Új Szó, 2021. december (74. évfolyam, 276-300. szám)
2021-12-08 / 282. szám
101 NAGYÍTÁS 2021. december 8. |www.ujszo.com Sohasem szabad beleszürkülni Mészáros András: „A jelen nem kérdőjelezheti vagy tagadhatja meg a múltat. A múlt felvállalása sokban függ attól, hogy a múltbeli döntéseink mennyire voltak autonóm jellegűek, vagy ellenkezőleg, kikényszerítettek" MIKLÓSI PÉTER Az idén nyáron megjelent „Nem alszom..."című kötetét, mint annak fülszövegében írja, az önreflexió szüksége hívta létre, ő tehát, túl a hetvenen is, nemcsak éber, hanem árgus szemmel figyeli a körülötte zajló életet. Mészáros András filozófussal, nyugalmazott egyetemi professzorral nem pusztán új könyvéről beszélgettünk. Professzor úr, kedves Bandi, hirtelen úgy érezted, hogy hiába megy is bármerre a világ, az életünk túl mélyen érint bennünket? És mert nem tudunk ellépni önmagunktól, illendő, hogy szembenézzünk vele? Szent Ágoston írta, hogy senki sincs közelebb hozzánk, mint önmagunk. De tudjuk, hogy a közelség elhomályosítja a tekintetet, ezért néha torz önképünk alakul ki. Nem beszélve a mindig jelen lévő önideologizálásról, vagyis arról, hogy tetszetős képet mutatunk magunkról. Ezért nem árt néha tükörbe nézni. És ez érvényes az egyénre, még inkább egy közösségre, sőt egy nemzetre nézve is. Életed röntgenkészüléke ez a kötet? Hát ez az! A röntgen, a CT, a magnetikus rezonancia átvilágít bennünket, de csak a belső, anyagi vázat mutatja meg. Még ha rendkívül pontosan is. Ebben a kötetben ugyan sok megtörtént eseményt mutatok be, de inkább a lelki vagy szellemi motivációk rekonstruálásával próbálkoztam meg. A nézőpontom tehát elkerülhetetlenül szubjektív. Hogyan látod ma például az 1970-1980-as éveket? Amikor kockázatos volt bátornak lenni. Sokunknak kellene önvizsgálatot tartani? A köznapok megélése és túlélése sosem az önvizsgálatra sarkall, hanem arra int, hogy alkalmazkodjunk az éppen adott életkörülményekhez. Vagyis túlzott elvárás lenne elvárni másoktól az önmagukkal való szembenézést. Szerintem már az is elegendő, ha az alkalmazkodás közben önálló és gondolkodó emberek maradunk, és nem a csőcselékhez csapódunk. Ez még bonyolódik, ha nagy történelmi változások is kettévágják valakinek az élettörténetét. Mert olyankor egyértelműen elválik egymástól a múlt és a jelen. Az pedig minden etikai kézikönyvben benne van, hogy az erkölcsös cselekvés egyik alapfeltétele az egyén életének folyamatossága. Rövidebben: a jelen nem kérdőjelezheti vagy tagadhatja meg a múltat. A múlt vállalása sokban függ attól, hogy a múltbeli döntéseink menynyire voltak autonóm jellegűek; vagy ellenkezőleg, kikényszerítettek. A mi generációnk besorolódásakor a társadalmi életbe előbb 1968, felnőttkorunkban pedig 1989 volt ilyen választóvonal. Tehát nem egyszerű történetről van szó. Ma internet van, nyitva állnak a határok. Nincs bezártság, de az ország fele nem érzékeli a demokrácia és a jog sérelmét, a jogbiztonság sérelmét. A politikai (köz)hangulat pedig, akár egy bicska! Vannak külső és belső határok. Azzal, hogy az államhatárok megnyíltak, és hogy az internet révén végtelen mennyiségű információ birtokába kerültünk - közben viszont belső, szellemi korlátáinkat nem romboltuk le -, valójában semmi sem változott. A szocializmusban működött egy kettős erkölcs, ami máig fennmaradt. Ez azon alapult, hogy bizalmatlanok voltunk a hatalommal szemben, valamint a hatalom velünk szemben, azaz a túlélési stratégia az őszintétlenségen, egymás