Új Szó, 2022. április (75. évfolyam, 76-99. szám)
2022-04-23 / 93. szám
Á A nya napok óta aludni sem tud. Retteg a szeretteiért, a családért, az ismerősökért, a baráto, kért, akik zöme Ukrajna negyedik legnagyobb városában, Odesszában és annak környékén él. Ha bekapcsolja a tévét, hallja a légiriadót jelző sziréna fülsiketítő hangját. Ki rázza a hideg, behunyja a szemét, hogy ne lássa a bombák becsapódását, de a képek így is kísértenek Gondolatai folyton a háború sújtotta ukrán földön kalandoznak, lélekben nem tud elszakadni a szörnyűségektől, éjjel-nappal az övéi járnak az eszében. Gyéren, de azért kapott és kap híreket. A szülei, azután, hogy felbomlott a Szovjetunió, munkát keresve Szibériába költöztek, előbb az édesapja, majd az anyukája is követte. Sokáig az Ob folyó jobb oldali partján, Nyugat-Szibéria legrégebbi városa, Szurgut közelében éltek, ahol nagy kőolajlelőhelyek találhatók Ott sokan kaptak munkát. ,.Anyukámnak orosz mobilja van, azzal olcsóbb a hívás, neki jutott az a szerep, hogy minden reggel körbehívja a családot, s hin adjon nekem és a fivéremnek, hogy ki hogy van. A fivérem 2009 nyarán jött ide utánunk, s Turócszentmártonban él - a kezdeti zaklatottsága után Anya kicsit megnyugodni látszik. Mikor leültünk a kávézóban, a szeme tele volt félelemmel. - A család támogatását én vállaltam magamra, mert a szüleim Szurgutból délre költöztek, akkor még ott lakott a testvérem. Azóta csak édesapám dolgozik, a nyugdíjkorhoz közel járó anyukám nem tud munkát találni, s most még súlyosabb lett a helyzet. Azelőtt sem volt könnyű a családlátogatás, bár nem kellett vízum, csak údevél. De néhány éve, nem is tudom pontosan, hat vagy hét, nincs légi közlekedés Oroszország és Ukrajna között. A szüleim nem Moszkvában élnek, hanem olyan területen, ahonnan nem jár vonat, csak kisebb autóbusz közlekedik, amibe még két meat ember sem fér el, azzal az út jó húsz órát tart. Ráadásul az is kétes, orosz útlevéllel átjutnak-e a határon, noha ott a bejegyzés az útlevelükben: Ukrajnában születtek. Amikor utoljára Moldován keresztül autóval nekivágtak az útnak, apukámat nem akarták átengedni a határon, azzal gyanúsították, hogy szeparatista, három órán át kihallgatták, végül átjutottak. De többször már nem is próbálkoztak. Még itt sem voltak nálunk, Szlovákiában. Azelőtt albérletben laktunk, rövid ideig az öcsém felesége és a kislánya is velünk volt. Aztán ők átköltöztek Turócszentmártonba, a fivérem ott kapott munkát, a lánya ott jár iskolába. Anyukámék idén készültek hozzánk. Pár napja először hallottam tőlük: jó, hogy eljöttünk. Azelőtt nem fogadták kitörő örömmel, hogy a gyerekeik és az unokájuk is olyan messzire mennek. Anyukám édesanyja Odesszában él, két lánytestvére és a fivére, apukám két nővére, a gyermekeik, unokáik szintén, vagy a környéken. Összeszámoltam, 48 családtagig jutottam. A legszörnyűbb, hogy anyai nagymamám három agyvérzésen van túl, mozgásképtelen. A nagynénim ápolja, s nem indulhatnak vele úrnak, mert nem élné túl. Nem messze tőlük, úgy 400 méterre, van ugyan egy bunker, ahol a bombázás elől el lehet bújni, de oda se tudják vinni tolószékben, mert sem a házban, sem ott nincs lift. Szerencsére egy segély keretében megkaptam számára a szükséges gyógyszereket, így egy időre el tudtam látni.” Anya ukrán, a férje, Artyom, orosz. Négy éve élnek