Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)
2022-05-07 / 105. szám
Mi történt Petersonék idilli otthonában? Interjú Ungváry Krisztián történésszel A február 24. óta tartó, Ukrajna elleni orosz agresszió sorozatban veti fel a múlttal, elsősorban a második világháborúval kapcsolatos képzettársításokat. Közvetlenül érzékelhetjük, milyen az, amikor egyes csoportok saját érdekből teszik „élővé” és eszközzé azt a múltat, amelynek feltárása egyébként még mindig zajlik. A történészi munka és a szomszédban folyó tragikus háború metszéspontjairól az egykori keleti front történetét behatóan ismerő Ungváry Krisztiánnal beszélgettünk. Hogyan reagált a történész énje február 24-én? Meg voltam döbbenve, holott sok mindent képzeltem arról, Oroszország mire képes — de ijesztő tapasztalat volt számomra konkrétan szembesülni ezzel. Melyek azok a kulcsfontosságú okok, amelyeket történészként látni vél az orosz invázió hátterében? Alapvetően a szovjet birodalmi gondolat továbbélését láthatjuk. Számos történelmi párhuzam kínálkozik. Ilyen volt például, amikor a Szovjetunió egyik napról a másikra kitalálta, hogy lengyel állam nem is létezik - valójában egy mesterséges parazita állam, amit a versailles-i békeszerződés hozott létre. Ezzel a jogalappal vettek részt Lengyelország szétverésében. Ez egy az egyben emlékeztet arra az argumentációra, amit most Ukrajnával kapcsolatban is hallunk. Azonban túl ezen a háborún, szerintem sokkal fontosabb, hogy Oroszország most már több mint 15 éve destruáló hatalomként működik Európában. Ez a Szovjetunióhoz képest különbséget jelent,, mert annak legalább volt egy politikai programja és ideológiája - más kérdés, mennyire volt igaz és hiteles -, amellyel boldogítani kívánta a világot. Oroszország ezt nem akarja megtenni, senkit nem akar boldogítani. Ellenben mindent megtesz azért, hogy az Európai Unió egységét és működését aláássa - kezdve onnan, hogy Szíriát szándékosan szétbombázták azért, hogy menekültekkel árasszák el Európát, s ezzel destabilizálják a nyugat-európai országokat, ami egészen életveszélyes játék. Ennek járulékos következménye az is, hogy ami orosz szempontból „közel-külföldnek” számít - például Grúzia vagy Ukrajna -, azt adott esetben el is foglalják és „pacifikálják”, úgy tekintik, mint egy gyarmatot. Lehet, hogy bomírt lesz a kérdés, de manapság talán ezeket is fel kell tenni. Fel tudjuk-e dolgozni a múltat anélkül, hogy alapos és adekvát történészi munkát végeznénk? Történészi munka nélkül nincs múltfeldolgozás, mert hogy alapvetően ez is egy szakma. A múlttal való dolgozásnak az egyik része az, hogy az ember elmerül a korabeli dokumentumok vizsgálatában, s ezzel hivatásszerűen foglalkozik. Nem gondolom ugyanakkor, hogy csak az lehet történész, aki az egyetemen történelem szakot végzett - az ezzel kapcsolatos kompetenciákat máshogy is el lehet sajátítani. A történet történészek nélkül azonban nem válik a múlt feldolgozásává, hanem emlékezetpolitika lesz belőle, amit a mindenkori kormány a saját szája íze szerint megrendel. A múlt feldolgozása nem egy olyan folyamat, amit célként ki tudunk tűzni, hogy „most megcsináljuk”, aztán van mondjuk egy pont, amikor azt mondjuk, hogy elvégeztük, kész, be van fejezve. A múlt feldolgozása ugyanis mindig a mának szól. Tehát a ma kérdései határozzák meg, mi lesz érdekes a múltból, s éppen ezért általában többször is fel kell dolgozni azt. Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, meg relatívvá teszi a dolgot, de azt gondolom, hogy ez csak látszatprobléma. A múltfeldolgozás ugyanis tudományos sztenderdek mentén halad, s nem keverhető össze semmilyen esetben sem azzal, amit a politikai hatalom emlékezetpolitikaként ad el. Meglátása szerint hol tart ma Magyarország a második világháború terheinek feldolgozásában? Kicsit vissza kell mennem az időben. A magyar múltfeldolgozás a kommunista országok közül viszonylag a legnyitottabb volt. Tehát a magyar történettudomány a 80-as években minden további nélkül kompatibilis tudott lenni a nyugat-európaival, s a rendszerváltás után nem adódtak olyan iszonyatosan nagy feszültségek, legalábbis az első években. Ami aztán ezt a helyzetet megváltoztatta, illetve bonyolította, az az, hogy minden országban van egyfajta politikai igény arra, hogy az ország vezetése saját magát áldozatnak, a szomszédait pedig tettesnek állítsa be. Ez nem specifikus magyar jelenség, ez mindenütt így van. Az a kérdés, hogy a politika ezt az igényét mekkora erővel és határozottsággal nyomja le a tudomány torkán. Nyilvánvaló, hogy például Oroszországnak más eszközrendszere van, mint mondjuk Lengyelországnak vagy Németországnak. Ami az elmúlt 20 évben változott Magyarországon az emlékezetpolitika és a múltfeldolgozás terén, az az áldozati narratíva egyre hangsúlyosabb szerepe. Ez egyre nagyobb állami támogatást kap szemben azokkal a kérdésfeltevésekkel, amelyek nem ebből a narratívából indulnak ki, hanem adott esetben komplexen kívánnak vizsgálódni, vagy - ne adj’ isten - a „tettesi” szempontot is beleveszik a képbe. A tudomány ilyen téren érdekes metszéspontokat alakíthat ki mondjuk a művészettel. Itt most elsősorban a Természetes fény című, a keleti fronton játszódó játékfilmre utalok, amelynek ön volt a történész szakértője. A film fő alakját, Semetka István tizedest talán úgy is megragadhatjuk, hogy épp amennyire elszenvedője az eseményeknek, annyira felelős is értük. Nem tisztán hőssel vagy elkövetővel, illetve áldozattal van dolgunk. A film szép szakmai sikereket aratott, ám a magyar közvélemény egyik része elég határozottan elutasította. Mennyire áll készen a magyar társadalom arra, hogy a Semetka-szerű figurákon keresztül dolgozza fel a múltat? A közvélemény maximálisan befolyásolható. Ez egy politikai igényt és döntést tételez fel. Tehát ha a közvéleményt a megfelelő fórumokon arra edukálják, hogy az ilyen típusú film igenis része a magyar emlékezetkultúrának, akkor az annak a részévé fog válni. Azon nem lepődhetünk meg, hogy ezt az alkotást vegyes felhangok kísérték, mégpedig pontosan azért, mert a film ellentmond annak a történetelbeszélésnek, ami kizárólag egy olyan áldozatnarratívát tud elképzelni, amelyben a magyarok nem lehetnek tettesek. Hozzáteszem, Németországban is van igény arra, hogy létezzen egy német áldozatnarratíva. Sőt, ez sok szempontból indokolt is a második világháború vonatkozásában, hiszen elképesztő dolgok történtek a keleti fronton, Königsbergben s még sorolhatnám. Azonban az egyoldalú áldozatnarratíva előadását Németországban csak a kocsmában művelik, mert a politika a nyilvánosság rangos színterein szerencsére ezt a kérdést mégiscsak a tudomány kompetenciájába utalta. Amikor a német állam ezekről a kérdésekről megemlékezik, akkor Május 9. eredendő bűnben fogant
