Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)
2022-02-02 / 26. szám
KÖZÉLET Simon Attila a Benes-dekrétumokról „A szlovákok nem tudják elképzelni, hogyan lehetett 1945 és 1948 között magyarként élni Szlovákiában" BUGÁRANNA Somorja A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2020-ban elmarasztalta Szlovákiát egy, Benei-dekrátumokat érintő ügyben, mely során az Állami Erdőgazdaság a dekrátumokra hivatkozva akarja elkobozni Bosits Miklós magánszemóly tulajdonában lévő erdőt, amelyet apjától örökölt. A D4-es autópálya alatti telkek Ugyáben szintán több eljárás van folyamatban, a Szlovák Földalap ugyanis a dekrátumokra hivatkozva akarja bevágezni az érintett telkek elkobzását. Simon Attila törtánészt, a Fórum Kisebbságkutató Intézet vezetőjét a dekrétumok történelmi hátteréről, a múltbeli sérelmek feldolgozásáról, illetve a beneii törvények rendezésének lehetőségéről kérdeztük. Egy évvel ezelőtt az Európai Parlament felszólította az Európai Bizottságot, hogy kezdeményezzen mélyreható vizsgálatot a Benes-dekrétumok eltörlésére irányuló petíciók kérdésében. Az uniós intézmény azonban állásfoglalásában kimondta, a Benes-dekrétumok történelmi jogszabályok, melyeket a korábbi Csehszlovákia hatóságai hoztak az uniós csatlakozás előtt, és már nincs ellentétes joghatásuk az uniós joggal. Történészként hogy látja, mi lenne a helyes lépés a benesi törvények kérdésében? A történész alapvetően a múlttal foglalkozik. Történészként nehezen tudok állást foglalni abban, hogy a jelenben mi lenne a helyes lépés. Úgy látom, a Benes-dekrétumok a mindennapi életünket nem befolyásolják. Nem érzem azt, hogy az életemre valamilyen befolyással lenne, ha megnézzük azokat a jogfosztó szabályokat, amelyeket nem teljesen helyesen a Benes-dekrétumoknak nevezünk, azok az intézkedések a mindennapokban ma már nem érvényesek. Meg van az állampolgárságom, lehet vagyonom, használhatom az anyanyelvem, nem kell elhagynom a szülőföldem. Ebből a szempontból nem érzem élőnek ezeket a jogszabályokat. Azt persze a földelkobzások kapcsán magam is látom, hogy a szlovák állam bíróságai még ma is hivatkoznak ezekre a jogszabályokra. És ez botrányos. Ezért azt, hogy jogi szempontból milyen hatásuk van, jogászoktól kell megkérdezni, és azt gondolom, rájuk vár, hogy megoldják ezt a problémát. Dél-Szlovákiában szinte minden családnak megvan a maga története a kitelepítésről, illetve telekelkobzásról. Mi történt a magyarokkal Szlovákia területén a háború után? Miután 1919-ben, illetve 1920-ban új határokat vontak Közép-Európában, és a magyarság egy jelentős része határon túlra került, jött egy 20 éves periódus, amikor az itt élő magyarság Csehszlovákiában élt. Körülbelül 800-900 ezer magyar került Csehszlovákiába a határok átrendezése miatt. 1938-ban bekövetkezett az első bécsi döntés, amikor egy nagyhatalmi döntéssel nagyjából etnikai alapon húztak új határokat Magyarország és Csehszlovákia között, s ennek köszönhetően a magyarok nagy részének szülőföldje visszakerült Magyarországhoz. Akkor úgy nézett ki, hogy ez a kérdés elrendeződött. A második világháború alatt azonban már látni lehetett, hogy az első bécsi döntéssel kialakult határok nem lesznek hosszú életűek. Már ekkor eldőlt, hogy a későbbi győztes hatalmak semmisnek tekintik mind a müncheni döntést, és az azzal szorosan összekapcsolódó első bécsi döntést is, és a háború után vissza fognak állni Csehszlovákia 1937-es határai. Ez azt jelentette, hogy 1945-ben a mai dél-szlovákiai magyarság is visszakerült Csehszlovákiába. Ez a helyzet önmagában nem lepte meg őket. Ám arra voltak felkészülve, hogy a háború után is folytatódni fog az első Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi politikája, amit Masaryk (Tomás Garrigue Masaryk, az első világháború után létrejött Csehszlovákia első államfője - szerk. megj.) amerikai életrajzírója emberarcú nacionalizmusként jellemzett. A csehszlovák nemzetállam építés ugyan jelen volt a két háború között, de meglehetősen mérsékelt eszközökkel folyt, s a jogszabályok lehetővé tették a szlovákiai magyarok számára, hogy teljes kisebbségi életet élhessenek - használhassák az anyanyelvűket, szervezeteket, pártokat alapíthassanak, tehát bizonyos mértékig