Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)

2021-10-16 / 239. szám

SZOMBATI VENDÉG Most volt nyolcvan, befejezte Haumann Péter: „Akármilyen hálátlanul hangzik is tőlem, már jólesik, hogy senki nincs előttem. Csak a távolság..." „Félek a járványtól. Nem szeretném elkapni a vírust..." (Fotó: Taiabér Tamás) SZABÓ G. LÁSZLÓ Megingathatatlan a döntésében. Haumann Péter a Madách Színház 1500. Macskák­­előadása után végérvényesen elbúcsúzott a színpadtól. Színészi feladatokat vállal még, de már csak kamera előtt. Tizenöt évig a volt a Madách Szín­ház tagja, utána az Arizona, a Rad­nóti Miklós, majd a Katona József Színház társulatában játszott. 20ló­tól már szabadúszóként lépett szín­padra. A Centrál Színházban A ve­lencei kalmár Shylockjaként írt hi­bátlan szakdolgozatot az emberi megalázottságról, a Pesti Magyar Színházban a világ legzsugoribb em­beréről rajzolt nagy erejű portrét A fösvényben. És most befejezte. Tus­sal, a kivénhedt színházi macskával. Ilyen erős az elhatározása? Igen. Most voltam nyolcvan. Több okból nem akarom folytatni. Először is amiatt nem, ami most zajlik a szín­házak környékén. Azzal már nem tu­dok mit kezdeni. Nem is érdekel. Nem vagyok csereszabatos. Nem tudok beilleszkedni. Azonkívül méreg is van bennem amiatt, ahogy a Katona József Színház az utolsó öt-hét évben bánt velem. Az végképp elvette a kedvem a színháztól. Ideje a hallga­tásnak, ideje a szólásnak, mondja a Biblia. Én ezt megfordítom. Ideje a szólásnak, ideje a hallgatásnak. Ná­lam most elkövetkezett a hallgatás ideje. Ha lesz egy-két apró filmsze­rep. .. egyébként most is lesz valami, csak még nem akarok beszélni róla. De a színházcsinálásba már nem aka­rok belefeszülni. Nem akarok ma­gam alatt teljesíteni. A lehetőségeim alatt igen. Keserűségre aligha van oka, hi­szen a drámairodalom jelentős fi­guráit játszotta el. Woyzecket, Tig­ris Brownt, Arthuro Uit, Szókra­­tészt, Csicsikovot, Claudiust, Doo­­little-t, Estragont, Malvoliót, Ed­mund Keant, Volponét, Tevjét, Egeont és még sok más szerepet. Mindent összevetve elmondhat­juk: kijátszotta magát a pályán. Az is lehet, hogy kijátszottam ma­gam a pályáról. Szellemesen hangzik, de ne adja Isten! Tényleg hatalmas szerepek özönét formálta meg. Igen. Meg az ember, ugye, sokat nem emlegeti, mert nem néz ki jól, de hála Istennek az elismerések is meg­vannak. Kossuth-díjas vagyok, örö­kös tagja a Halhatatlanok Társulatá­nak, a Nemzet Színésze, Paloznak díszpolgára... minden vagyok. És most hozott egy végleges dön­tést. Túl vagyok rajta. A gombóc persze a Macskákban is ott volt a torkom­ban. Köszönöm a közönségnek, hogy nagy tapssal jutalmazott, értékelte, amit csináltam. 1983-ban mutattuk be a darabot, én háromszáztizenhárom­­szor léptem színpadra a darabban, és most, a jubileumi előadáson. Soha semmilyen lehetőségnél nem érez­tem, hogy ebből később mi lesz. Kép­zeljünk el egy hegymászót, aki előtt ott tornyosul egy hihetetlenül magas fal, ráadásul függőleges. Mindegyik szerepem ilyen volt. Igazából csak akkor érezhettem magam a csúcson, még ha átmenetileg is, ha már fent voltam, és elfogyasztottam az előre becsomagolt tízóraimat. De útban felfelé annyi mindent kell legyőzni! Olyat most sem érzek, hogy ez volt életem nagy eseménye, a Macskák. Sok apró pillanatra emlékszem, ami a testemnek-lelkemnek jólesett. Nem kell ahhoz hatalmas feladat, hogy az ember jó legyen. Mégis mit élvezett jobban Web­ber világhírű musicaljében? A ze­nét vagy a koreográfiát? A következő történt. Keményen próbáltuk a mozgást. Összegör­nyedtem kvázi cica módra, mint az afrikai dob, megszólalt a zenében a ratatatam-tatatatam, és karmoló kézmozdulatokkal loholtam egy teljesen idegen