Szlovákiában. Mindketten újságíróként dolgoztak Moszkvában az ismert RIA Novosztyi orosz állami hírügynökségben, amely ezen a néven 1991-től 2013-ig működött. A RIA Novosztyi vezetése erősen liberális gondolkodású volt, ez nem tetszett Putyinnak. (Fotó: a szerző és TASR/AP) „Ha meghalunk, együtt halunk!” Menekültáradat Vlagyimir Putyin február 24-én „különleges katonai műveletnek” nevezett nyílt háborút indított Ukrajna ellen. A harcok hetek óta tartanak, az orosz erők több ezer civil életét oltották ki, mintegy ötmillió ember hagyta el a 44 milliós országot, egy szál bőrönddel menekült az Európai Unió államaiba, közülük csaknem 2 millió a gyermek. Megközelítőleg 6,5 millióra tehető a belső menekültek száma. Az oroszok által indított háború a legsúlyosabb európai menekültválságot idézte elő a második világháború óta. Anya családja nem hagyta el az otthonát. „Szorosan összetartó a család, nénikék, bácsikák, unokatestvérek. Hívtam őket, hogy jöjjenek, kérhetnek menedéket, legalább a gyerekeket küldjék hozzánk, legalább átmeneti időre, de kitartottak amellett, hogy ott az otthonuk, nem hagyják el. »Ha meghalunk, együtt halunk!«, jött a válasz. Bonyolult dolog... Van egy nénikém, akit bármikor behívhatnak a hadseregbe. Az ukrán hadügyi tárca tavaly elrendelte, hogy az országban katonai nyilvántartásba veszik a civil foglalkozást űző 18 és 60 év közötti nőket is. A rendelet szerint nem csupán az olyan szakmában dolgozókról van szó, akik a hadsereg számára is alkalmazhatóak, mint például a távközlésben, az egészségügyben, a nyomdaiparban, hanem hadkötelessé válnak a könyvelők, a titkárnők, az újságírók, de még az állatorvosok is. Mindazok, akik egészségileg megfelelnek a katonai feladatok ellátására. Az említett nénikém tíz évvel ezelőtt a katonai légelhárításban dolgozott, bár azt mondja, azóta mindent elfelejtett, de őt nagyon is érinti a rendelet. Ráadásul keményen kitart amellett, hogy »védeni fogom a városomat, a hazámat, a lányomat.«” Odessza ellen is megindult a támadás mindjárt az elején, aztán leállt, az orosz stratégia más célpontokra irányult, április elejéig viszonylagos nyugalom uralkodott, és a város a veszélyeztetettebb területekről menekülő ukránok menedékeként működött. Anya ennek ellenére attól félt, hogy az oroszok bekerítik Odesszát, s akkor a gyógyszer sem jut el a nagymamájához. Az, amit küldött, két-három hónapig kitart, pénzt is utalt át nekik, hogy előre beszerezhessenek nem romlandó élelmiszereket, vizet, tésztaféléket, de a pénz még nem ért oda. Az átmeneti nyugalom ellenére a Fekete-tenger partján fekvő kikötőváros heteken át készült az orosz támadásra, a városközpont tele volt tankcsapdákkal, amelyekkel egy esetleges orosz betörés ellen próbálkoznak védekezni. Április harmadikén kiderült, hogy i fenyegetés nagyon is valóságos, támadás érte a várost: vasárnap hajnalban egy üzemanyagraktár kapott találatot, majd több ra kéta csapódott be Odessza egyik kerületébe. „Reggel 6 óra volt, az emberek még aludtak. Hirtelen becsapódtak a rakéták, az olajraktárak elkezdtek égni, ránk lőttek. Az egész nagyon rossz, szomorú és ijesztő. Kisgyerekek vannak a házban, és sok az idős ember is. Nálunk nincs óvóhely sem. És erre jön ez a szörnyűség” - ecsetelte az egyik szemtanú. Mire híre érkezett a támadásnak, Anya már kapott hírt az övéiről. Mindenki életben van, a