otthonosan érezzék magukat ebben az államban. Csakhogy 1945-ben nem ez következett be. Az első hetekben még azt hitték, így lesz - mikor bejött a szovjet hadsereg, tulajdonképpen átadta a hatalmat a helyi lakosoknak, főleg a kommunistáknak, akik Dél-Szlovákiában értelemszerűen magyarok voltak. Mikor megjelentek a Szlovák Nemzeti Tanács emberei, akik már a 45 utáni új csehszlovák hatalmat képviselték, gyakorlatilag azonnal kizárták a magyarokat a helyi nemzeti bizottságokból, és ezzel megkezdődött a csehszlovák nemzetállam építésének folyamata. Ez azonban korántsem olyan eszközökkel történt, mint az első köztársaságban. Erőszakos eszközökhöz folyamodtak, s nyugodtan nevezhetjük etnikai tisztogatásnak, ami történt. Első hullámban elűzték azokat a magyarokat, akik a 38-as bécsi döntés után költöztek erre a területre. Harminckilós csomaggal átrakták őket a határon. Utána, a kassai kormányprogram szellemében, amely etnikai alapon gyakorlatilag minden magyart háborús bűnössé nyilvánított, megkezdődött a magyarságot sújtó rendelkezések érvénybeléptetése. Ezek a rendelkezések a mindennapi életben is meghatározták a magyarok sorsát: megtiltották a magyar nyelv használatát, feloszlatták, és elkobozták a magyar szervezetek vagyonát, bezárták az összes magyar iskolát, nem jelenhetett meg egyetlen magyar sajtótermék sem. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a magyar közösség felszámolásának a folyamata - lakosságcserével, deportálásokkal, reszlovakizálással. Milyen szinten vannak feldolgozva az 1945 utáni események? Hány családnak kellett elhagyni az otthonát? Ha egyéni kompenzációra kerülne sor, körülbelül hányán jelentkezhetnének? A jogfosztó jogszabályokat két csoportba sorolhatjuk - egyrészt Edvard Benes rendeletéiről van szó, ugyanis a második világháború idején 1940-ben Londonban alakul egy csehszlovákiai emigráns kormány, Benes pedig a jogfolytonosság eszméjének jegyében újból köztársasági elnöknek tekinti magát. Mivel nem volt csehszlovák nemzetgyűlés, a törvényhozást elnöki rendeletek útján gyakorolták. 1946- ig, amikor Csehszlovákiában az első választást tartották, és összeállt az első háború utáni csehszlovák nemzetgyűlés, Benes kiadott körülbelül 143 rendeletet. Ezek nagyon sok mindenről szólnak, de van köztük 13, amely érinti a német, illetve a magyar kisebbséget. Mi ezeket szoktuk benesi rendeleteknek nevezni. Fontos látni, hogy 1944 nyarától, amikor kitört a szlovák nemzeti felkelés, és megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, ez a szerv is bocsátott ki rendeleteket. Ezek talán még inkább befolyásolták a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét. Ezt a két rendeletcsoportot nevezzük jogfosztó jogszabályoknak. Ezek a jogfosztó jogszabályok az itt élő magyar kisebbség mindennapjait meghatározták. Fontos megemlíteni, hogy a csehszlovák vezetésnek, Beneséknek már a második világháború idején törekvése volt, hogy megszabaduljanak a német, illetve a magyar kisebbségtől. Úgy ítélték meg, hogy a kisebbségi kérdés volt Csehszlovákia 1938-as tragédiájának a fo oka, s ezért azt gondolták, hogy a háború után egy olyan Csehszlovákiát kell építeni, amelyben nincsenek kisebbségek. Ezzel bizonyos mértékig egyetértettek a nagyhatalmak is - a Szovjetunió teljes mértékben támogatta, hogy ezt a németek, illetve a magyarok egyoldalú kitelepítésével érjék el. A nyugati hatalmak azonban ezt a tervet csak részben támogatták - azt el tudták fogadni, hogy a németeket egyoldalúan kitelepítsék, de a magyarok esetében ezt a támogatást Csehszlovákia nem kapta meg, ezért más utakat kellett keresnie a magyar közösség felszámolásához. Az egyik ilyen eszköz volt a lakosságcsere-egyezmény, amelyet a Szovjetunió segítségével rákényszerítettek Magyarországra. Ennek keretén belül Magyarországra körülbelül 90 ezer szlovákiai magyart telepítettek át, akik nem akartak elmenni, de kénytelenek voltak elköltözni. Vihették magukkal az ingó vagyonukat, de a földjük és a házuk itt maradt, amiért a későbbiekben sem kárpótolta őket senki. Noha Magyarországon kaptak házat és földet, az a legtöbb esetben nem kárpótolta őket a hátrahagyott ingatlanvagyonukért. A másik csoportba tartoznak azok, akiket 1946 őszétől 