Új Szó, 2022. március (75. évfolyam, 49-75. szám)
2022-03-03 / 51. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2022. MÁRCIUS 3. M TARCAASZi V edves Öcsém,-JL. SÉka. nincs kedvem írni. Nem csak neked, másoknak se írok. Kifogytam a szóból. Még magammal is csak képekkel kommunikálok. Naphosszat a fotóim között turkálok. Rendszerezem a több ezer darabos kínai gyűjteményemet; szelektálok, katalogizálok és csodálkozom. Nem emlékszem, hogy ennyit nevettem volna. Mintha Mosolyországban töltöttem volna az elmúlt két évet. Büszke vagyok a megfigyelőképességemre, apró jelekből is össze tudom rakni, hogy egy kép mikor készülhetett. Határozottan emlékszem például egy vacsorára, amikor Olga zöld ruhában volt, Irina pedig kacsalábat rendelt wasabi mártással. Erre meg mernék esküdni, mert az egyik zöldnek az árnyalata, a másiknak meg az íze volt pocsék. Mint ahogy arra is, hogy aznap mindketten rossz hírt kaptak otthonról, egy halált és egy kómát. Miért vigyorgunk mégis a fotón? Nemcsak ők, hanem még én is, amit azért furcsállok, mert az oroszt kevésbé értem, mint a lembergi ukránt. Ha hármasban voltunk, Olga miatt mindig oroszul ment a duma. Szerették egymást ugratni Irinával, nyilván a vaku villanása előtt elhangzott egy orosz poén, aminek a kétértelműségét nekem utólag kellett elmagyarázni. Tanárosan, pontosan, szépen, hogy hátul is értsem. Amint látod, édes öregem, teljesen fölöslegesen, mert nem emlékszem rá. Azért nevettem velük együtt, mert alkalmat adtak rá. A nevetés ragályos. Ha ők aznap este képesek voltak a halál árnyékában viccelődni, akkor én miért akadtam volna fenn olyan apróságon, mint a szavak értelme? Ok talán tudták, hogy miért nevetnek? Nem kell mindent kielemezni. Jól néznénk ki, ha csak akkor kacagnánk fel, ha valamit megértünk A fene gondolta volna, hogy Hizsnyai Tóth Ildikó mikes.keiemen@ -12. utólag ilyen sokat fognak jelenteni nekem ezek a százával ellőtt fotók. Egyik olyan, mint a másik, csupán az asztalon lévő menüsor változik, és persze a ruházatunk Tavasz, nyár, ősz, tél - az évszakok változását követve vegetáltunk. Nyáron csak a sült bolond eszik wasabit, télen pedig csak én iszom zöld teát, mert nekem aztán hiába magyarázzák a jin-jangos cuccot, magyar vagyok, tehát önfejű, bár kitűnően beszélek szerbül, vagyis, izvinyítye, elnézést, szlovénül, Ilgyika. Kényszer szülte barátság volt a miénk, az izolációból fakadó hiányérzet hozott össze minket. Ügy találtunk egymásra, ahogy a szemetet sepri össze a szél. Nem kifejezetten hízelgő hasonlat, de nincs is szándékomban magunknak hízelegni. Mindössze egy tucatnyian ragadtunk a külföldi tanárok szállásán, mégsem volt egy közös nyelv, amit mindenki beszélt volna. Ha köcülültünk egy asztalt, három közvetítő nyelven értettünk egymással szót (angol, orosz, kínai), miközben valakinek mindig tolmácsolnia kellett. Felekezetileg még ennél is bonyolultabb volt a helyzet, öt vallás ünnepeit tartottuk számon. Senkit se hagytunk az út szélén, ha ünnepelni kellett. A böjt persze magánügynek számított, éhezni egyedül is lehet, no meg vallásszabadság is van a világon. Olga volt a rangidős, ő adott nekünk nevet: pangyemicseszkaja szimja, pandémiacsalád. Ha Kínában történetesen megrendezik a kovid büszkeség napját, a „Virágozzék száz virág!” jegyében mi lehettünk volna a birodalom kalapján a bokréta. Egy nyolcnyelvű, ötvallású és kétgyerekes, tizenkét tagú család, akik egymás nevét se tudják helyesen kiejteni, viszont mindenki egyemberként ugrik, ha valaki közülük bajba kerül. Ebben a bábeli zűrzavarban már a rokon nyelvek közötti laza kapcsolat is az összetartozás élményét adta. Akkor is kerestük egymás társaságát, ha nem volt egymásnak mondanivalónk. Minek arról beszélni, ami van? Talán így már jobban érted, jó Mikesem, hogy miért nincs kedvem szavakban megnyilvánulni. Hadilábon állok a valósággal. Háború van a szomszédban. Egyik kovidnővérem országa lerohanta a másikét. Minden áldott reggel elolvasom a napilapok percről percre rovataiban a haditudósításokat, és hogy visszanyerjem a lelki békémet, nyitottam egy ukrán-orosz dossziét, ahova összegyűjtöttem a közös fotóinkat. Besoroztam a csajokat egy mosolyalbumba. Elvégre egy makacs szerbiai magyar vagyok, vagyis, izvinyítye, szlovén. Békefenntartó missziónak hívom magamban ezt a múltban való kurkászást, és nem vagyok hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni senkivel, még a nagyhatalmakkal sem. Van egy saját békekontingensem, naponta díszszemlét tartok, és ezt addig fogom csinálni, amíg véget