hely, ahol a bombák becsapódtak, tőlük messzebbre esik. Nem hitték, hogy kitör a háború Anya ukrán, a férje, Artyom, orosz. Négy éve élnek Szlovákiában. Mindketten újságíróként dolgoztak Moszkvában az ismert RIA Novosztyi orosz állami hírügynökségben, amely ezen a néven 1991- től 2013-ig működött. Artyom öt évig volt a Novosztyinál, amikor 2013 decemberében a Kreml bejelentette a hírügynökség feloszlatását. Sajtóhírek szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök szorosabb ellenőrzést akart gyakorolni a sajtó felett. A RIA Novosztyi vezetése erősen liberális gondolkodású volt, ez nem tetszett Putyinnak Valamennyi vezetőnek távozni kellett, a munkatársak sorsa attól függött, ki milyen szerkesztőségben dolgozott. „Ez már nem hírügynökség volt, hanem propagandaügynökség - ecsetelte Artyom. - A hivatalos orosz jogi hírügynökség, a RAPSI, ahol mi voltunk, a RIA Novosztyiban önálló szerkesztőségként működött, de az ügynökség feloszlatása után bejelentették, hogy nem lesz több állami dotáció, nekünk magunknak kell előteremteni a pénzt, befektetőt találnunk. Nem találtunk...” Mindez mindjárt 2014 tavaszán történt, abban az évben, amikor összeházasodtak. Anna Mogilevszkaja és a férje, Artyom Szolodkov négy évvel később jött Szlovákiába. Nem véletlenül választották ezt az országot. Artyom, aki egy Moszkvához közeli városkában született egyeden gyerekként, sokat hallgatta a Szlovák Rádiót, neki ez Moszkvában nyugati adónak hatott. Amikor 2011-ben Szlovákia rendezte a jégkorong-világbajnokságot, szurkolóként ideutazott, egy év múlva megint visszajött, aztán újra, 2017- ben Anyával és a barátaikkal itt töltötték a szabadságukat. Beutazták az országot, s akkor jött a gondolat, hogy jó lenne itt élni, de a megvalósítás nem volt egyszerű. Pénzre volt szükségük, Artyom három munkát vállalt, főállásban a Kremltől független nagy orosz RBK hírügynökségben dolgozott, jobbára menedzserként, nem újságírói poszton, Anya kettőt, továbbra is tudósított, fő területe az orosz gazdaság volt, annak minden vetületével. Amikor összegyűlt a pénz, jött az újabb probléma: csak akkor élhetnek Szlovákiában, ha van tartózkodási és munkavállalási engedélyük. Megtudták, hogy ha beiratkoznak nyelviskolába, egy évre ideköltözhetnek, de munkát nem vállalhatnak A megspórolt pénzből éltek, szerényen, mert nagyon gyorsan fogyott. Azután, hogy elvégezték a nyelviskolát, lassacskán kezdett rendeződni az életük. Lassacskán, mert nehéz volt kivárni, hogy megkapják-e a letelepedési engedélyt, azután meg azt, hogy találnak-e munkát. Eltartott egy ideig. Végül Artyom egy amerikai gyógyszerkutató cégnél helyezkedett el, Anya pedig újságíróként a kiadónkban megjelenő szlovák lapnáL Putyin a kormányt is sokkolta Anya hat éve nem látta a nagymamáját és a családját. 2016 óta. Idén február elején riportútra küldték Ukrajnába, Kijevbe, Csemyihivbe. „Kijevben, ami majdnem tízszer akkora, mint Pozsony, a véres majdani események után két évvel jártam utoljára, akkor még sok Ukrajnában és Oroszországban is abban hisznek, hogy nem lesz háború. Visszatérve erről számoltam be a riportban, s aztán bumm...” Anya egykori orosz kollégái — akik közül többen „belső emigrációba” vonultak, miután számos ellenzéki médiát felszámoltak - sem sejtették, hogy mi fog következni. „Olvastam azok cikkeit, akiket hitelesnek tartok, néhányan