kijátszásán alapult. A demokrácia ezért annyira satnya a mi vidékünkön. Ez mutatkozik meg oly brutális módon a vírusjárványra való reakciókban és a járvány kezelésében is. A mi generációnknak az őrületes lehetőségeket adó rendszerváltás jót tett, vagy - ha körülnézel - inkább elmagányosodást hozott? A kortársak problémáját már az előbb is szóba hoztam, de nem szeretnék a generációnk nevében beszélni. Igaz ugyan, hogy a szocializálódásunk és a tapasztalati világunk összeköt bennünket, de az érdekek, az egyéni felkészültség és a szellemi tájékozódás szétválasztanak. Én, személyesen, felszabadulásként éltem meg a rendszerváltást, és két-három évig úgy is éreztem, hogy ez az a légkör és ország, amelyben szabad ember módjára lehet élni. Utána kijózanodtam. A politikai rendszert le lehet váltani, de az embereket nem. Bródy János szövege ugrik be nekem ilyenkor: „ezek ugyanazok”. Csak a színfalak változtak, és a közszereplők felkészültsége, valamint a mentális képességeik jelentős hiányt mutatnak. Ez pedig kiábrándító, gyakran dühítő. De ezt már nem a mi generációnk fogja megváltoztatni. Én bízom a fiatalokban. Ok másként fogják csinálni, mint mi tennénk, de hát ez a történelem rendje. Nyolcvankilenc óta mennyit változott az álláspontod a jó és a rossz megítélésében? Talán annyiban, hogy jobban disztingválok. Szétválasztom ezeknek az erkölcsi értékeknek az egyéni, a társadalmi, a politikai és egyéb vonatkozásait. Konkrét példával élve: a rendszerváltás előtti csehszlovákiai magyar művelődési táborokban még többségünkben hasonlóan gondolkodtunk jóról és rosszról, mert volt egy közös ellenfél: az uralkodó hatalom. Nyolcvankilenc után aztán kiderült, hogy az egymástól elkülönböződő ideológiai tájékozódások nyomán máshová kerültek a hangsúlyok, és szétszéledt a nyáj. A múltat feledő újdonsült pásztorok, akik némi hatalomhoz jutottak, úgy vélték, hogy most már ők diktálhatják, mi a jó és mi a rossz. „Erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók” - hogy még egyszer idézzem Bródy Jánost. Nos, én ebből nem kérek. A filozófiával való foglalkozásnak van azonban egy előnye: vissza lehet vonulni az eszmék világába, és vigasztalást nyerni belőle. Mégpedig azt, hogy a jónak és a rossznak van időfeletti kiterjedése is, meg hogy a fák nem nőnek az égig. A lexikális formában sorjázó életepizódokat olvasva kiderül: életpályádon megvolt a belső szabadságod ahhoz, hogy másként merjél gondolkodni, másként lássál bizonyos dolgokat. Ez „csak” egy jó érzés, vagy utólag fontos is? Minél idősebb vagyok, annál inkább nő bennem a meggyőződés, hogy a filozófia alapkérdése valójában etikai fogantatású. Jó példa erre Szókratész élete és halála. Az autonóm etikáról beszélek, tehát arról, amelyet nem az előírások és parancsok kereteznek, hanem mély meggyőződésből és lelkiismeretből táplálkozik. Nagyon közhelyes lesz, amit mondok: a tiszta lelkiismeret a kiegyensúlyozott élet elengedhetetlen feltétele. De nem a naiv és tudatlan emberek tiszta lelkiismeretére gondolok, hanem arra a lélekre, amely a külvilágról való tudás birtokában s annak reguláit betartva működik. Ez nem hoz nyugalmat az életünkbe, sőt, gyakran állít elénk komoly feladatokat. Elvégre az azokra adott válaszok nélkül nyom nélkül tűnnénk el a világból. A nemzeti kisebbségi létben - polgárként - miért szükséges a független szemléletű önmeghatározás? Erre a kérdésre egy rövid és egy hosszabb válaszom is van. A rövid: az ilyen típusú önmeghatározásra