táncos feneke után. Negyven centire voltam tőle. Furcsa helyzet, mondhatom. Hova kerül­tem, mit csinálok? - néztem elké­pedve. Seregi László, a darab zse­niális koreográfusa észrevette. Azt mondta az ő ellenállhatatlan modo­rával: „Látom, defenzívában vagy. Menj hátra kicsit.” És megint ott volt a hegy, amelyet meg kellett mász­nom. Annyira belefeledkeztem a helyzetbe, hogy a végén bent ragad­tam a karban, és amíg nem kellett készülni a színházi macskára, ott maradtam. Nem kellett volna, de ott találtam magamat, és ugyanazt csi­náltam, mint a többiek. Jó volt. Ab­ban is megtaláltam az örömömet. A 2000. előadáson már Griza­­bella dalát, a Holdfényt énekelhet­né. Férfi még úgysem játszotta ezt a szerepet. Ha lesz még hangom! Most is van egy furcsa zöngéje. Nincs igazán rendben. Tegnap voltam kontrolion. De azt mondtam, ezzel tartozom a Madách Színháznak. Nagyon sokan léptünk színpadra az egykori Szerep­lők közül. Megnéztem a régi felvé­telt, csaknem negyven év távlatából kellett visszatekinteni magamra... elárulom, mi volt az örömöm benne. Hogy tudtam rajta javítani. Pedig ez akkor reveláció volt. Bizonyos dol­got most mégis máshogy csináltam. Dolgoztam rajta. Csiszoltam az ala­kításon. A lényeg nem változott, de voltak finomságok. A 313 viszont eléggé baljós szám. Ha középről né­zem, jobbra is, balra is 13. Babonás? Csak a fekete macska állít meg. Milyen szerencse, hogy Tus, a színházi macska nem fekete. Ez eszembe sem jutott. De most nem a jelmezemben énekeltem, ha­nem talpig feketében. Na hiszen! Lesz min töprengenem éjszaka, ál­momban. Most akkor mi lesz? Az unokái kapnak főszerepet az életében? Hála Istennek van négy. Azért har­colok, hogy minél több időt tölthes­sek velük. A szüleik dolgoznak, ke­veset vannak velük. Most jövök én. Szeretnek. Szórakoztatóak. Játsza­ni tudok nekik, és milyen jólesik! Ami nem a színpadra megy, az megy rájuk. Nagyon nagy szórakozás ez nekem. Remek dolgokat tudok ját­szani velük. A vadászat is visszatér a minden­napjaiba? Azzal meg úgy vagyok, hogy az idő múlásával egyre jobban tisztelek minden élőlényt. Irodalmiaskodás­­nak tűnhet, hogy ezt mondom, de in­kább csak a feltételezett izgalomért megyek. Valami roppan, valami nesz van. Órákig képes vagyok ülni a ma­gaslesen, hogy lássam, halljam, mi csobban, mi lehet, mi jöhet, mi moc­can, szisszen, zörren. Közben nem is könnyű felmenni a magaslesre, de az méghagyján! Lejönni sem könnyebb. Milyen vadat ejtett mostanság? Nyulat, fácánt? Legutóbb, bár az sem most volt, amikor birtokba vettem egy vadat, az egy kancsi volt. Vadkan? Futtában sikerült leterítenem. Nem szívesen mondom, de elég nagy tá­volságból sikerült pontosan megcé­lozni. Afrikába is elutazott, hogy kö­zelről lássa az ottani vadállományt. Zimbabwében voltam, egy folyó partján táboroztunk. De nem volt olyan vastag a pénztárcám, hogy megengedhettem volna magamnak valami nagyvadat. Varacskos disz­nót igen. Es láttam gyönyörű gazel­lákat. Megesett, hogy ott állt a vad, és képtelen volt meghúzni a ravaszt? Tolna megyében történt. Szarvas volt. Hajnali zsákmány lett volna. Pontosan megmondták, hova men­jek, ott biztosan megjelenik. Kelt fel a nap, megjelent egy bika, mellette egy tehén és egy ünő. Na, hát ezek hárman! Olyan volt az egész, mint egy állati szentkép. Fogok én beledurran­tam egy ilyen szép családba? Dehogy teszek én ilyenkor bármit is! Élvez­tem a látványt. Zimbabwe, szavanna, napnyug­ta... az is festői látvány lehetett. Arra azért felhívták a figyelmemet, hogy ne olyan vadászruhát vegyek fel, ami hasonlít a katonai uniformisra, mert elég zaklatott vidék az. Magából az országból sokat nem láttam. Amit viszont a mai napig nem tudok meg­fejteni, az