Új Szó, 2022. január (75. évfolyam, 1-24. szám)
2022-01-29 / 23. szám
Í16 SZALON ■ 2022. JANUAR 29. www.ujszo.com Szőke Erika In vivő című kiállításáról Tarka szemeslepke, nálunk kihalt, színezett argentotípia, a hőingadozás rögzítése 2021. 5.12. - 6. 9. Az eltűnt idő csodái művész nem akarhat kevesebbet, mint megragadni az örökkévalóságot. Ezt a természetes törekvést leginkább az akadályozhatja, hogy az örökkévalóság nehezen meghatározható - jelentése minden korban és kultúrában változik. A klasszikus, antik megközelítés szerint az örökkévalóság az a teljesség, amely magában foglalja világunk összes ideáját, archetípusát. A konkurens, keresztény felfogás szerint az örökkévalóság a létezés egészének korlátlan birtoklása, amely a létezők mellett a lehetőségeket is tartalmazza. Hol van ezekben az elméletekben az egyén helye? Szent Ágoston azt írja a Vallomásokban, hogy az időt a jelenben együtt érzékeljük a múlttal és a jövővel - az idő múlása tehát egy bennünk lévő szubjektív kategória. Az olasz kvantumfizikus, Carlo Rovelli ebből a tételből kiindulva állítja, hogy az idő az a forma, amely által kapcsolatba lépünk a környező világgal, tehát az önazonosságunk forrása, ám fájdalom forrása is, hiszen az idő múlása számunkra állandó veszteségekkel jár. Mivel a lényünk nem statikus, így létezésünket csak az időben van értelme vizsgálnunk - ám az időhöz fűződő viszonyunk továbbra is tele van kérdésekkel. Az idővel kapcsolatos vélekedések erős érzelmi töltetűk, hiszen a világérzékelésünk alapvetéseit érintik. Az örökkévalóság megragadásának vágya így válik az eltűnt idő nyomában indított kutatássá, illetve az idő múlásának csodálásává. Ha önazonosságunk alapját nem egy statikus én képezi, hanem folyamatok, történetek és az idő múlása, ennek az önazonosságnak az emlékek és a várakozások is részét képezik. Szőke Erika In vivo című új kiállítása épp az emlékek és várakozások szerkezetével dolgozik, amelyeket az ingatag, bizonytalan jelenből szemlélünk. Szőke Erika művészete váratlan és meghökkentő rálátást nyújt az időhöz fűződő viszonyunkra, mivel nemcsak az emlékek rekonstrukciója képezi a lényegét, hanem főként az emlékek áramlásának dinamikája, amelynek fontos része a felejtés. Épp a felejtés kreatív formái helyeződnek új dimenzióba ezekben a munkákban. Szőke Erika előhívja az emlékeket, hogy ismét a feledésbe száműzze őket, és mi e folyamatok megfigyelésével egyedi élményeket szerezhetünk az idő múlásával kapcsolatban. A fosszíliák ősi élő szervezetek megkövesedett maradványai, amelyek keletkezésének egyik fontos tényezője a kőszén. A szén Szőke Erika Emlékfosszíliák című sorozatának is meghatározó alapanyaga. Az alkotó ebben az összetett munkában hordozóként az agaragar nevű anyagot használja, amelyet vörösmoszatokból nyernek, és amelynek neve malájul kocsonyát jelent. A szénpor és az agaragar hígított élesztőgombákkal kerül kapcsolat% ba, ami a filmnegatívok előhívását szolgáló különleges eszköz létrejöttét eredményezi. Ez viszont még csak az eljárás első része: az így előhívott emlékképek, az úgynevezett yeastogramok, amelyek hétköznapi jeleneteket ábrázolnak, mintha bármelyikünk életéből vágták volna ki bályt pedig elsőként Rudolf Clausius porosz tudós fogalmazta meg. A hő csakis meleg testek felől mozog a hideg testek felé, sohasem fordítva - ezt a megállapítást a termodinamika második tételeként ismerjük. Clausius ezt a jelenséget entrópiának nevezte el, és mai ismereteink alapMindhalálig tartó összeköttetések I. őket, a szemünk előtt semmisülnek meg. A felejtés titokzatos folyamata látható valósággá válik, ahogy a fotók dehidratálódva összezsugorodnak. Az idő múlása, ahogy Szőke Erika ábrázolja, melankolikus, ám természetességében különös házasságra lép egymással a kérlelhetetlen szabályok uralta tudomány és a törékeny költészet. A fizikusok szerint a múltat és a jövőt egyetlen szabály alapján választhatjuk el egymástól, ezt a száján az entrópia a múlt és a jövő közötti különbség magyarázata. A hőáramlás tehát az a folyamat, amelyet hétköznapi nevén egyszerűen az