Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)

2022-02-10 / 33. szám

AKIPAF (Kalkutta In­ternational Perfor­mance An Festival) csapatából páran le­­heveredtünk a Victo­ria Memorial kijáratánál levő téren, és figyeltük, ahogyan a csapat ha­talmas aszfaltfestményt készít, mi­közben gyűjtötték az adományokat a januári performanszművészeti fesztiválra. Egy szép nagy fát festet­tek az aszfaltra. Én meg egy nagy kosár csillaggyümölcsöt - amit a közeli árustól vettem - „aggattam” az ágakra. Nagy sikere volt. Amíg a festmény készült, meglátogat­tuk a Victoria Memorial hatalmas márványépületét, Kalkutta egyik leghíresebb műemlékét, amit a brit gyarmatosítók építettek 1906 és 1921 között, és Viktória királynő­nek állít grandiózus emléket. Majd hullafáradtan elvánszorogtunk még egy kicsit a közeli törzshelyünkre, aztán haza. Másnap nagy meglepetés várt ránk. Meghívták az egész társa­ságot egy igazi esküvői partira. A KIPAF egyik tagja ment férjhez. Volt mit csinálni estig, hiszen tradi­cionális esküvői ünnepségről lévén szó, a dress code a lányoknál szári, a fiúknál pedig kurta vagy dhoti volt. Urna kölcsönadott egy szá­rit Nanxinak, én meg Joyrushtól kaptam egy kurtát. A fiúk egy része azzal próbálkozott, hogy a dhotit valahogy magára tekerjéke, amiből jó kis performansz kerekedett. Sen­ki sem tudta, hogyan kell felöltem, feltekerni, felvenni. A végére azért a Google hathatós segítségével csak sikerült. Elindultunk a rendezvény­re; már ahogy a társaság kinézett, az nagyon vicces volt, nem beszélve ar­ról, amikor megláttuk a többieket. Mintha csak valami hollywoodi szappanoperába csöppentünk vol­na. Ennyi performert én még nem láttam száriban és kurtában. Na­gyon jól éreztük magunkat. Igaz, alkoholt nem szolgáltak fel, de a jó társaság mindenért kárpótolt. Mindjárt az elején feldobtuk egy kicsit a hangulatot. Történt ugyan­is, hogy Nanxival elindultunk az U alakban elrendezett ételpultokhoz, hogy végigkóstoljuk az ott levő, sok esetben teljesen ismereden ételeket. Rögtön a legelső egy nagyon kü­lönleges ízű növény levelébe tekert virágszirom és fűszer vagy apróra vágott zöldség keveréke volt. Sose láttam és kóstoltam még ilyet, és ezzel Nanxi is így volt. Egészen kü­lönleges volt. Az ízét még mindig fel tudom idézni. Kicsit a nyers sós­ka és a vízitorma vagy zsázsa keve­rékére emlékeztetett a levél, benne pedig a közel-keleti zaatar, gyömbér és akácvirág. Annyira izgalmas volt, és ez volt az első, amit megkóstol­tunk, hogy én még egyet kértem. Ezután már nem emlékszem, mi mindent ettünk, de volt, ami ba­nánlevélbe volt csomagolva, volt, amiről elképzelésem sem volt, mi az - és volt még csirkecomb. Nos, amikor elértünk a csirkecombhoz, egyszer csak Urna szólt, hogy felsza­badult egy asztal, üljünk oda hozzá­juk Rögtön kihasználtam az alkal­mat és megkérdeztem tőle, mi is az a valami, amit az imént ettem. Lett nagy hahota és vidámság. Kide­rült, hogy mi szépen balról jobbra kezdtük a kóstolást, mindenki más viszont jobbról balra, ahogy Indi-A kurta, szári, dhoti és egy adag mosoly mindig sokat segít Máig nem tudom pontosan, mit is ettem Agara hanumán-templom Bengaluruban a 31 méteres Hanumánnal, aki az odaadás, fegyelmezettség, bátorság és az önzetlen cselekede­tek szimbóluma. A hívők szemében a mesteréhez tisztelettel viszonyu­ló szolga eszményi megtestesítője. (A szerző felvételei) A lakodalom és a dravidák ában illik Vagyis az, ami nekem annyira ízlett, az a jól megpakolt, nehéz gyomor gyógyszere. Emész­tést serkentő zöldségek, fűszerek és gyógynövények keveréke. Emlékszem, ennél az asztalnál került szóba először az indiai kaszt­rendszer. Négy kasztra és a kaszton kívüliekre oszlik a hindu India. Emlékeztem, hogy ezt még Gandhi sem tudta igazán eltüntetni, sőt a kaszton kívülieknek akart egy új kasztot bevezetni, sikertelenül. De azt is tudtam, hogy Bengálban a hosszan tartó kommunista rendszer alatt nagymértékben visszaszorult a jelentősége. A modern Indiá­ban már elméletileg nincs helye a kasztoknak. Elméletileg! A gya­korlatban mindenki mindenkiről pontosan tudta, melyik kaszthoz tartozik. Amikor rákérdeztem, hogy a kommunista családban fel­nőtt, maga is baloldali nézeteket valló performer és szervező vajon milyen kasztba tartozik, gondol­kodás nélkül mondták el, hogy ő bizony brahmin, azaz a legfelsőbb kaszt tagja. Szinte biztos voltam benne. Ettől számomra nem lett sem több, sem kevesebb, csak né­hány dolog a helyére került. Ez volt az utolsó napunk Kal­kuttában, legalábbis decemberben. Sok mindent szerettünk volna még megnézni itt, de tudtuk, hogy janu­árban lesz még erre időnk. Másnap indulnunk kellett Bengaluruba, a modern India egyik üzleti központ­jába, délre, ahol Mónika, Dimple és a Karnataka Chitrakala Parisath egyetem diákjai már vártak ránk. ideje volt ideiglenes búcsút inteni kalkuttai barátainknak. Flashback Tel-Avivba és Haifába a ZAZ fesztivál 10. jubileumi eseményeire kaptam meghívást. 2015. december elejére. Örültem a meghívásnak, annál is inkább, mivel workshopot is tarthattam mindkét városban. Itt találkoztam Mónikával, aki In­diából érkezett. Bejelentkezett a workshopra is, amelynek Radikális képek, titkos (nem nyilvános) üze­netek volt a címe (Radical images, undisclosed messages). A radikális képek a performansz vizualitására utal, a „titkos (nem nyilvános)” üzenetek pedig a nyelvre (vagy in­kább a művész által használt kódra) és az üzenetek továbbításának lehet­séges módjára. Mónikának annyira megtetszett az, amit ott csináltunk, hogy mindenképpen el akart hívni Bengaluruba (Indiába), hogy ott is csináljak egy workshopot. Akkor erre nem sok esélyt láttam, hiszen ekkortájt a lehető legrosszabb anya­gi helyzetben voltam. Alig voltam túl a váláson, költözésen, lakásvá­sárláson és egy szakmailag fontos és nagyon jól sikerült, de anyagilag teljes csődöt hozó művészeti pro­jekten, a Privát nacionalizmuson. * * * Megérkeztünk Bengaluruba, India IT-fővárosába. Teljesen más képet mutatott, mint Kalkutta. Te­henek itt is voltak mindenfelé, de a tisztaság nagyobb volt. A légszeny­­nyezettség itt is elég magas értéke­ket mutatott, főleg ami a port illeti. Mónika korábban posztolt már fo­tókat egy égő tóról, később ugyanaz a tó olyan habzásba kezdett, hogy belepte a környező utcákat, aztán a hab is kigyulladt. Elképesztő hírek keringtek a Bellandur-tóról. Hiva­talosan is ez India legszennyezet­tebb tava. 2015 óta a nemzetközi sajtó is sokat foglalkozott vele. Csak reméltük, hogy Mónika nem a kö­zelében lakik. Ott lakott. Persze a megérke­zésünkkor ezt még nem tudtuk. Örültem, hogy újra találkoztam Mónikával. Síddel, a férjével és macskáival várt minket. Már akkor nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy külön szobánk van, amelyben van ágy, működik a zuhanyzó, hogy van rendes konyha. Az előző öt nap Kalkuttában még élénken élt az emlékezetemben. Elugrottunk a közeli likőrsztórba, és vettünk két üveg bort. Az egyik egy helyi portói típusú bor volt, a másikra már nem emlékszem. Iható volt, bár nem lett a kedvencem. Indiában nem bort kell inni. Indiában nem alkoholt kell inni. Sokat beszélgettünk aznap. El­kezdtük megtervezni a programja­inkat. Csaknem egy teljes hónapot fogunk’itt tölteni. Semmit sem kel­lett elsietni, viszont szerettük volna hasznosan és sok-sok munkával tölteni az időnket. Addigra már jó néhány workshop volt mögöttem, Nanxival is volt már néhány közös workshopunk, ez a mostani mégis más volt. Egyrészt a képzőművésze­ti egyetem diákjairól volt szó, más­részt nekik nem volt teljesen isme­reden művészeti ág a performansz. Még én is ismertem Dimple-t és persze Mónikát, akik sok performanszot csináltak, nem csak Bengaluruban. Mint kiderült elég sokan jelentkeztek a workshopra, aminek a „Performanszművészet mint társadalmi intervenció” cí­met adtuk. Volt még bőven időnk a workshop előtt és persze tenni­valónk is. Az egyetemmel nagyon nehezen ment a kommunikáció. Szinte semmit sem voltak hajlan­dók írásba adni. Mindenben meg tudtunk egyezni velük a személyes találkozásokon, de se egy e-mail, se szerződésünk nem volt. Az utolsó pillanatig húzták az időt. Helyszínt . is kellett találnunk a workshophoz. Meglátogattunk néhány galériát, ahol tetszett az ödet, aztán valahogy mégsem lett belőle semmi. Másnap Mónika és Sid munkába ment, mi pedig biciklizni. Annyira megtetszett a biciklizés és a kör­nyék, hogy elég sokat jártunk hin­du szentélyeket látogami, anyago­kat vásárolni a performanszokhoz, ebédelni, várost nézni. Mónika figyelmeztetett minket, hogy Bengaluruban, ami egyébként egy 8,5 milliós város; tilos közterületen dohányozni. Gondolj bele, Európá­ban csak Moszkva nagyobb ennél. Körülbelül akkora, mint London. Hogy tudják megoldani azt, hogy az emberek ne dohányozzanak köz­területen? Valahogy megoldották, mert valóban nem találkoztunk ut­cán dohányzó emberekkel. Akkor még nagy dohányos voltam, úgy­hogy nekem ez gondot okozott, de meg tudtam oldani. Még az egye­temen is voltak rejtett, dohányosok által használt zugok. A tanárok is ott cigiztek. Tőlük tudtam meg, hogy hol lehet Golden Virginia do­hányt venni, ugyanis lassan kezdtek kifogyni a tartalékaim, amiket még

Next

/
Thumbnails
Contents