Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)
2021-10-28 / 249. szám
u hnapló A Burana-torony a 10. század végén épült talmának és a tófenékről feltörő meleg vizű forrásoknak köszönhetően sosem fagy be. Látványban egészen hihetetlen, az ember nem tudja megállapítani, hogy a túlparton a Tian-san égbe szökő, hófödte csúcsait vagy a felhőket látja-e. KIRGIZ RIVIÉRA Annak ellenére, hogy a szovjet érában torpedókat és tengeralattjárókat teszteltek itt, el tudom képzelni, hogy főszezonban igazi Riviéra-érzést képes nyújtani, bár infrastruktúrával nem kényeztetik a nyaralni vágyót. Ottjártunkkor, július elején, alig volt ember a parton, amit akkor értettem meg, amikor bemerészkedtem a vízbe. Húsz foknál alig lehetett több, és noha napsütés volt, érezni lehetett a hegyekből érkező jeges fuvallatot. Szerencsére néhány vendéglátóipari jurtában meg lehet melegedni. Mert számomra ez bizony egy lúdbőrös érzés volt. Egyrészt amiatt, hogy korábban az Iszik-köl is elérhetetlen célnak tűnt, másrészt meg a csalóka nyári hideg miatt, aminek meg is lett a böjtje. De erről majd később, most jöjjön egy-két tóhoz fűződő legenda. Élt egy szamárfülű király a környéken, aki sokáig titkolni tudta hibáját, a frizuráját készítő borbélyokat ugyanis rendre megölette. Egynek azonban sikerült megszöknie, és a király titkát egy kút mélyébe kiáltotta. A káváját azonban nem zárta vissza, így a kútból kiömlő hatalmas mennyiségű víz elárasztotta a völgyet. Egy másik legenda szerint, ahogy az lenni szokott, egy kegyetlen kán elraboltatta az általa kiszemelt szépséges lányt, aki egy pásztort szeretett. A fiúnak ugyan sikerült kiszabadítania szerelmét, a kán azonban visszaszerezte a leányt, aki a rabság helyett inkább a halált választotta, és kiugrott börtöne ablakából. De a kán is meglakolt, a hegyekből lezúduló víztömeg elmosta őt katonáival és palotájával együtt, a völgyben pedig létrehozta a tavat. Az Iszik-köl egyik legfelkapottabb központja Csolpon-Ata, ahol már háromszor rendezték meg a Nomád Világjátékokat, és legutóbb itt ült össze a Türk Tanács. De ennél sokkal figyelemre méltóbb a város szabadtéri múzeuma, ahol mintegy kétezer sziklarajz (petroglifa) található, turista viszont alig. A tó keleti csücskében fekszik Karakol, egy szegényes település, amely jóval érdekesebb a fővárosnál is. Van itt egy gyönyörű ortodox fatemplom, amely egyetlen szeg felhasználása nélkül készült, és egy semmihez sem fogható mecset, melyet az alig 150 kilométerre lévő Kínából ide menekülő muszlimok, a dunganok építettek. Leginkább egy pagodára emlékeztet. Karakol környékén a hegyek már meghaladják az 5000 métert is, embert próbáló túrákra adnak lehetőséget. Az utazás csúcspontja egy háromnapos trekking lett volna, amely egy hihetetlen smaragdzöld tengerszemhez, az Ala-köl tóhoz vezetett, egészen szédületes magashegyi kulisszák között. Ám itt jött az Iszik-köl bosszúja, és a túra helyett háromnapos szobafogságra ítéltettem. A fotókat elnézve rettenetesen sajnálom, hogy kimaradt, de nincs mit tenni, egy magamfajta, 123 méteres tengerszint feletti magassághoz szokott embernek a 3000 méter feletti magaslatok igencsak a fejébe szállnak. így aztán kénytelen voltam beérni a Jeti-Ögüz szurdokkal és a változatos, vörös szikláihoz fűződő horrorisztikus legendákkal. Az egyik főszereplője két konkurens kán. Az egyik elrabolta a másik világszép feleségét. Véres harcokkal sem tudták eldönteni, kié legyen az asszony. A férj természetesen vissza akarta szerezni a feleségét, a másik persze nem adta. Bölcseit is megkérdezte, hogyan tarthatná meg. Azok azt tanácsolták, adja vissza a holttestét, hiszen arról nem volt szót, élve akarja-e vissza az ura. Hét napig tartó vigasságot rendezett a rabló kán, naponta egy bikát áldoztak fel, végül az asszonyt is megölték. A nő vére pedig vörösre festette a