arról írnak, nem tudják elképzelni, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök tényleg kenyértörésig viszi az eszkalációt, az orosz kormány több minisztere, a nemzetgazdaságot érintő kabinetek minimum fele, a Nemzeti Bank elnöke sem tudott róla. Mindannyiuknak sokk volt, ami történt, a külföld által meghirdetett szankciók. A kollégák értesülései szerint csak Putyin legközelebbi emberei voltak beavatva, ennek ellenére őket is sokkolta, hisz a háború tönkretette az orosz gazdaságot, amely az elmúlt nyolc évben már így is rossz időket élt meg. Egyébként a kollégáktól tudom, hogy napokig nem sejtették, mi tévők legyenek, tilos leírni, hogy háború, invázió, támadás, úgy kell lavírozniuk, mert az új törvény értelmében, ha valaki Ukrajna elleni orosz háborúról ír, az álhír, aminek terjesztéséért 15 év börtön jár. Nehéz a döntés, vállalni a börtönt, vagy legalább valamilyen módon tájékoztatni a közvéleményt arról, mi történik valójában. Az ukrajnai háború ellehetedenítette az igazi újságírást Oroszországban, így az ottani embereket teljesen elzárják a valóságtól. A Novaja Gazéta, amelynek főszerkesztője, Dmitrij Muratov kivételes érzékkel megőrizte az újságot anélkül, hogy engedett volna a szakmai normákból (ennek elismerése volt a sajtószabadság képviseletéért tavaly odaítélt Csemyihiv az orosz invázió 49. napján. Oroszországban tilos leírni, hogy háború, invázió, támadás. A 70 éves Nadija Trubcsanyinova egy műanyagzsák mellett, amelyben 48 éves fia holtteste van. Március 30-án orosz katonák ölték meg Bucsában. helyütt láthatóak voltak a három hónapon át tartó forradalom nyomai, a megrongált, leégett épületek. Odaérve meglepődtem, mennyit változott a város, mennyire európai lett. Akkor még hittem, s hozzám hasonlóan nagyon sokan, hogy a fenyegetések ellenére nem lesz háború. A határon ugyan kikérdeztek, mi járatban vagyok, s mikor mondtam, hogy Szlovákiában félnek az emberek, mert az amerikai titkosszolgálat; a világ hírügynökségei orosz támadásról tájékoztatnak, furcsán néztek rám. Egyik városban sem akarták hinni, leintettek, hogy ha kitör a háború, akkor majd foglalkoznak vele. Addig is van épp elég problémájuk, Putyinnak is van bőven, nem lesz abból semmi, csak ijesztget. Csak egy, a második világháborút átélt, egyszerű, politikával nem foglalkozó öreg nénike vallotta be félelmét, hogy megismétlődik a szörnyűség. »Átéltem, tudom, mi az. Nem akarom megélni, lámi, hogy gyilkolják a dédunokáimat.« Számomra nyilvánvaló volt, hogy Nobel-békedíj), még megjelentetett egy. ukrán nyelvű kiadást, de aztán kénytelen volt visszavonulót fújni, mivel nem volt hajlandó a háborút az előírt „különleges katonai műveletként” emlegetni. Muratov az ukrajnai áldozatoknak ajánlotta fel a Nobel-díjáért kapott összeget, majd az orosz médiahatóság, a Roszkomnadzor ismételt fenyegetései miatt a megjelenés felfüggesztése mellett döntött. Pillanatokig nem szólok, mert Anya elhallgat. Behunyja szemét, de az arcizma rendüléseiből úgy érzem, hogy az agyában fúrnak a képsorok. „Oroszország sem csak fekete vagy fehér — a szava halk, ahogy kimondja —, tízezrek tüntetnek a háború ellen. Sokukat letartóztatták, egy fiatal lányt összevertek, megalázták, mert nem vallott, de az egészet sikerült feljátszania és felrakta a netre. Kirázott a hideg, képtelen voltam végighallgatni.” Urbán Klára
