Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)
2022-02-10 / 33. szám
AKIPAF (Kalkutta International Performance An Festival) csapatából páran leheveredtünk a Victoria Memorial kijáratánál levő téren, és figyeltük, ahogyan a csapat hatalmas aszfaltfestményt készít, miközben gyűjtötték az adományokat a januári performanszművészeti fesztiválra. Egy szép nagy fát festettek az aszfaltra. Én meg egy nagy kosár csillaggyümölcsöt - amit a közeli árustól vettem - „aggattam” az ágakra. Nagy sikere volt. Amíg a festmény készült, meglátogattuk a Victoria Memorial hatalmas márványépületét, Kalkutta egyik leghíresebb műemlékét, amit a brit gyarmatosítók építettek 1906 és 1921 között, és Viktória királynőnek állít grandiózus emléket. Majd hullafáradtan elvánszorogtunk még egy kicsit a közeli törzshelyünkre, aztán haza. Másnap nagy meglepetés várt ránk. Meghívták az egész társaságot egy igazi esküvői partira. A KIPAF egyik tagja ment férjhez. Volt mit csinálni estig, hiszen tradicionális esküvői ünnepségről lévén szó, a dress code a lányoknál szári, a fiúknál pedig kurta vagy dhoti volt. Urna kölcsönadott egy szárit Nanxinak, én meg Joyrushtól kaptam egy kurtát. A fiúk egy része azzal próbálkozott, hogy a dhotit valahogy magára tekerjéke, amiből jó kis performansz kerekedett. Senki sem tudta, hogyan kell felöltem, feltekerni, felvenni. A végére azért a Google hathatós segítségével csak sikerült. Elindultunk a rendezvényre; már ahogy a társaság kinézett, az nagyon vicces volt, nem beszélve arról, amikor megláttuk a többieket. Mintha csak valami hollywoodi szappanoperába csöppentünk volna. Ennyi performert én még nem láttam száriban és kurtában. Nagyon jól éreztük magunkat. Igaz, alkoholt nem szolgáltak fel, de a jó társaság mindenért kárpótolt. Mindjárt az elején feldobtuk egy kicsit a hangulatot. Történt ugyanis, hogy Nanxival elindultunk az U alakban elrendezett ételpultokhoz, hogy végigkóstoljuk az ott levő, sok esetben teljesen ismereden ételeket. Rögtön a legelső egy nagyon különleges ízű növény levelébe tekert virágszirom és fűszer vagy apróra vágott zöldség keveréke volt. Sose láttam és kóstoltam még ilyet, és ezzel Nanxi is így volt. Egészen különleges volt. Az ízét még mindig fel tudom idézni. Kicsit a nyers sóska és a vízitorma vagy zsázsa keverékére emlékeztetett a levél, benne pedig a közel-keleti zaatar, gyömbér és akácvirág. Annyira izgalmas volt, és ez volt az első, amit megkóstoltunk, hogy én még egyet kértem. Ezután már nem emlékszem, mi mindent ettünk, de volt, ami banánlevélbe volt csomagolva, volt, amiről elképzelésem sem volt, mi az - és volt még csirkecomb. Nos, amikor elértünk a csirkecombhoz, egyszer csak Urna szólt, hogy felszabadult egy asztal, üljünk oda hozzájuk Rögtön kihasználtam az alkalmat és megkérdeztem tőle, mi is az a valami, amit az imént ettem. Lett nagy hahota és vidámság. Kiderült, hogy mi szépen balról jobbra kezdtük a kóstolást, mindenki más viszont jobbról balra, ahogy Indi-A kurta, szári, dhoti és egy adag mosoly mindig sokat segít Máig nem tudom pontosan, mit is ettem Agara hanumán-templom Bengaluruban a 31 méteres Hanumánnal, aki az odaadás, fegyelmezettség, bátorság és az önzetlen cselekedetek szimbóluma. A hívők szemében a mesteréhez tisztelettel viszonyuló szolga eszményi megtestesítője. (A szerző felvételei) A lakodalom és a dravidák ában illik Vagyis az, ami nekem annyira ízlett, az a jól megpakolt, nehéz gyomor gyógyszere. Emésztést serkentő zöldségek, fűszerek és gyógynövények keveréke. Emlékszem, ennél az asztalnál került szóba először az indiai kasztrendszer. Négy kasztra és a kaszton kívüliekre oszlik a hindu India. Emlékeztem, hogy ezt még Gandhi sem tudta igazán eltüntetni, sőt a kaszton kívülieknek akart egy új kasztot bevezetni, sikertelenül. De azt is tudtam, hogy Bengálban a hosszan tartó kommunista rendszer alatt nagymértékben visszaszorult a jelentősége. A modern Indiában már elméletileg nincs helye a kasztoknak. Elméletileg! A gyakorlatban mindenki mindenkiről pontosan tudta, melyik kaszthoz tartozik. Amikor rákérdeztem, hogy a kommunista családban felnőtt, maga is baloldali nézeteket valló performer és szervező vajon milyen kasztba tartozik, gondolkodás nélkül mondták el, hogy ő bizony brahmin, azaz a legfelsőbb kaszt tagja. Szinte biztos voltam benne. Ettől számomra nem lett sem több, sem kevesebb, csak néhány dolog a helyére került. Ez volt az utolsó napunk Kalkuttában, legalábbis decemberben. Sok mindent szerettünk volna még megnézni itt, de tudtuk, hogy januárban lesz még erre időnk. Másnap indulnunk kellett Bengaluruba, a modern India egyik üzleti központjába, délre, ahol Mónika, Dimple és a Karnataka Chitrakala Parisath egyetem diákjai már vártak ránk. ideje volt ideiglenes búcsút inteni kalkuttai barátainknak. Flashback Tel-Avivba és Haifába a ZAZ fesztivál 10. jubileumi eseményeire kaptam meghívást. 2015. december elejére. Örültem a meghívásnak, annál is inkább, mivel workshopot is tarthattam mindkét városban. Itt találkoztam Mónikával, aki Indiából érkezett. Bejelentkezett a workshopra is, amelynek Radikális képek, titkos (nem nyilvános) üzenetek volt a címe (Radical images, undisclosed messages). A radikális képek a performansz vizualitására utal, a „titkos (nem nyilvános)” üzenetek pedig a nyelvre (vagy inkább a művész által használt kódra) és az üzenetek továbbításának lehetséges módjára. Mónikának annyira megtetszett az, amit ott csináltunk, hogy mindenképpen el akart hívni Bengaluruba (Indiába), hogy ott is csináljak egy workshopot. Akkor erre nem sok esélyt láttam, hiszen ekkortájt a lehető legrosszabb anyagi helyzetben voltam. Alig voltam túl a váláson, költözésen, lakásvásárláson és egy szakmailag fontos és nagyon jól sikerült, de anyagilag teljes csődöt hozó művészeti projekten, a Privát nacionalizmuson. * * * Megérkeztünk Bengaluruba, India IT-fővárosába. Teljesen más képet mutatott, mint Kalkutta. Tehenek itt is voltak mindenfelé, de a tisztaság nagyobb volt. A légszenynyezettség itt is elég magas értékeket mutatott, főleg ami a port illeti. Mónika korábban posztolt már fotókat egy égő tóról, később ugyanaz a tó olyan habzásba kezdett, hogy belepte a környező utcákat, aztán a hab is kigyulladt. Elképesztő hírek keringtek a Bellandur-tóról. Hivatalosan is ez India legszennyezettebb tava. 2015 óta a nemzetközi sajtó is sokat foglalkozott vele. Csak reméltük, hogy Mónika nem a közelében lakik. Ott lakott. Persze a megérkezésünkkor ezt még nem tudtuk. Örültem, hogy újra találkoztam Mónikával. Síddel, a férjével és macskáival várt minket. Már akkor nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy külön szobánk van, amelyben van ágy, működik a zuhanyzó, hogy van rendes konyha. Az előző öt nap Kalkuttában még élénken élt az emlékezetemben. Elugrottunk a közeli likőrsztórba, és vettünk két üveg bort. Az egyik egy helyi portói típusú bor volt, a másikra már nem emlékszem. Iható volt, bár nem lett a kedvencem. Indiában nem bort kell inni. Indiában nem alkoholt kell inni. Sokat beszélgettünk aznap. Elkezdtük megtervezni a programjainkat. Csaknem egy teljes hónapot fogunk’itt tölteni. Semmit sem kellett elsietni, viszont szerettük volna hasznosan és sok-sok munkával tölteni az időnket. Addigra már jó néhány workshop volt mögöttem, Nanxival is volt már néhány közös workshopunk, ez a mostani mégis más volt. Egyrészt a képzőművészeti egyetem diákjairól volt szó, másrészt nekik nem volt teljesen ismereden művészeti ág a performansz. Még én is ismertem Dimple-t és persze Mónikát, akik sok performanszot csináltak, nem csak Bengaluruban. Mint kiderült elég sokan jelentkeztek a workshopra, aminek a „Performanszművészet mint társadalmi intervenció” címet adtuk. Volt még bőven időnk a workshop előtt és persze tennivalónk is. Az egyetemmel nagyon nehezen ment a kommunikáció. Szinte semmit sem voltak hajlandók írásba adni. Mindenben meg tudtunk egyezni velük a személyes találkozásokon, de se egy e-mail, se szerződésünk nem volt. Az utolsó pillanatig húzták az időt. Helyszínt . is kellett találnunk a workshophoz. Meglátogattunk néhány galériát, ahol tetszett az ödet, aztán valahogy mégsem lett belőle semmi. Másnap Mónika és Sid munkába ment, mi pedig biciklizni. Annyira megtetszett a biciklizés és a környék, hogy elég sokat jártunk hindu szentélyeket látogami, anyagokat vásárolni a performanszokhoz, ebédelni, várost nézni. Mónika figyelmeztetett minket, hogy Bengaluruban, ami egyébként egy 8,5 milliós város; tilos közterületen dohányozni. Gondolj bele, Európában csak Moszkva nagyobb ennél. Körülbelül akkora, mint London. Hogy tudják megoldani azt, hogy az emberek ne dohányozzanak közterületen? Valahogy megoldották, mert valóban nem találkoztunk utcán dohányzó emberekkel. Akkor még nagy dohányos voltam, úgyhogy nekem ez gondot okozott, de meg tudtam oldani. Még az egyetemen is voltak rejtett, dohányosok által használt zugok. A tanárok is ott cigiztek. Tőlük tudtam meg, hogy hol lehet Golden Virginia dohányt venni, ugyanis lassan kezdtek kifogyni a tartalékaim, amiket még
