Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)
2022-05-03 / 101. szám
www.ujszo.coml 2022. május 3. KULTÚRA Hogyan nem szabadna A Netflix új Marilyn Monroe-dokumentumfilmje egy veszélyes tendencia mintapéldánya JUHÁSZ KATALIN Minden jobb dokumentumfilmes iskolában külön tantárgy a buktatók elkerülése, az, hogy mire kell vigyázni munka közben. Nyilván egyetlen tankönyvíró sem gondolt arra, hogy egyesek direkt fordítva alkalmazzák majd ezeket a szabályokat. A Netflix nem sok mindennel dicsekedhet az utóbbi hetekben. Drasztikus statisztikák láttak napvilágot a nemrég még világelső streamingszolgáltató hirtelen hanyatlásával kapcsolatban, és mintha minőségi néznivalóból is kevesebb került volna fel áprilisban. Nem állítom, hogy a harmatgyenge film- és sorozatkínálat kompenzálása érdekében készült volna el ez a dokumentumfilm, de az időzítés azért eléggé gyanús. Marilyn Monroe rejtélye: A soha nem hallott szalagok. Ezzel a címmel bukkant fel április 28-án a Netflix kínálatában Emma Cooper dokumentumfilmje, aki rendezőként - szögezzük le - nem sokat tett az ügy érdekében. Nem kutatott, nem nyomozott, nem kérdezett, hanem rábízta az egész sztorit egy idős ír oknyomozó újságíróra, Anthony Summersre, aki a nyolcvanas évek elején rengeteg interjút készített Marilyn Monroe közvetlen munkatársaival, barátaival. Bár főképp ama bizonyos 1962. augusztus 4-i éjszaka történéseire hegyezték ki a filmet, amikor a világ egyes számú szexszimbólumát, Hollywood legnépszerűbb színésznőjét holtan találták otthonában, Marilyn egész pályafutásán végignyargal a rendező. Nehéz gyermekkora volt, tíz különböző árvaházban nőtt fel, miközben többször molesztálták szexuálisan, ezért végig úgy gondolta, őt senki sem szereti, neki nem jár a boldogság. De azért mindent megtett, hogy megszerezze. Okos volt, jó színésznő akart lenni, sokat tanult, képezte magát ennek érdekében, miközben tudatosan használta testi adottságait (szépségét), vagy csak hagyta, hogy a körülötte sompolygó befolyásos férfiak segítsék a karrierjét. A későbbi amerikai elnökkel, John F. Kennedyvel már akkor összejárt, amikor a férfi még csak egy kőgazdag aranyifjú volt, akiből szenátort csináltak. A majdani elnök öccsébe, Robert Kennedybe viszont tényleg beleszeretett. Bobby akkor már főügyész volt, nem keverhette magát bajba a hidegháború derekán egy olyan nővel, aki kommunistagyanús egyénekkel tartott kapcsolatot, akiről az FBI is aktát vezetett, mint kommunistaszimpatizánsról. Halála előtt egy hónappal Marilyn még elénekelte a legendás Happy Birthday-t az elnök úr 45. születésnapján, aztán a Kennedy-fiúk közölték vele, hogy többé ne keresse őket, mert politikai ellenfeleik épp fogást keresnek rajtuk. Ezekkel dolgokkal mindenki találkozhatott már, többféle tálalásban, akit az elmúlt évtizedekben érdekelt annyira Marilyn Monroe, hogy legalább valamelyest utánaolvasott a könyvtárnyi irodalomban. Rövid és viharos házassága Joe DiMaggio baseball-istenséggel, majd Arthur Miller drámaíróval szintén napokra bontva hozzáférhető, személyiségelemző eszmefuttatásokkal együtt. Ez a dokumentumfilm ékes példája annak, hogyan futhat vakvágányra egy oknyomozónak beharangozott alkotás. A valódi főszereplő nem is Marilyn, hanem Anthony Summers újságíró, aki az elején elmondja, hogy eredetileg két-három hetet tervezett foglalkozni a