Új Szó, 2022. március (75. évfolyam, 49-75. szám)

2022-03-19 / 65. szám

Gubis Éva tárcája a Szalonban 17. oldal 2022. március 19., szombat, 16. évfolyam, 11. szám A megalázott oroszok végre büszkék, mert komolyan veszik őket Félig orosz vagyok. Az anyám Nyizs­­nyij Novgorodból származik. Tizenöt éves koromig ott töltöttem a szünidő­ket. Felnőttként, az akkori elzárt városba, Gorkijba már nem volt belépésem. A nagyanyámmal az­óta csak Moszkvá­ban találkozhattam. 1968-ról a csalá­dunkban soha nem beszéltünk megszállásként, sem testvéri segítségnyújtásként. Az ese­mény marginalizálódott. Az oro­szoknak megvan az a képességük, hogy figyelmen kívül hagyják a kellemetlen igazságot, különösen, ha a családi és a baráti összejövetel egy pohár vodkával kezdődik. A nagyapám, Leonyid Jerligin harcolt a második világháború­ban, és a bátorságáért Vörös Csil­lag Érdemrenddel tüntették ki. Az oroszok máig büszkék a Vörös Hadsereg győzelmére. Amikor fiatal voltam, azt kép­zeltem, hogy hősként halok meg a második világháborúban, a testemmel fogom fel a fasiszták golyóit, és így mentem meg azt a lányt, aki akkoriban tetszett ne­kem. Az orosz kisfiúk romantikus képzelgéseit nagymértékben tá­mogatta a szovjet kinematográfia és a zenei szcéna. Csupán a ké­sőbbi filmekben történtek óvatos utalások a háború brutalitására és a nőkre, akiket orosz katonák erőszakoltak meg. Az oroszok úgy érzik, megmentették Európát a fa­sizmustól, és Európa ezt sohasem köszönte meg igazán. Győztes nemzetnek tartják ma­gukat. Az átfestett tankokban és az átmázolt pozsonyi Slavínban az európai fasizmus felemelkedését látják. Nem értik, mi történik, és meggyőződésük, hogy Európában valóban újra erőre kap a fasizmus. A legnagyobb paradoxon azon­ban az, hogy épp a szélsőséges mozgalmak és a fasiszták látják Pu­­tyinban a demokratikus társadal­mi berendezkedés alternatíváját. Marian Kodéba nem érti, hogy ha az oroszok ismét ellenőrzésük alá vonnák Európának ezt a részét, először őket vennék elő, bármit suttog is a fiilébe ma az orosz dez­­információ. Vlagyimir Putyin ha­tékonyan dolgozik az autentikus orosz antifasizmus narratívájával. Az ukránokat nácinak, fasisztá­nak és nacionalistának tartja. Az orosz média ugyanezt a propagan­dát ismételgeti, ma már nem is te­het mást, és sok újságíró el is hiszi, hogy ez igaz. 2008 - elnökválasztás Vlagyimir Putyin nem akarja átadni a hatalmat, ezért Medve­­gyewel pozíciót cserél (Putyin mi­niszterelnök lesz, Medvegyev el­nök), hogy később újra visszatér­hessen, a parlamenttel az elnöki ciklus idejét négy évről hatra változtatja, és így 2024-ig elnök maradhat. A civilizált országok tudják, mennyire addiktív a ha­talom, különösen az elnöki rend­szerben, éppen ezért korlátozzák, hogy egy elnök meddig maradhat hatalmon. Az oroszoknak azonban ez nem számít. Az sem számít, hogy fokozato­san elvesztik a független médiát, hogy elvesztették Anna Politkovsz­­kaját, a Novaja Gazeta újságíró­ját (akinek a meggyilkolása nem váltott ki olyan tiltakozást, mint amilyet a nálunk történt újságíró­gyilkosság). Oroszországban az a szóbe­széd járta, hogy az újságíró halála Ramzan Kadirov csecsen elnök ajándéka volt Putyin születésnapjá­ra. Putyin kijelentette, hogy a szü­letésnapján történt gyilkossággal az volt a cél, hogy világszerte oroszelle­nes hangulatot gerjesszenek. Hét