Új Szó, 2022. január (75. évfolyam, 1-24. szám)

2022-01-08 / 5. szám

www.ujszo.coml 2022. január 8. SZOMBATI VENDÉG 9 Érsekújvár már az emlékeiben él Vanyó Róbert: „Amíg külföldön éltem, mama mindig megírta, mi történik otthon. Azóta megváltozott a város." SZABÓ G. LÁSZLÓ Érettségi után, a katonai szol­gálat elől disszidált a hatva­nas ávek második falában. Az akkori Jugoszláviából szö­kött át a zöldhatáron Olasz­országba, onnan jutott to­vább az Egyesült Államokba. 1995-től Prágában ál, a lelke mályán azonban mind a mai napig ársekújvárinak árzi ma­gát Vanyó Róbert. Mai nevét az olaszoktól kapta an­nak idején, így lett belőle Robert Va­­no, és így lett világhírű fotográfus, a Cosmopolitan, az Elle, a Vogue, a Harper’s Bazaar munkatársa. A di­vat és reklám világának egyik leg­egyénibb látásmódú közvetítője. Fe­kete-fehér portréival és férfiaktjaival a szépség nagykövete lehetne. Túl a hetvenen ma is rendületlenül dolgo­zik. Horst P. Horsttól Marco Glavi­­anóig a világ legnagyobb divatfotó­sainak volt az asszisztense. A Colour Planet magazin nemzetközi szinten a világ legjelentősebb fotóművészei között tartja számon. Egy fotográfus életébe, aki a leg­többször zárt ajtók mögött, mű­teremben dolgozik, mennyire tud beleszólni a koronavírus-járvány? Munka szempontjából nekem két életem van. Klienseknek, megrende­lésre dolgozom, vagy a magam ked­vére fotózom. Nem szívesen hangoz­tatom, mert sokakat zavar, ha kimon­dom, de nekem tulajdonképpen jól jött az első hullám. Hirtelen rengeteg időm lett. Ennyi a gimnáziumi évek óta nem volt. Két hónapig azt csinál­hattam, amit akartam. Akkor nem fél­tem annyira, mint most, amikor há­romszor be vagyok oltva. A járvány kezdetén arról beszéltünk, ki kapja meg és ki nem, ma meg arról, hogy mikor? Ez lett a központi kérdés. Az ismerőseim közül már majdnem min­denki átesett a víruson, de volt, aki bele is halt. Annyi képet készítettem az elmúlt ötven év alatt, hogy húsz albumot is összeállíthatnék belőlük. Ha éveken át a komputer mellett ül­tem volna, biztosan hiányoznának az emberek. így viszont, hogy reggeltől estig velük, köztük vagyok, jó, hogy van egy kis időm. A fiatalok, akikkel dolgozom, sokkal nehezebben vise­lik, hogy nem mehetnek ide-oda. A csehek sokkal többet utaznak, mint más nemzetek. A nagymamám szokta mondani, hogy ők nem tudnak mást, csak sátorozni, és még a főzés sem megy nekik. A negyvenes évek má­sodik felében, a lakosságcsere idején Csehországból is telepítettek embe­reket Érsekújvárba. A szomszédban élő morva asszonyság, amikor nem lehetett tejfölt venni, azt tanácsolta a nagymamámnak, hogy tegyen ak­kor joghurtot a csirkepaprikásra. Erre az én drága nagymamám csak any­­nyit mondott: „Kedvesem, akkor azt meg is b.. .hatja!” Most, amikor már itt az új koronavirus, Nairobiba ment egy cseh turistacsoport elefántokat fényképezni. Én nem voltam a Ba­laton mellett sem a nyáron, mégis itt vagyok! Miért nem ruccantak ki az Érchegységbe? Amikor jött az indi­ai vírus, két cseh lány stoppal indult el Indiába. Ezeket tényleg nem lehet megállítani! Egy évvel ezelőtt cseh politikusok voltak Izraelben. Kér­dezték Netanjáhút, a volt miniszter­elnököt, hogy miképpen védekeznek a vírus ellen? No contact, no virus, mondta. Ennyi. Maradjatok otthon! De mindenki megy, nem fér a bőrébe. Majd ha mi, emberek megváltozunk, akkor lehet, hogy a vírus is. A járvány előtti években otthon, a lakásában is dolgozott. Ott fogad­ta a modelleket és