Monroe-üggyel 1982-ben, amikor újranyitották az aktákat, végül majdnem három évig nyomozott. Hollywood legnagyobb sztárja gyógyszer-túladagolásban halt meg - vagy véletlenül, vagy öngyilkos lett. Ennél többet azóta sem találtak, pedig konspirációs teóriákból volt elég. A Netfilx dokufilmje semmit nem ad hozzá az információkhoz, amelyeket mindenki tud, aki valaha is érdeklődött a negyven évvel ezelőtt, mindössze 36 éves korában holtan talált filmcsillag iránt. Sőt, inkább az idős oknyomozó újságíró van fókuszban, az ő nyomozását követhetjük végig. Ahogy öszszeállnak a mozaikkockák, ahogy tisztul a kép, kiderül, hogy csupán egy újabb elmélet született. Vicces, hogy Anthony Summers az elején kritizálja azon kollégáit, akik keselyűként csaptak le a témára, és pár hónap múlva már könyvet jelentettek meg, azaz saját anyagi hasznukat nézték. Tény, hogy Summers kicsit tovább nyomozott - de a cél az volt, hogy kiadjon egy könyvet. 1985-ben jelent meg a Goddess című könyv, amelyhez állítólag 650 interjút készített bennfentes személyekkel. Ez a dokumentumfilm arra épít, hogy az eredeti hangfelvételeket eddig senki sem hallhatta. Csendben megjegyzem: ha az ember tényfeltáró könyvet ír bármilyen témában, számíthat rá, hogy az alapanyagot képező hangfelvételeket nem tudja közölni - ha csak nem mellékel CD-t a könyvhöz. Ebben a filmben az innen-onnan már ismert archív felvételek mellett hosszan mutatnak nekünk forgó kazettákat. Nézhetünk továbbá színészeket telefonkagylóval a kezükben, amint rátátognak ezen a hangfelvételekre, megszemélyesítve a riportalanyokat. Es nézhetjük, ahogy az újságíró kocsikázik Hollywoodban, levéltárakban keresgél, vagy gondterhelten bámul ki az ablakon. Egyes kulcsszavakat a narrátor megismétel, a gyengébbek kedvéért. Szóval pont így nem szabadna dokumentumfilmet csinálni, ahogy Emma Cooper teszi. Régi dolgokat felmelegítve, hatásvadász módon, valódi tartalom nélkül. 113 RÖVIDEN Elhunyt Bradányi Iván dalszövegíró Budapest. Kilencvenkét éves korában elhunyt Bradányi Iván dalszövegíró, műfordító, író. A Magyar Rádió Zenei Osztályán 19 évesen kezdett dolgozni, dalszöveget írt mások mellett Kovács Katinak (Egy nyáron át; Hogyha elhagysz; Indián nyár), Záray Mártának (Egyszer te, egyszer én; Mindenki jó barát; Olyan voltam én), Korda Györgynek (Amíg csak élek; Engedd meg, hogy szeresselek téged; Jó, hogy rád találtam), Cserháti Zsuzsának (Ábrándozás; Maradj még; Senki nem vigyázz rám), Máté Péternek (Ez majdnem szerelem volt; Ki tudja, miért?; Ma ősz van Velencében). A rendszerváltásig mintegy kétezer dala került hangszalagra. Emellett mintegy háromszáz Disney-film magyar fordítása fűződik a nevéhez, és ő készítette a West Side Story és a Hair magyar szövegét is. (MTI) A Bolsoj kiiktatja a renitenseket Moszkva. Levette műsoráról a moszkvai Nagyszínház (Bolsoj) a Putyin-rezsimet rendszeresen bíráló rendező, Kirill Szerebrennyikov balettjét, a Nurejevet. Helyette a Spartacus című, harci szellemiségű balettet adják elő, amelyet április elején mutattak be Oroszország ukrajnai hadjáratának támogatására. A jelenleg Berlinben tartózkodó Kirill Szerebrennyikov azt közölte az AFP-vel, hogy lelkiismereti okokból hagyta el hazáját. A rendező élesen kikelt Ukrajna megtámadása ellen. A vakmerő projektjeiről ismert rendezőt 2020-ban három év felfüggesztett börtönre ítéltek