évvel később Borisz Nyem­­cov ellenzéki politikus meggyil­kolását hasonlóan minősítették az orosz médiában, az Orosz Nyo­mozó Bizottság szóvivője, Markin szerint a gyilkosság provokáció volt, mégpedig abból a célból, hogy destabilizálják az országot. Két évvel korábban London­ban gyilkolták meg Alekszandr Litvinyenko volt FSZB-tisztet, később a börtönben hunyt el Szer­­gej Magnyitszkij orosz ügyvéd, és megpróbálták megölni Szergej Szkripalt és Alekszej Navalnijt. A rendszer elkezdte likvidálni az ellenzőit. Már akkor meg kellett volna értenünk, hogy mi történik. Sokan már értették, de az oroszok azt mondták, az árulásért fizetni kell, olykor a legmagasabb árat. Vlagyimir Putyin pedig mosoly­gott a kamerák előtt, és minden vád alól kibújt. A háttérben közben egy olyan gépezet dolgozik, amely a köz­véleményt formálja, az ellenzéki hangok megjelennek a vitákban, de mindig kifütyülik azokat, akik megszólalnak, és mindent elural az esztrádműsor. Masa Raszputyina, Valerij Leontyjev és Filipp Kir­­korov popénekes giccsel árasztja el az otthonokat. Az az ország, amelynek az állampolgárai nem állnak ki a szabad, független média mellett, teljesen elvész. Krím, 2014 -az olimpia utáni annektálás Az oroszoknak mindig is az volt az érzésük, hogy a Krím félsziget az övék: Jaltára jártak nyaralni, gyönyörködtek a kilátásban a Fecskefészek-kastélyból. Világos volt, hogy a Krím elfoglalása a nemzetközi jog megsértése. Mi azonban valahogy nem hiva­talosan tűrtük, hogy a Krím még­iscsak az oroszoké, és ha katonák jelenléte nélkül tartanának nép­szavazást, akkor az oroszok, akik a Krímen többségben vannak, az Oroszországi Föderációhoz való csatlakozás mellett döntenének. Oroszország, 2016 -a civil szektor nyomás alatt 2016-ban az orosz tévécsator­nákon kampány indult az MDIF (Media Development Investment Fund) ellen (ma a Plurális Alapon keresztül kisebbségi tulajdonos a SME napilapban). Robert Ficótól eltérően nem George Sorost emle­getik, hanem azt állítják, hogy az MDIF az ellenzéket támogatja, és az orosz alkotmányos rend meg­bontására törekszik. A riport téves információkat tar­talmaz arról, hogy az MDIF ame­rikai dollárban nyújt támogatást az orosz média egy részének, mi­közben valójában csak hitelnyúj­tásról volt szó, és a hitelt az orosz kiadóknak vissza kellett fizetniük. Az MDIF-től nem kérdeztek meg senkit, hogy elmagyarázza a hely­zetet. Azt is állítják, hogy az el­lenzéki újságírók világszene, még Pozsonyban is, kiképzést kapnak. Az orosz főügyész az MDIF-et nem kívánatos külföldi szervezet­nek tartja és betiltja, mivel veszélyt jelent az állam biztonságára. Az MDIF kivonul az országból, és azt ajánlja az igazgatótanács tagjainak, hogy ne utazzanak az Oroszorszá­gi Föderációba, mert összetűzésbe keveredhetnek az igazságszolgálta­tással. A demokratikus társadalom egy újabb pillére, a civil szektor elleni küzdelem is megkezdődött. Néhány évvel később Maros Zilinka szlovák főügyész az orosz ügyészség fennállásának 300. év­fordulóját megy ünnepelni, és együttműködési szerződést ír alá. Finoman szólva, rosszul méri fel a helyzetet, szerencsére a szlovák fél nem viszonozza a meghívást. Ukrajna, 2022 - Putyin sokkolja Európát Ukrajna megtámadása sokként ért. Megértettem, hogy Putyin feltartóztathatatlanul haladt efe­lé, csak mi nem tudatosítottuk; a