Új Szó, 2022. április (75. évfolyam, 76-99. szám)

2022-04-23 / 93. szám

A konzervatívok árulása

A globális szélsőjobb kárörvend. A közelmúltbeli vereségek után az egyik zászlóvivőjük, Orbán Viktor magyar miniszterelnök elsöprő győzelmet aratott az áprilisi parlamenti választáson. Míg az olyan figurák, mint Matteo Salvini olasz nacionalista politikus, úgy tűnik, megfizették az árát annak, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök iránt rajongtak, addig Marine Le Pen, a francia elnökválasztás első fordulójának második helyezettje nem, és Orbán sem (aki Putyin legközelebbi szövetségese az Európai Unióban, és Kína kiszolgálója is).

Válogatott poszt-, ill- és antiliberális értelmiségiek Orbán Magyarországát régóta nacionalista-konzervatív Disneylandként ünneplik (ahol a férfi még mindig férfi és a nő még mindig nő). A Nyugat igazi vezetőjeként ünneplik őt most, akinek választási győzelme a liberalizmus határozott, tömeges elutasítását jelenti. Orbán hatalmának még a legvisszataszítóbb aspektusait is hajlandók igazolni; ez pedig azt mutatja, ami már Donald Trump egyciklusos elnöksége alatt is nyilvánvaló volt az Egyesült Államokban: bármit megadnak azért, hogy megvalósítsák illiberális politikájukat, még a tekintélyelvűséget és a kleptokráciát is elfogadják.

A magyar parlamenti választás szabad volt, de nem tisztességes, mert olyan rendszerben történt, amelyet a nemzetközi megfigyelők joggal neveztek választási autokráciának. Azok, akik bedőltek Orbán „illiberális demokrataként” való önreklámozásának, azt is elfogadják, hogy a demokrácia addig valódi, amíg a kormánypárt nem tömi nyíltan hamis szavazólapokkal az urnákat. A demokrácia azonban nemcsak a csalásmentes választást jelenti, hanem megköveteli az alapvető jogok hatékony gyakorlását is, nem utolsósorban egy olyan szabad médiakörnyezetet, ahol a pártok a polgárok elé tárhatják ügyeiket.

Ez aligha lehetséges akkor, amikor a fő ellenzéki jelölt az egész kampány során mindössze öt percet kap a köztelevízióban, ahogyan ez Magyarországon történt. Akik ilyen alapvető hibákra mutatnak rá, nem tagadják azt, hogy Orbán pártja, a Fidesz valódi, tömeges támogatottsággal bír, de úgy érvelnek, egy ilyen egyenlődén játéktéren akármilyen eredményt nem lehet névértéken venni.

Orbán nemzetközi rajongói nagyon hasonlítanak arra, amit hasznos idiótának szokás nevezni. A huszadik században számtalan könyv született, hogy megszégyenítse azokat a nyugati értelmiségieket, akik hagyták magukat becsapni, és azt hirdették, hogy a Szovjetunió szocialista paradicsom. Ma egyesek azt akarják elhitetni, hogy Magyarország a szabadpiaccal szakító szociális konzervativizmus mintaképe.

Csakhogy amikor Orbán könyörtelenül és rabló módon gyakorolja az államhatalmat (ahogyan arról Trump mindig is álmodott), akkor ezt a hatalmat leginkább a magyar oligarchák gazdagodására használja. Miközben az ország közegészségügyi rendszere krónikusan alulfinanszírozott, és az egyébként is kiszolgáltatottak (például a hajléktalanok) élete pokollá változott. (Bár Magyarországot és Lengyelországot gyakran egy kalap alá veszik, mint az EU két kvázi-autoritárius tagját, a lengyel jobboldali populista kormánynak legalább van szociális programja.)

Magyarország emellett kényelmes visszhangkamra az akadémiai

szabadság önjelölt bajnokai számára, akik a „cancel culture”-ről nyafoghatnak a miniszterelnök előtt, aki kiszorította az országból a Közép-európai Egyetemet (CEU), és aki meghívta a kínai Fudan Egyetemet a magyar fővárosba. A huszadik századi ideológiai csatározásokhoz hasonlóan a politikai önimádók mindig megtalálhatják problémáik visszatükröződését és látszólagos megoldását egy másik ország, tükrében. Akkor is és most is, vakok a politikai ítélőképesség hatalmas hibáira, amelyek torz nézeteikből fakadnak.

Bizonyos szempontból azonban a hasznos idióták kategória már nem tűnik találónak, mivel Orbán védelmezői láthatóan jól tudják, hogy a bajnokukkal szemben megfogalmazott kritikák - nevezetesen, hogy egy féktelenül aljas rendszer élén áll - nagyon is megalapozottak. Amikor ez a kérdés felmerül, hűen másolják Orbán stratégiáját, és a vitát azonnal kedvenc témájukra terelik: ők az alávaló liberális globalisták és a progresszívek áldozatai, sőt, az utóbbiakat „szoft totalitarizmussal” vádolják.

De a magyarországi parlamenti választásnak kevés köze van az

ilyenfajta konzervatív paranoiához (ami a történelmi tudatosság teljes hiányáról árulkodik azoknál az embereknél, akik úgy tesznek, mintha érdekelné őket a múlt). A verseny nem arról szólt, hogy az illiberális Dávid legyőzte a liberális Góliátot a nagy transznacionális kultúrharcban. Itt arról volt szó, hogy az Orbán-kormány azzal ijesztgette a polgárokat, hogy az ellenzék az országot Oroszország ukrajnai háborújába tolná be.

Ami még rosszabb, a magyar kormány Putyint segítette azzal, hogy megtiltotta a határain keresztül Ukrajnába irányuló fegyverszállítást. A magyar közszolgálati televízió pedig éjjel-nappal orosz dezinformációt terjeszt. A választás előtti napon az Ukrajnával szolidaritást vállaló emberek összejövetelét az állami televízió „háborúpártinak” állította be.

Ráadásul abban a kérdésben, ahol a kulturális illiberalizmus valóban csatát vívott Magyarországon, vesztett. A „gyermekek védelméről” tartott, erősen manipulativ kérdésekre épülő népszavazást az alacsony választói részvétel miatt érvénytelenítették. Ennek eredményeként azok, akik mindig azzal vádolják a liberálisokat,

hogy nem tisztelik a demokráciát, sietve kijelentették, hogy azok a polgárok, akik elrontották a szavazatukat, hogy tiltakozzanak a kormány LMBTQ-ellenes gyűlöletkampánya ellen, „megtámadták a demokráciát”. Mint mindig, az illiberalizmus útitársaitól most is azt a viselkedést láttuk, amelyet liberális ellenségeikre vetítenek. Ahelyett, hogy konkrét problémákat találtak volna, csak annyira futotta, hogy „nem lehet demokrácia, hacsak nem a mi oldalunk nyer”.

Sok Orbán-rajongó nem ostoba, és nem is arra az érvre támaszkodik, hogy Magyarország szocialista kormányai is korruptak voltak. Ez igaz, de az ő hibáik elhalványulnak Orbán tizenkét évnyi ipari méretű fosztogatásához képest - ez pedig olyas valami, amiről azt gondolnánk, hogy az „erényt” hirdető konzervatívokat érdekli.

A Magyarországról szóló, öntudatosan antiliberális kommentárok legújabb hulláma megvilágító erejű, mivel megmutatta, hogy az antiliberálisok elfogadhatónak tartják a korrupciót és az autokráciát.

Jan-Werner Müller

©Project Syndicate