állami támogatások állítólagos elsikkasztása miatt. Rudolf Nurejevről, a Szovjetunióból Nyugatra diszszidáló táncosról szóló balettjét 2017 óta játszottak a Bolsojban nagy sikerrel annak ellenére, hogy a darabban utalás történik a főhős homoszexualitására és a hatóságok növekvő konzervativizmusára. (MTI, juk) A Rammstein új klipje (majdnem) mindannyiunkról szól MACSICZAMÁRK Rég láttam ennyire pontos társadalomkritikát egy klipben. Nem szokatlan, hogy a német Rammstein egy nehezen emészthető klipet ad ki, legutóbb a Deutschland volt az, amelyet legalább ötször meg kellett nézni, hogy minden apró részletet maradéktalanul megtaláljon benne az ember. A rockzenekar legújabb, Zeit (Idő) címet viselő albuma április 29-én jelent meg, de máris két dal kapott videóklipet, a címadó Zeit, illetve az Angst (Félelem). Az utóbbiról lesz most szó. Az igényes klipek mellett a fontos üzenet is védjegyként szolgál a Rammsteinnál, így a háború kitörése után várható volt, hogy a zenekar valamilyen formában majd reflektál a történésekre. Ez az új klippel be is bizonyosodott, még ha nem is konkrétan az orosz-ukrán háborúról szól, hanem az egyszerű ember mérhetetlen butaságáról és a csordaszellem veszélyeiről. A videóban azt látjuk, ahogy a zenekar tagjai békésen élnek egymás mellett, egy apró kerítéssel elválasztva. Sütögetnek, füvet nyírnak, teszik a dolgukat. Mögöttük monitorokat látunk, amelyek piros kábelekkel vannak összekötve (a videó fekete-fehér, csak a piros szín jelenik meg) - a piros pedig ebben az esetben a rendszer ideológiáját, propagandáját és hazugságát jelképezi. A rendszer élén egy őrült, kényszerzubbonyba kötözött embert láthatunk, Till Lindemann frontember megtestesítésében ő mond beszédet a tévében, amely szó szerint beszippantja a nézőit. A beszéd után a békésen egymás mellett élő férfiak téglákat vásárolnak és falakat húznak egymás közé, sőt, piros kábelű Pillanatkép a klipből kamerákkal figyelik egymást - ily módon idegenekké válnak. A nemrégiben még grillező emberek fegyvert fognak, a csatorna vált, most már egymást látják, ahogy fegyverrel a kézben a monitor előtt állnak. Célba veszik a képernyőt, majd amint (Képarchívum) az egyik lőni kezd, a többi is követi. Ezáltal összedől az általuk lakott terület, de mondhatjuk úgy is, hogy az otthonuk, az országuk. Sőt, megkockáztathatjuk azt is, hogy egész Európa. Amint ez megtörténik, az őrült szónok karjai kiszabadulnak a zubbonyból, így legitimalizálják az őrült eszméit - saját magukat elpusztítva. Életem során már láttam ezt a videót - élőben. Láttam, ahogy békés, kedves emberek pár év elteltével, kormányok propagandája által mások halálát kívánják, Facebookon fröcsögnek, láttam, ahogy szép lassan az empátia szikrája is kiveszik belőlük. Ha ennyi nem lenne elég, a klip végén azt látjuk, ahogy a férfiak egy kanapén ülve, négercsókot ropogtatva néznek a tévében egy fekete nőt a kislányával, drótkerítéssel elkülönítve. Lindemann egy fűnyíróval szétveri a készüléket, minden ütéssel színesebbé válik a videó, végül már teljesen színes lesz a kép, nem pedig fekete-fehér. Mit jelenthet ez? A propagandától való teljes elhatárolódás biztosítja a teljes életet? Vagy fordítva - a csordaszellem lett a norma? Mi kell a piros kábelek elvágásához? Rábízom az olvasóra a választ. Hollywood üdvöskéje sikereinek csúcsán (Forrás: Netflix)