Nyugatot gyengének, harcképte­lennek és megosztottnak tartotta. Putyin büszkeséget adott az oroszoknak: növelte az életszínvo­nalat, olimpiát és labdarúgó-világ­bajnokságot szervezett, harcolt a csecsen terroristák ellen, elfoglalta a Krímet, ez mind a pozícióját erősítette. Az oroszok végre azt érezhették, hogy van vezetőjük, aki nem olyan szenilis, mint Brezs­­nyev, nem olyan gyenge, mint Gorbacsov, és nem olyan alkoho­lista, mint Jelcin. Putyin úgy akar­ja magát beírni a történelembe, mint aki visszaadta az oroszoknak a régi Szovjetunió érzését. Putyin motivációja teljesen materialista. Megvan mindene, amije egy világi embernek lehet: gazdagság, hatalom, az oroszok többsége csodálja, fiatal szeretője van, pontosabban partnere, bár az anyukám szerint azért vált el, mert sokat dolgozik, és csupán az el­lenségei terjesztenek róla valótlan dolgokat. És Putyin mégis a nagy Oroszországot akarja visszaállítani a volt Szovjetunió határain belül. Ez a múlt századból merített őrült ötlet, mintha nem értené, hogy ma a világot modern tech­nológiával, gazdasági sikerrel lehet meghódítani. Putyinnak nyers­anyaga és hadserege van, nincs szüksége versenyhelyzetre, de elfe­lejtette, hogy ezzel a felszereléssel mi történt a Szovjetunióval. Soká­ig tart, amíg az oroszok megértik, hova juttatta őket a vezetőjük. A múlt századba. Oroszországi Föderáció, 2022 - közvélemény Megkérdeztem az anyukámat, mit gondol Putyinról. A nyolcvan­hat éves özvegy anyám, aki egy­folytában az orosz televíziót nézi, azt válaszolta, hogy jól tette, amit tett, hiszen az ukránok is megölték a mieinket és bombáztak bennün­ket. Ez hazugság, mondom neki. Megírom az orosz rokonaimnak, hogy az orosz televízió hazudik, és az Oroszországi Föderáció agresz­­szív háborút folytat, Ukrajna pedig védekezik, és a katonákat nem fel­szabadítóként fogadják, valamint hogy sok orosz esik majd el. Udvariasságból válaszolnak, „Privét, Alekszej, hogy van? És anyuka?” Aztán hozzáteszik, hogy az információk nem egyértelmű­ek, mindkét félnek megvan a maga igaza. Félnek, ráadásul az orosz tévé és média hatalmas propagan­dagépezetének az áldozatai. Az oroszokat a szankciók sem győzik meg, készen állnak arra, hogy szegénységben éljenek, hi­szen korábban is így éltek. Elfo­gadják a kormányzás kasztrend­szerét, káromkodnak, de igazából lojálisak hozzá. Ha a családból va­laki bekerül az elitbe, boldogok, nem kell a versenytárs, nem kell a nyugati demokrácia, ignorálják. Minden újabb szankció csak megerősíti őket abban, hogy a vi­lág összefogott ellenük. Ügy, mint az olimpián, amikor nem verse­nyezhettek orosz színekben, szinte senki nem hitte el, hogy ez azért van, mert az orosz sportolók dop­pingoltak. Egy olyan nagy nemzet, amely 1991 után gyakran volt viccek céltáblája és kritikák tárgya, erő­sen frusztrált. Nem lesz könnyű felállni ebből a helyzetből, mert Putyinnal szemben ellenzék nem erősödhet meg, a hősöket, akik a tereken tiltakoznak, gyorsan le­csukják és semlegesítik. Nehéz megmagyarázni, de az oroszok korábban megalázotmak érezték magukat, most pedig büsz­kének. Arra büszkék, hogy végre komolyan veszik őket. A hazugság azonban mindig hazugság marad, és én hiszem, hogy a jelenlegi rendszer szétesik. A kérdés az, mi jön helyette. Európának ugyanis nem ellenséges Oroszországra van szüksége, hanem együttműködő partnerre. Szlovákia, 2022 - média és hazugság Két napig az orosz tévét néztem. A Russia Today szerint az ukránok a saját civil objektumaikat ágyúz­­zák, egy helyi oroszul beszélő lakos megerősíti. Az ukránok a levegőbe repítettek egy hidat, hogy ne tud­ják elhagyni a várost, a lakosságot pedig élő pajzsként használják. Azt állítják, hogy a felvételek az égő városokról hét éve készültek. Csúcsra járatják a propagandagé­pezetet, Európa csak azért utasí­totta el a Szputnyik vakcinát, mert orosz, pedig emberéleteket ment­hettek volna meg. Az orosz sportolók kizárása az összes nagyobb sporteseményről fokozza azt az érzést a nagy nem­zetben, hogy a világ összefogott ellenük. Putyin bejelenti, hogy kárpótolják a sebesült katonákat és a háborúban elesettek családját, néhány másodpercre feláll, hogy tisztelegjen előttük. Az egész nagyon cinikus. Egy­folytában azt a képtelenséget ismé­telgeti, hogy Ukrajnát nácitlanít­­ják. A műsorvezető hangsúlyozza, hogy a speciális katonai hadműve­let nem az ukránok ellen irányul, hanem a banderisták utódjai ellen. Valójában ez ugyanaz a recept, amit Robert Fico is - enyhébb for­mában - használ. Nem azért írom, mert mindenáron szóba akarom őt hozni, hanem azért, hogy rámu­tassak, milyen veszélyes ez. A nem létező veszélyről szóló hazugság szinte mindig naciona­lizmushoz vezet. A történelem egy szakaszára - akár ezeréves is lehet - utaló nemzeti konfliktu­sok tönkreteszik az emberek életét. Hazugság, amelyet a politikusok tudatosan terjesztenek. Robert Fico van annyira okos, hogy tudja, napilapunk (SME) nem Sorosé, és én nem „Soros szolgája” vagyok - az egyik sajtó­­tájékoztatóján nevezett így. Az elmúlt fél évszázadban sok minden voltam már: orosz ügy­nök, agresszor, megszálló, a szlo­vák nacionalistáktól megkaptam, hogy magyar ügynök vagyok, pedig nem is tudok magyarul, ké­sőbb Amerika- és zsidóbérenc. Az elv ugyanaz, rámutatni arra, hogy az ember nem önállóan dönt, valaki más, egy tisztesség­telen szándékú hatalom irányítja. Veszélyes eszköz ez, amellyel a tár­sadalom helyes ösztöneit fojtják el. Mindazonáltal Fico ezt állítja, és támadja a médiát, például azzal, hogy az újságírók prostituáltak. Pedig nem azok. Épp ellenkezőleg, ők jelentik az akadályt, hogy ne történhessen meg az, ami Orosz­országban történt. Robert Fico tézisei a közvé­lemény-kutatások eredményein alapulnak. Fico nem a jövő po­litikáját teremti meg, hanem a frusztráció és a gyanakvás állapotát konzerválja. Ugyanezt teszi és tette Vlagyimir Putyin is. Mindannyian megdöbbentünk, hogy milyen so­káig el lehet menni ezen az úton, és hogy hirtelen emberek halnak meg egy olyan háborúban, amely hazugságokon alapul. Volodimir Zelenszkij nem kö­vette el azokat a hibákat, amelye­ket Miheil Szaakasvili grúz elnök 2008-ban. Zelenszkij higgadtan kommunikált, és nem adott ürü­gyet az oroszoknak az invázióra. Mégis ott vannak. Ez az orosz tör­ténelem nagyon sötét fejezete lesz, és magas árat kell üzemi ezért a jelenlegi orosz politikai vezetésért. Magas árat azért, mert megbukott a nemzet politikai intuíciója. Ha Putyin valamit elért, akkor az az, hogy egyesítette Európát egy hatalmas szolidaritásban, és meg­értette velünk, hogy a demokrácia és a béke nem magától értetődő. Alexej Fulmek A Petit Press vezérigazgatója (Forrás: SME)

Next

/
Thumbnails
Contents