óriási hatással volt rám. Mitől olyan hatalmas ott a Nap? Mert sokkal, de sokkal nagyobb, mint ná­lunk. De mitől? Attól, hogy közel az egyenlítő? Hogy merészel ilyen fen­séges lenni? A táj varázsa is elké­pesztő. Jeruzsálemben is valami ha­sonlót éltem meg. Még ki sem értünk a repülőtérről, máris éreztük, hogy itt valami van a levegőben. Valami kü­lönös, ami nagyon erősen megérinti az embert. A Szentföld! Afrikában pedig a Nap. Ott a naplemente színei is mások. Lenyűgöző a természet ün­nepélyessége. Erősebb, mint nálunk. Van egyébként itt is hasonló táj. Fel­megyek a Bükkbe, a cseijés-bokros része ugyanolyan köves, szikár, csa­­padéktalan, mint Zimbabwében. De ott más az ég, más a légkör, talán még a levegő összetétele is. Nagy utazónak tartja magát? Sokfelé jártam a világban. Ameny­­nyit lehet, utaztam. Egyesült Álla­mok, Dél-Amerika, Afrika megvolt. Ausztráliában nem jártam és a két sarkon. Ausztráliába is mehettem volna, meghívtak az ottani magya­rok, de olyan nyeglén beszéltek ve­lem, hogy végül nem mentem. Mind­egy, hogy mit mond, a nézők nagy ré­sze úgyis a játékautomatákkal foglal­ja el magát! Mi? Akkor ne hívjanak meg! Bozóttűz Magyarországon is van, kengurukat meg láthatok az ál­latkertben. Legutóbb Izlandon vol­tam. Fenséges hely. Alig van múze­um. Olyan, mintha a Jurassic Park­ban járna az ember. Mindenütt tűzhányók által kidobált kövek. Nem kell feltétlenül képtárba menni, hogy megérintsen a csoda. Arról nem is be­szélve, hogy ott álltam azon a kis hí­don, ahol az amerikai kontinentális alapzat összeér az európaival. Azért van ott annyi gejzír meg gleccser. Szimpatikus számomra az is, hogy az izlandi parlament az első emelet 3-ban székel, és csak tizenvalahány tagja van. Aztán a fürdő! A Kék lagúna Iz­­land délnyugati csücskében, egy si­vár lávamező közepén. Szabadtéri gyógyfürdő, mélyről feltörő, 38 fo­kos vízzel. Iszappal kentük be ma­gunkat, és egymáson röhögtünk fe­keték, sárgák, fehérek. Be volt fedve az arcunk, és egyformák voltunk. Boldog-boldogtalan ezen nevetett a vízben. Emelkedett, szép dolog volt. Magunkra kentük az iszapot, amelyet másutt méregdrágán árulnak a szak­üzletekben. Csak a Macskák és az orvosi kontroll miatt jött fel a balatoni há­zából, Paloznakrói, mondta. Hol­nap már megy is vissza? Másfél éve Paloznakon vagyok. Félek a járványtól. Nem szeretném elkapni a vírust. Elhúzódtam min­denhonnan. Ez is közrejátszik ab­ban, hogy könnyebben hagytam ott a színházat. Nem akarok megbete­gedni. Leányunokáim vannak. Tán­colni szeretnék még velük a füredi Anna-bálon. Pár lépést ejtek még, ha felnőnek. A telet is lent fogom töl­teni a Balatonnál. Bolondja vagyok a fényeknek. Legyen az fehér vagy színes, napkelte vagy napnyugta. Hamarabb kelek, mint a Nap, hogy lássam, mit művel az égen. Elké­pesztő színorgiában gyönyörködhe­tek időnként. Csak a színpadi fényeket zárta ki az életéből. Csak azt, igen. Amióta színész va­gyok, mindig több száz ember ült előttem. Velük éltem és belőlük. A közönségből. Akármilyen hálátlanul hangzik is tőlem, már jólesik, hogy senki nincs előttem. Csak a nagy tá­volság, a fények és a Balaton. A reflektorfényt azért ne kerül­je el! Jól van. Ha hiányozni fog, egyet beállítok magamnak. A szerző a Vasárnap munkatársa Még valami... Bár nem játszott el mindent, amit szeretett volna, hiányérzet nincs benne, mondja, ő volta Hupikéktörpikék legádázabb el­lenfele, a gonosz Hókuszpók és az Indul a bakterház Patása is. Színházban rendezőként is dolgozott. Hangját olyan külföldi pá­lyatársainak adta, mint Louis de Funés, Gene Hackman, Jack Lemmon és Anthony Hopkins. Három Haumann A fösvényben: fiával, Mátéval és lányával, Petrával

Next

/
Thumbnails
Contents