1947 elejéig munkaerő-toborzásnak álcázott deportálások során telepítettek Csehországba. Ez körülbelül 41 ezer embert jelent, pár ezren önként is kimentek, így a számuk eléri a 44 ezret. A vagyonuk sok esetben elveszett, házaik, földjeik itt maradtak, s leggyakrabban úgynevezett bizalmiakat kötöztettek a helyükre. Az érintett emberek kárpótlása óriási feladat lenne, nem is anyagilag, hanem logisztikai szempontból. Persze, ha volna akarat, a két ország közös projektjeként (hiszen a lakosságcsere áldozatainak kárpótlásáról Magyarország mondott le az ún. Csorba-tói egyezményben) még ez is megoldható lenne. Még akkor is, ha a németekkel ellentétben, akik már a háború után nagyon pontosan dokumentálták, hogy az elűzött szudétanémetek mit hagytak Csehszlovákiában, a magyar oldalon ez a pontos dokumentáció nem történt meg. Ezért sokkal inkább megvalósíthatónak látom a közösség valamiféle jelképes kárpótlását. Havel (Václav Havel volt cseh elnök - szerk. megj.) elnöksége alatt felmerült, hogy egy bocsánatkérés mellett, valamilyen módon kárpótolják a szlovákiai magyarságot. Például azzal, hogy a Masaryk Akadémiának, amely egy magyar tudományos intézmény volt a két háború között, visszaszolgáltatták volna a felszámolt és elkobzott vagyonát, közte a pozsonyi székházát. A cél az volt, hogy a közösség kapjon valamilyen kárpótlást. Ezt tartom elképzelhetőnek valamilyen erkölcsi szatiszfakció mellett. Mi a legfőbb oka, hogy a szakértők igyekezete ellenére sem történt előrelépés az ügyben? Ez valószínűleg a múlttal való szembenézés hiányából fakad. Azt gondolom, mindkét oldalon vannak olyan akadályok, mentális gátak, amelyek megakadályozzák, hogy a szlovák és a magyar társadalom egyaránt szembenézzen saját múltjával. Folyamatosan a másik fél bocsánatkérésére várunk, nem teszünk önként lépéseket. Úgy tűnik, a nagypolitika szintjén is kerülik ezt a kérdést, a szőnyeg alá söprik azzal, hogy nem lehet megoldani, ezért inkább ne szorgalmazzuk. Azt látom, nem érett meg a társadalom arra, hogy ezeket a kérdéseket rendezzük. A Benes-dekrétumok a kollektív bűnösség elvére épültek, ez az elv viszont az Európai Unió jogrendjével összeegyeztethetetlen. A szlovák szemlélet mintha még mindig ragaszkodna ahhoz, hogy a szlovákiai magyarok háborús bűnösök voltak. Miért nehéz szakítaniuk ezzel a narratívával? Elsősorban azért, mert erről nem folyik nyílt eszmecsere. Az oktatásban, közbeszédben nem történtek meg azok a lépések, amelyek ezt a narratívát fel tudnák oldani, meg tudnák semmisíteni. Ha elolvassuk a szlovák történelemtankönyveket, egy-két semmitmondó mondattal -intézik el mindazt, ami 1945 után történt - ha egyáltalán foglalkoznak vele, mi történt ebben az időszakban a magyarokkal. A szlovákok nem tudnak sokat erről a témáról, az iskolában nem jutnak hiteles információhoz, így arra hagyatkoznak, ami a közbeszédből, illetve a családon keresztül átszivárog hozzájuk. Közép-Európában nagyon erősen élnek az előítéletek, sztereotípiák. A szlovák és a szlovákiai magyar társadalom tele van féligazságokkal, tévhitekkel, olyan gondolatokkal, amelyek nem segítik elő, hogy tisztán lássák a dolgokat. Mindenképp óriási hiba, hogy nem beszélünk nyíltan ezekről a dolgokról. Ha az iskolai oktatás nem a tényanyag bemagolásáról szólna, hanem arról, hogy megtanítsa gondolkodni és érvelni a fiatalokat, szerintem pillanatok alatt megértenék, hogy miért tarthatatlan a kollektív bűnösség elve. Ön szerint a szlovákok tudják, mennyire érzékenyen érinti ez a téma a magyar kisebbséget? Tudatosítják, hogy ezek a törvények több ezer egyszerű ember életét forgatták fel? Azt gondolom, hogy nem tudatosítják, nincs elegendő információjuk ehhez. Nem gondolnak bele, hogy ezek a rendeletek a maguk idejében mit jelentetettek az itt élő emberek számára. Fogalmuk sincs, nem tudják elképzelni, hogyan lehetett 1945 és 1948 között magyarként élni Szlovákiában. NEWS SPECTRUM FELLOWSHIPS Az interjú teljes változata a www. ujszo.com weboldalon olvasható. Ez a cikk az Új Szó és a Magyar Hang együttműködésével, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogram támogatásával készült. Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézetvezetője (Somogyi Tibor felvétele)