a néhány tagú stábot. Ennek gyorsan véget vetettem. Nem akartam, hogy feljárjanak hoz­zám. Inkább én mentem oda - ahol húszán voltak! Szerencsére megúsz­tam, mert a stúdióban naponta tesz­teltek. A legjobban akkor érzem ma­gam, ha nem kell menni sehova. Ha bezárkózhatok. Autóval, vonattal, busszal nem utaztam. Azt a work­­shopot, amit nem mondtak le, én fúj­tam le. Nincs az a pénz, amivel engem most el tudnának csalni valahova. Aztán feküdjek valamelyik kórház­ban? Milos Zemant, az ország elnö­két tízkor hazaengedték a kórházból, ahol májzsugorral kezelték, délután háromkor pedig már vitték is vissza, mert kimutatták nála a Covidot. Legutóbbi albuma, a Memory öt évvel ezelőtt jelent meg. Előkészí­tette már az újabb kötet anyagát? Két évvel ezelőtt szóltak a kiadó­ból, hogy csináljunk új albumot, de még a kisujjamat sem mozdítottam ez ügyben. Mostanában tíz órákat al­szom. Szülővárosa, Érsekújvár megje­lenik néha az álmaiban? Soha. Kétnapos beszélgetésre hív­tak meg nemrég. Tele volt a kultúr­­ház. Másnap workshopot tartottam. A városból semmit nem láttam. Nem mentem sehova. Amíg külföldön él­tem, mama mindig megírta, mi tör­ténik otthon. Hogy kivitték a Szent­­háromságot a város központjából a temetőbe. Hogy építettek egy Priort. Winter, Praha 1997 A neten aztán láttam, hogy minden eltűnt. Nemcsak a házunk, az egész utca, ahol laktunk. Az én időmben Érsekújvár egy hangulatos kisváros volt, barokk épületekkel. Mára telje­sen megváltozott. Szeretném, ha az emlékeimben minden úgy maradna meg, ahogy gyerekkoromban láttam. Pardubicéről nincs semmi emlékem, olyan, amilyen, ott nem fáj semmi. Érsekújvár lehet, hogy most jobb és szebb, de nekem már idegen. New Yorkból, ahol több évet töl­tött, mint Érsekújvárban, hiányzik valami? Semmi. New Yorkról sem álmo­dom. Nem is fotóztam a várost, nincs róla képem. Ha ott élsz, azt gondolod, „Az emlékek a legjobb fotók. Olyannak látsz mindent, amilyennek látni akarod." van rá időd elég, majd készítesz egy­két felvételt, aztán valahogy belefe­ledkezel. Az emlékek a legjobb fotók. Olyannak látsz mindent, amilyennek látni akarod. Triesztben, a menekülttáborban mennyi időt töltött hatvannyolcban? Nyolc hónapot. A tábor még min­dig ott van, csak menekültek lakják. Szíriaiak, afgánok, afrikaiak. Voltunk vagy ezren akkoriban. Többen, mint most a lengyel-fehérorosz határon. Fél Európa ott volt. Magyarok, szlo­vákok, oroszok, románok. Mindig ki­találnak valamit. Akkoriban a kom­munistáktól féltek az emberek, ma a muszlimoktól. Az első kérdés az volt, hogy tagja voltam-e a kommunista pártnak? Most azt hiszik, mindenki terrorista. Velünk ott igazán törődtek. A lengyel-fehérorosz határon nem ezt látom. Kétségbeesetten rohangál mindenki a kerítés mögött. Bennün­ket beraktak kéthetes karanténba, és vittek orvosi kivizsgálásra. Amíg az összes eredmény meg nem jött, ott kellett várakozni a táborban. Tizen­nyolc éves voltam. A templomi szol­gálaton keresztül kerültem amerikai nevelőszülőkhöz. Magyar szókincsén egyáltalán nem érezni az idegenben töltött év­tizedeket. Kanadában élő húgommal havonta beszélek. Természetesen magyarul. De ez minden. Prágában mással nem tudok. Recepteket olvasok magyarul a neten. Például ha pogácsát akarok sütni. Vagy operetteket, régi magyar filmeket nézek a YouTube-on. Hon­­thy Hannát, Németh Marikát, akikre emlékszem. Nemrég az Édes Annát és a Szent Péter esernyőjét néztem meg újra. Törőcsik Marit is nagyon szeretem. Az