nem ér ez a kovidcsaládomon belüli erőszak. De tényleg múltidézés lenne ez, Öcsém? Dehogyis. Nem a múltba vágyakozom, hanem egy másik jelenbe. Ha a jövőből is lennének képeim, akkor azokat nézegetném. Nekem valójában teljesen mindegy, hogy hova dezertálok a jelenből. Nyugalomra vágyom. Egy talpalatnyi béke szigetére. Mindöszsze akkorára, ahol megvethetem a lábam, s mindössze annyi időre, hogy visszaparancsoljam szanaszét rajzó gondolataimat a fejembe. Hol a múlt homályában időznek, hol pedig a jövőbe rohannak, fejvesztve. Kíváncsi vagyok, hogy találkozik-e még valaha a három kovidnővér. Amikor elbúcsúztunk egymástól, megbeszéltünk egy majdani (!) randit. Olga kifejezetten azt kérte, hogy találkozzunk valahol Európában, mert ott még sosem járt. Szentpétervárt javasolta, én pedig Pozsonyt. Ezzel kicsit zavarba hoztam a szibériai nagyvároshoz szokott asszonyt, aki falusi környezetben nem igazán érzi magát elemében, de végül aztán kompromisszumos megoldás született: Irinához megyünk, Lembergbe. Szerinted összejöhet ez még nekünk? És szerintem? Nézd csak meg jobban a képet, amit küldtem neked. Direkt olyat választottam a mosolyalbumból, amelyiken mindnyájan háttal állnak. Egyformán védtelenek. A kislány, akit éppen fényképeznek, pedig V betűt mutat a kamerának. Legyen neki igaza! Ölel, Nénéd 2022 márciusa Izomcsávó mindent megold A reptéri ponyvakrimik császára, Lee Child, és kedvenc izomembere, Jack Reacher mostanáig mindöszsze két felemás sikerű, Tom Cruise főszereplésével készült filmadaptációt kapott, de most úgy fest, hogy sorozat formájában teljesedhet ki igazán. Az első Jack Reacher-könyv még 1997-ben látott napvilágot, és a kiadó idén októberre ígéri a huszonhetedik kötetet. A számok azt mutatják, hogy Lee Child gyakorlatilag évente ír ki magából egy Reachertörténetet, a termékenyebb éveiben pedig akár kettőt is. A karakter a nyolcvanas évek schwarzeneggeri izomkolosszusainak örököse, azzal a különbséggel, hogy ő nemcsak az izmait, hanem az eszét is kiválóan használja, bravúros nyomozó, akin a legösszetettebb rejtély sem fog ki. Ahogy az elődei, alapjáraton ő is egyedül harcol a mindig nagyszámú túlerőben lévő ellenséggel, és a munkáját csak alkalmi szövetségesek segítik időről időre. Veterán katonaként vándorol Amerika-szerte, és mindig megtalálja az alkalmat, hogy még a legártalmadanabbnak tűnő helyen is valami szörnyűségre bukkanjon. A Prime Video sorozata nem akart változtatni a regények sorrendjén, és az első évadban kapásból az első regény (Elvarázsolt dollárok) cselekményét vitték filmre. A legnagyobb bravúrt azonban a szereplőválasztással hajtották végre. Néhány éve a filmváltozat bemutatójakor a regényfolyam rajongói kikérték maguknak, hogy kétméteres óriás kedvencüket a nem túl magas növésű Tom Cruise játszotta el, most azonban nagyon figyeltek arra, hogy a figura olyan legyen, amilyennek az olvasók megálmodták. A toronymagas Alan Ritchson (Titánok) nemcsak izomban és méretben tökéletes, hanem az arca és a tekintete intelligenciát és empátiát is sugároz, ráadásul a karakter jellegzetes humorát is ügyesen képes prezentálni. A színész elkötelezett, ha sikert arat, akár hosszú éveken át szívesen játszaná Reachert, és ahogy fentebb írtam, bőven van alapanyag ahhoz, hogy teljesülhessen a vágya. Az első évadban egy távoli kisvárosba érkezik, ahol gyilkosságok borzolják a helybeli kedélyeket. Idegenből jöttként először Reacher is gyanúba keveredik, ám miután tisztázta magát, a helyi erők nem korrupt részével szövetségben egy fél országot behálózó bűnbanda felszámolásába kezd. A Reacher nagyszerűsége pont az egyszerűségében rejlik. Egy pillanatra sem sze-SOROZATDARÁLÓ reme többnek látszani B-kategóriás akció-kriminél, viszont végig figyel rá, hogy a megtekintése közben jól szórakozzunk. Okosan adagolja a krimit, a thrilleres izgalmakat, a humort és minimális mennyiségben még romantikát is kapunk. Kifejezetten kedvez azoknak, akik imádják Stallone, Schwarzenegger, JCVD és Steven Seagal munkásságát: hősünk irreális mennyiségű fegyveres rosszarcúval végez, egy közepes magánhadseregnyi bűnöző áll vele szemben, de még ez is kevés ahhoz, hogy megállítsák. Ahogy az akciójelenetek, úgy a krimiszál is túlzásokkal operál: vicces hallgatni emberünk elképesztően kifacsart okfejtéseit arról, hogyan jött rá a dolgokra. A Reacher ebben a formában kifejezetten szerethető alkotás. Nyers, egyenes, nem köntörfálaz, és tudja, mire van szüksége a rajongóknak. Tóth Csaba A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