homokkő-sziklaegyüttest. Nem úszta meg a kegyetlen uralkodó sem, őt a hegyekből lezúduló forró víz mosta el. Azóta a hét szikla a Hét Bika, vagyis Jeti Ögüz nevet viseli. Van a közelben egy másik érdekes képződmény is, amely egy kettétört szívet formáz. A hozzá kötődő monda mozgatórugója is a szerelem. Egy fiatal lány szívéért két fiú is versengett, de párbajban mindketten meghaltak. A lány szíve pedig kettéhasadt, akár a szikla. Igen, Kirgizisztánban a legtöbb élmény a kirgizek Balatonjához, illetve a hegyekhez köthető. Vegyük csak az Iszik-köl déli partja közelében található aprócska sós tavat, amelyben iszapkúrára is van mód, vagy a Mese-kanyon csodálatos alakzatait, melyek a barna és a vörös ezer árnyalatában pompáznak, esetleg azt a völgyet, ahol Gagarin szokott vissza a gravitációhoz. És miközben felfedezzük a természeti szépségeket, megismerkedhetünk az olyan ősi hagyományokkal, mint a sasvadászat, ahol a sas nem préda, hanem a fegyver. Végignézhetjük az igencsak bonyolult és elég hosszadalmas jurtaépítést, kóstolót kaphatunk kiváló kézműves mézekből, na meg a kumiszból. Egy nemezbemutatón kiderült, kevés ennél pepecselőbb és fárasztóbb munka van, de az eredmény egészen bámulatos. A MENNYEI HEGYEK BIRODALMA Mivel a hegyi túra jelentette katarzisról le kellett mondanom, számomra az út abszolút fénypontját a Tash-Rabat-i karavánszeráj és környéke jelentette. Ez nem egy modern, hotelként működő, hanem egy eredeti állapotában fennmaradt kőépület. Vámbéry Ármin leírásai alapján pont ilyennek gondoltam egy karavánszerájt. Egy masszív, puritán építmény, amely a hegyoldalba épült, így a tetejére fel lehet sétálni. Közepén egy levegőnyílásokkal szabdalt kupolás terem Gagarin ebben a völgyben szokott vissza a gravitációhoz Ortodox fatemplom Karakolban adott helyet a tűznek, amely mellett a kereskedők, utazók melegedhettek. Körbe pedig apró falfülkékben térhettek nyugovóra. De akár a csillagos ég alatt is álomra hajthatták a fejüket. Én ennél közelebb még sosem jártam a csillagokhoz. Csak a hideg tántorított el hoszszas tanulmányozásuktól. Megfagyás ellen manapság a jurta a legjobb megoldás. Szárított tehénlepénnyel alaposan megpakolták a kályhát, és néhány percen belül olyan meleg lett, hogy fokozatosan hámoztam le magamról a rétegeket. A meleg reggelig kitartott. Jól ki van ez találva, mint ahogy az ébredés után elénk táruló kép is tökéletesen megszerkesztett. Képzeljenek el egy haragoszöld, füves lejtőkkel és csupasz, sziklás ormokkal határolt völgyet, melyet egy zabolátlan, kacskaringós patak szel ketté. Sehol egy fa vagy bokor. A tábor fehér jurtái a távolból úgy virítanak, mint elszórt mezei virágok, itt-ott tehenek, juhok legelésznek. Ahogy egyre feljebb nyomulunk a Menynyei Hegyekbe, a nyugalom egyre mennyeibb, csak néhol sípol bele a csendbe egy mormota. Aztán hirtelen felbukkan egy azonosítatlan, sosem látott állatokból álló csoport. Egy jakcsorda. Békésen legelésznek, de azért nagy ívben kerülöm őket. Egy újabb első alkalom. Jóval 3000 méter felett járva azon gondolkodom, sehol egy tiltótábla, itt nem kényszerítik kijelölt turistaútra a vándort, és a havasi gyopár szedéséről sem beszélik le. Itt mindenki úgy válik eggyé a természettel, ahogy jólesik neki. És milyen jólesik! Mormoták és jakok társaságában hallgatni a szelet. Felemelő érzés. Itt megértettem a kirgizeket, miért nem vágynak üvegpalotára, felhőkarcolóra. Csingiz Ajtmatov kirgiz író műveinek állandó motívuma a türk népek életmódja és az a kérdés, hogy a haladás hogyan fosztja meg az embereket egyéniségüktől. Én úgy tapasztaltam, a kirgizek nyakasabbak annál, mint hogy lemondjanak életformájukról, hagyományaikról, legendáikról. Ők a nehezebb utat választják. Szabó Mónika EXTRA 2021. OKTÓBER Ilyen karavánszerájok nyújtottak védelmet a korabeli utazóknak, kereskedőknek