új magyar filmek nem jutnak el hozzám. De hogy milyen a világ és milyenek az emberek! Időse­ket kérdeztek nemrég a tévések, hogy ők, akik a háború óta annyi mindent megéltek, mikor, melyik rendszerben érezték a legjobban magukat? Egy ki-Még valami... Legutóbbi prágai kiállításá­nak a Women címet adta. Női portréival szeretett édesanyjára és a nagyma­májára emlékezett, akik felnevelték őt. Az öntuda­tos nőket kedveli, mondja, azokat, akiknek helyén van a szívük, és kedves a moso­lyuk. Csak ne csacsogjanak sokat, közli kacagva. lencvennégy éves néni azt mondta: a kommunizmus éveiben, Klement Gottwald idején. Mert hogy akkor ug­rókötelezhetett, megvolt minden foga, és annyit szeretkezett, amennyit csak akart. Most, hogy demokrácia van, semmit nem csinálhat, panaszolta. Szuper, nem? Egyébként pedig min­denki azt válaszolja egy ilyen kérdés­re, hogy akkor volt a legjobb, amikor fiatal volt. Fényképezhet bármit, portrét, aktot, csendéletet, tájat, minden­ben a szépet keresi és meg is talál­ja. Nevezhetném a szépség nagykö­vetének is. Ha Szlovákiában élnék, Caputo­­vát fényképezném. Intelligens, ele­gáns, divatosan öltözködik. Igazán csinos nő. Államfőt egyszer fotózott. Igen. Václav Havelt. Híres kollégája, Jan Saudek nem élt a lehetőséggel. Azzal utasította el a felkérést, hogy ötlet híján nem tud mit kezdeni vele. Én nem ijedtem meg a lehetőségtől. Váratlanul jött. Dagmar Havlovát, a feleségét többször fényképeztem, te­hát tudott rólam. A bársonyos forra­dalom után külföldi vállalkozónak akarták eladni a híres Moldva-par­­ti kávézót, a Slaviát, amely a vezető cseh értelmiségi réteg legendás talál­kozóhelye volt a szocializmus évei­ben. A kávézó megmentése érdeké­ben készült egy naptár azokról a sze­mélyekről, akiknek a neve összeforrt a hely szellemével. Híres írók, rende­zők, színészek álltak az objektivem előtt, már idős fejjel. Mindenki oda ült, ahhoz az asztalhoz, ahol annak idején társalgóit. Tizenkét embert sze­meltek ki, bár tizenkét falinaptár is megtelt volna velük. Már javában dol­goztunk, amikor telefonon kerestek, hogy az elnök úr szeretne beszélni ve­lem. Azt hittem, Klaus, akit ki nem állhattam. Nem ő volt. Václav Havel. „Robert, maga a Slaviában fotózza a barátaimat? Én is küzdők azért, hogy ne adják el a kávézót, nem csak ők, rólam megfeledkeztek?” Nem véletle­nül nem keresték őt ez ügyben. O már akkor súlyos beteg volt. A dalai lámá­val sem tudott találkozni. „Ha odame­gyek, engem is lefotóz?” - puhatoló­zott. Igen, természetesen, feleltem. A Táncoló ház mellett volt a lakásuk, nem messze a Slaviától. Jött, amilyen gyorsan csak tudott. Kicsi volt, meg­tört, és már olyan gyenge, hogy alig bírt végigmenni a kávézón. Leült a régi helyére, hátra, az ablakhoz, mö­götte ott díszelgett a Vár. Megegyez­tünk, hogy háromig számolok, és ha azt mondom, hogy most, akkor fel­emeli a fejét. Amint felnézett, meg­nyomtam a gombot. Kész volt a kép. Egyetlen felvétel. Többre nem is lett volna ereje. Ez volt szeptemberben, karácsony előtt meghalt. A fiúkról, akikről aktokat készítek, nincsenek történeteim. Jönnek, levetik a nadrág­jukat, cvakk, felöltöznek és mennek. Ha nem dolgozik, miben leli leg­nagyobb örömét? Ha nem kell csinálni semmit. Ha senki nem hív, senki nem jön, találok egy új receptet, és el is tudom készí­teni. Élsőre nem mindig sikerül. Van, hogy csak ötödszörre. De akkor azt mondom, ez szuper nap volt. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents