikában a minőségit keresni? Hát nem ez az elsődleges dolgunk? Másként tényleg belesüllyedünk az őskáoszba. Élvégre csak az emberi értékek, az erkölcsi normák iránt érdeklődve tudunk kedvező példákat találni, indulatoktól mentes alternatívákat felmutatni. Szembefordulva a háborúval, a diktátorokkal, az akarnok megmondóemberekkel. A kötekedő politika erre alkalmatlan. Bár néha úgy tűnik, hogy a mai politika szinte keresi a káoszt, az örökös viaskodást. Persze, kérdés, hogy ennek veszélyeit elegen tudatosítjuk/tudatosítják-e? Mert manapság ott tartunk, ha bármi köznapi ügyben piszkálnak, vagy megtámadnak, akkor az emberek inkább azon képesek meglepődni, hogy te nem támadsz vissza. így hát nem könnyű minden helyzetben jóhiszeműnek maradni. Legalább önmagad számára találtál már magyarázatot arra, hogy ebben a térségben még három évtizeddel 1989 után is miért leng az inga jobbra-balra? Államférfiak és a politika dolgait határozottan kézben tartó hölgyek azért mégsem születnek minden nap. Viszont megélhetési politikus bőven akad, ami sok rossznak a melegágya. Különösen, ha némi pénzzel valaki úgy gondolja, hogy egy pártlistán meglépi az ötszázalékos küszöböt, és fölcsap politikusnak, hadd legyen jobb, könnyedebb a megélhetése. Meghökkentő, hogy amíg minden szakmában a társadalom elvárja a kellő szintű tudást, addig ahhoz, hogy errefelé politikus légy, a vakrepülés is elegendő. Aztán pedig akár egy-egy vezetői posztra kerüléshez már nyílt út vezet. El lehet fogadni, hogy ez normális állapot? Nem, nem lehet elfogadni. És nem is volna szabad elfogadni. Sajnos, ebben a témában szintén túl nagy a társadalmi közöny, álláspontként a rálegyintés és az elfordulás. Hogy ezt is oldják meg mások, én inkább hallgatok. Vagy ki-ki inkább megkeresi magának azt a politikust, aki aznap éppen az ő számára és az ő közönyének megfelelőket mondja-állítja. Hajmeresztőén aktuális Koncz Zsuzsa dalának félsora, hogy: „...lesznek még szép napjaink”? Eltűnődtél már azon, miért mindig csupán lesznek? Hogy miért nincsenek?! Talán azért most is vannak szép napjaink. Kérdés, hogy megbecsüljük-e őket... Tudatosítjuk-e szerepüket a közérzetünk alakításában. Elvégre ami szüléink generációja is azt tanította nekünk, hogy sok sebet oszt a sors, a háború szelét is felénk sodorhatja, de remény nélkül az életnek sincs igazi értelme. (Somogyi Tibor felvétele)