ugyanazért van szükség, amiért bármilyen élethelyzetben is fontos a kritikus gondolkodás. A hosszabb válasz pedig: hajói emlékszem, Örkény István mondta, hogy az, aki a határon él, mint mi is szlpvákiai magyarokként, kétfelé lát. És ez a kétirányú látás lebontja az önmagunkba zárkózás korlátáit, úgymond, kívülről láttatja saját hibáinkat. Persze, csak akkor, ha képesek vagyunk elvonatkoztatni nemzeti sztereotípiáinktól, megrögzött történelmi csőlátásunktól, és főként, ha van öniróniánk. Az iróniát ebben az esetben az eredeti, Szókratész-féle használatban értem. Vagyis az irónia nem más, mint az, hogy kétségbe vonjuk az úgynevezett egyértelmű igazságokat, amelyek minden más nézetet kizárnak. Áz önirónia pedig személyes és nemzeti szinten is azt jelenti, hogy nem tartom magam az egyedüli kiválasztott egyénnek vagy népcsoportnak, amelynek a Teremtő által adott küldetése lenne a világban. És ha már bevontam Istent is a játékba: a 19. század egyik legismertebb német történésze mondta, hogy minden nemzet ugyanolyan közel van Istenhez. Ennek tudatosítása önbizalmat nyújt, ugyanakkor önmérsékletre is int. Mind egyéni, mind csoportszinten. Érlelődik a szlovákiai magyarság körében egy olyan politikusi csapat, amelyik Magyarország természetes támogatásával, de annak lábhoz rendelt befolyásától függetlenül tudná itt hallatni a hangját? Mostanában Markó Bélának, az RMDSZ volt elnökének, írónak az esszéit, verseit olvasgatom. Ha lesz olyan szlovákiai magyar politikus, aki olyan pontosan tudja megfogalmazni a létkérdéseinket, mint ő az övéiket, akkor majd visszatérhetünk erre a kérdésre. Európában élni, az nem csak egy földrajzi helyzet - az egy kultúra, egyfajta tolerancia, magatartás. Miért él hát Közép-Európa, a „visegrádi közeg” lassan egy évtizede már félrenyelt viszonyok között? Ez a térség most valami mást képvisel, mint ami az Európai Unió? Amíg a „visegrádi négyek” két országának a vezetése valójában unióellenes politikát folytat, erre a kérdésre nehéz értelmes választ adni. Egyébként is, az unió, az Európa, a Kelet-Közép-Európa fogalmak mind olyan értelmezési pontosítást követelnek, ami túlnő egy beszélgetés keretein. Visszanézve: nemzedékünk miért nem tanulta meg ’89 óta sem, hogy egymás sikereivel éljünk? Hogy ne győztes-vesztes játékokat játsszunk, hanem win-win, győztes-győztes játékokat! Már a beszélgetésünk elején is utaltam rá, hogy mifelénk a rendszerváltás előtti időszakban inkább a játékelméletekből ismert „fogoly dilemmája” érvényesült. Ez röviden arról szól, hogy két gyanúsítottat egymástól függetlenül hallgatnak ki. És mivel ők nem tudják, mit vall a társuk, saját érdekükben a másikat mártják be - de mert mindketten ezt teszik, saját maguknak is ártanak. Sajnos, ennek a modellnek a mi régiónkban - ahol egymásra utalva, ám néha egymásról szinte tudomást sem szerezve élnek kis nemzetek - van társadalmi-történelmi megfelelője is. Nálunk a kooperációnak, a kompromisszumoknak nincs nagy hagyománya, mert az nemcsak belátást, hanem a demokratikus szabályok érvényesülését is feltételezi. Kis közösségekben, politikai és hatalmi érdekektől mentes társaságokban, ahol az értékeken van a hangsúly, ez talán megvalósítható; de amíg e társaságok a tevékenységük megvalósítása miatt anyagilag, politikailag függő helyzetben vannak, nehezen tudják kivívni autonómiájukat. Észszerű önállóság nélkül pedig marad minden a régiben, ami megint már morális kérdés is. (Somogyi Tibor felvétele)