idő múlásának nevezünk. Szőke Erika ezeket a fogalmakat briliáns módon ötvözi egy termográf nevű eszköz segítségével, amely grafikonok formájában ábrázolja a napi hőingadozást. Ezeket a grafikonokat különböző tárgyak képeivel kombinálja - egy diófalevéllel, kihalt élőlények vagy elpusztult állatok fotóival. Ügy is felfoghatjuk ezt az eljárást, mint ezeknek a tárgyaknak a felélesztésére tett kísérleteket, de úgy is, mint a hő természetben való áramlása egyirányúságának szemléltetését. A termográífal való munka különleges esetei, amikor az alkotó ezt az eszközt a camera obscurával, vagyis a lyukkamerával kombinálta. Az így létrejött kép a nap pályájának vonalát veti össze a hőmérsékletingadozással egyhetes időintervallumban, és az a különlegessége, hogy míg a nap pályáját fejjel lefelé ábrázolja, a hőmérsékletingadozásokat szokványosán, vagy fordítva. Mindez jelképezhetné a mindenütt jelen levő ellentéteket, amelyek ellehetetlenítik az egységes világlátást, ám a jelképként való értelmezés megtévesztő lehet, hiszen egy egyszeri és autonóm alkotásról van szó, amely leginkább ennek a kiállításnak a kontextusában nyer értelmet. Szőke Erika régebb óta kísérletezik a lyukkamerával, és a mostani hőképes sorozatban egy egész éves kísérletnél is bevetette ezt az eszközt. Egy november 20-i napon függesztette ki a lyukkamerát egy diófára, hogy egy éven keresztül rögzítse a fa változásait. Az így keletkezett mű olyan, mintha a diófa naplója volna — a lyukkamerás felvételen a nap pályáját követhetjük nyomon, amelynek előterében a diófa ágai láthatók. Ezek az ágak első pillantásra statikusan hatnak, ám a nappal való kapcsolatuk olyan dinamikát kölcsönöz nekik, amely által megíródik egyedi történetük. A felejtés folyamatának megfigyelését a kiállítás anyagában két videómunka egészíti ki. Az első, Előhívás című az emlékek körkörös visszatérésének csodáját ábrázolja a festés műveletén keresztül. A második, Minden lepereg című videó pedig humoros módon szembesít a múlandósággal. Azokat, akik ismerik Szőke Erika munkásságát, nem fogja meglepni, hogy ezeknél az alkotásoknál igénybe veszi szülei aktív segítségét, akik nem egyszerű statisztákként, hanem ihletforrásként és lényegében alkotótársakként vannak jelen. Az otthoni környezet a maga természetességében jelent meg Szőke Erika eddigi munkáiban is: a Speculum mundi című 2020-as tárlaton például háztartási eszközöket és háztartási munkákat használt fel. Ez a bensőségesség Szőke Erika világának szerves részét képezi, ám soha nem a magánszférába való durva behatolásként érzékeljük. A Minden lepereg című videóban szülei fiatalkori, molnármunkákhoz kapcsolódó személyes emlékeit ötvözi a liszt és a tészta háztartásbeli feldolgozásának folyamataival, miáltal a mitologikus jelképeket az emlékezés és a felejtés személyes prizmáján átszűrve hozza játékba. A liszt és a kovász Démétér istennő emlékét idézi meg, aki a földről és a földművességről gondoskodott az antik világban. Az ő lányának, Perszephonénak a története szolgált magyarázatul az évszakok váltakozásának és így az idő múlásának folyamatára - Hadész, az alvilág ura minden télen elrabolta őt, hogy magával ragadja az alvilágba, ahonnan csak tavasszal bocsátotta el. Démétér felügyelete alá tartoztak az eleusziszi misztériumoknak nevezett rejtélyes beavatási szertartások is, amelyek pontos menete már a feledés homályába veszett. Szőke Erika egyes munkái mintha a foldanya szertartásainak profán megidézéséről szólnának. Míg eddig leginkább a felejtésnél időztünk, a további munkák révén az emlékek megőrzésének csodáival szembesülhetünk. A kép, a hang vagy az illat megőrzését sok különféle technológia teszi lehetővé, ám az érintés óhatatlanul a felejtés zsákmányává válik. Az érintés a pillanat csapdájában vergődik, és a pillanat elmúltával soha többet nem tér vissza. Szőke Erika viszont ezt másképp gondolja - Relikvia című munkája az érintések felelevenítésének módozatait kutatja. A nagymama tenyerének formáját megőrző kenyér vagy az agaragar segítségével létrehozott kép masszírozása - metaforák, amelyek nosztalgikus illúziókból erednek, ám személyességük és szokatlan formai megoldásaik új dimenziókba helyezik őket, és az érintések egyedi relikviáivá válnak. Az Életre szóló kapcsolatok című' ciklus fő motívuma is az érintés, az érintkezés. A társakat, a házastársakat a válluk formájára mintázott kenyér köti össze, mintegy megkettőzött csigaházként, amely akkor is megőrzi gazdája alakját, amikor az már távozott belőle. Szőke Erika itt korábbi munkáit fűzi tovább, amelyekben a kovász, a víz és a kenyér mint minden szervezet fő alkotóelemei jelentek meg. Ezzel nemcsak mitikus dimenziókba helyezi a társas kapcsolatokat, hanem sajátos, finom humorral mesél az embertársainknak és a természetnek való kiszolgáltatottságunkról. A munkákban fellelhető rétegzettség, koherencia, merész ötletek, valamint az érzékeny és bölcs humor az In vivo című kiállítást Szőke Erika gazdag és színes munkásságának fontos állomásává teszik. Szalay Zoltán Döglött akták angol módra Lehet, hogy a skandinávok és az amerikaiak is fenomenálisak krimisorozatokban, de a britek továbbra is a műfaj királyai, amit mi sem bizonyít jobban, hogy még az olyan kevésbé jól sikerült darabjaik is kihagyhatatlanok, mint a Pembrokshire-i gyilkosságok. SOROZATDARÁLÓ Egyáltalán nem kell őket sajnálni ezért, de 2022-ben már iszonyatosan nehéz lehet sorozatgyilkosnak lenni. A mindenütt jelen lévő kamerák, a kommunikációs eszközeink könnyű követhetősége, valamint a DNS-vizsgálatok elterjedésének hatására hosszú távon majdhogynem lehetetlen megúszni a felelősségre vonást, de persze mindig akadnak kivételek, akiknek sikerül. Ráadásul a DNS- vizsgálatok segítségével akár régi, évekkel vagy évtizedekkel ezelőtti bűnügyek is újra elővehetők, és sikerrel lezárhatók. Az egyik ilyen híres eset az angoloknál fordult elő még másfél évtizeddel ezelőtt. Az úgynevezett pembrokshire-i gyilkosságok még a nyolcvanas években történtek, de megoldatlan maradtak. Húsz évvel az esetek után a média még mindig érdeklődött az ügyek iránt, ezért egy Londonból újonnan érkezett nyomozó újranyitotta az aktákat. Az esetet különösen érdekessé tette, hogy gyakorlatilag a kezdetektől nyilvánvaló volt, ki az elkövető, egyszerűen csak nem tudták rábizonyítani a gyilkosságokat. A férfi ettől függetlenül hosszan ült rács mögött, csak épp nem gyilkosságokért, hanem erőszakos rablások soráért. A háromrészes minisorozatban gyakorlatilag az ügy újranyitásánál vesszük fel a fonalat, ráadásul a rendőröket nemcsak a komplex nyomozás nyomasztja, hanem egy kényelmetlen határidő is: egyrészt a feltételezett elkövető hamarosan szabadul a börtönből, és mivel sorozatgyilkosnak tartják, félő, hogy újra gyilkolni kezd, másrészt a régi ügy felgöngyölítésére kapott költségvetés igencsak szűkös, így már emiatt sem áll végtelen idő a rendelkezésükre. A Pembrokshire-i gyilkosságok a takarékos történetmesélés iskolapéldája. Egy ennyire összetett nyomozást az amerikaiak minimum tízrészes sorozatban mutattak volna be, alaposan elidőzve egyegy izgalmasabb részletnél. Ezzel szemben a britek gyakorlatilag ledarálják az egészet: ez nem az a sorozat, amely közben lazán kisétálunk pisilni meg egy üdítőért, mert ha két-három perc kihagyásával ülünk vissza a képernyő elé, biztosan lemaradtunk pár fontos információról. Ez a miniszéria nem az alaposan kidolgozott karaktereivel próbál hatni fánk, sőt, belőlük csak a szükséges minimumot kapjuk. A rendezés és a forgatókönyv elsősorban az ügyre, a történetre fókuszál, és még azzal se nagyon törődik, hogy az idő múlását különösebben érzékeltesse velünk: itt úgy telnek a hetek és a hónapok, hogy csak kapkodjuk a fejünk. Ez persze egyrészt hiányosság, mert a sztori annyira jó, hogy akár jóval több epizódon át is örömmel néztem volna, másrészt meg egy annyira koncentrált és lényegre fókuszáló történetmesélés, amivel manapság nagyon ritkán találkozhatunk a tévében. Kész csoda, hogy ezt a történetet ilyen röviden is el tudták mesélni, és így is érthető és élvezetes maradt, de továbbra sem értem: mire fel ez a nagy sietség? Tóth Csaba
