Új Szó, 2021. szeptember (74. évfolyam, 202-225. szám)
2021-09-25 / 221. szám
[16 SZALON ■ 2021. SZEPTEMBER 25. www.ujszo.com „Vagy én vagyok hülye, vagy a világ hülye” Róna (Lumumba) utca, a MAFILM stúdiója a Csillagosok, katonák című magyar-szovjet koprodukciós film forgatásakor. Balra Somló Tamás operatőr és Jancsó Miklós rendező, jobbra Tatjána Konyjuhova szovjet és Krystyna Mikotajewska lengyel színművésznők. (Fortepan/Bojár Sándor) N agymesterekről kicsit hosszabban írni azért is nehéz, mert jelentőségük egybeforrt nevükkel: ha valakinek kicsit is számít az egyetemes filmművészet, s arra gondol, hogy „Jancsó”, ráomlik egy egész mozgóképes világ. Amit átélni jóval élvezetesebb, mint szóban elemeire szedni. Ha egy beszélgetésen, amelyen részt vesz a kortárs nemzetközi mozi jó néhány meghatározó alakja, az egyik legmenőbb rendező azzal áll elő, hogy az ő egyik kedvenc filmje a Csillagosok, katonák... Nos, ez bizonyára azt jelenti, hogy Jancsó Miklós halhatadan. Egyébiránt Giórgosz Lánthimosz volt ez a művész: A homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása és A kedvenc direktora, napjaink A-kategóriás fesztiváljainak egyik legnagyobb sztárja — ám bőven állhatna e cikk azon nevek idecitálásából, akik hozzá hasonlóan elragadtatottan, s műveikben is tetten érhetően hivatkoznak a jancsói életműre mint kiapadhatatlan formai ihletforrásra. Martin Scorsese hosszú évtizedek óta hangoztatja, hogy a Szegénylegényeknél nagyobb hatású európai remekművet nehezen tudna említeni, Alfonso Cuarón pedig szinte egyeden interjújában se felejtette megemlíteni, hogy Az ember gyermeke bravúros hosszúsnittes jelenete Jancsó nélkül aligha születhetett volna meg. (Azt meg már tényleg csak érdekességként említem meg, hogy a Rekviem egy álomért és A pankrátor rendezője, Darren Aronofsky Jancsó diákja volt Amerikában, s nem is szokta ezt eltitkolni.) De persze nem kellenek mai nagy nevek ahhoz, hogy Jancsó Miklós életművének jelentőségét méltatni tudjuk: velük aláhúzni viszont érdemes így. Pontosabban kiegészíteni azokat a motívumokat, fogásokat, amelyeket valószínűleg az is fejből sorol, aki teljes egészében tán még egyeden filmjét sem látta, de érdeklődik iránta: meztelen nők, nők, 0 100 éve született Jancsó Miklós lovak, lenyűgöző tömegjelenetek. És ha már arról is írunk, hogy a modernista filmnyelv fejlődésének milyen sokat jelent(ett) Jancsó parabolisztikus, hosszúsnittes, belső vágásos technikája, hogy sajátos történelemértelmezéseihez miért szerette használni a misztériumjátékot, akkor bizony azt is ki kell mondani, hogy Jancsó Miklós alkotásait igazi intellektuális kihívás behatóbban megismerni - evidensnek tűnik, de tán mégsem az: elmerülni bennük nagyobb élmény, mint hírből ismerni. Nem lehet megspórolni a címeket: Oldás és kötés, így jöttem, Szegénylegények, Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi Bárány, Szerelmem, Elektra, Allegro Barbaro, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten... Persze, hogy kimaradt sok cím. Jancsóval kapcsolatban egyébiránt is sokszor kimarad valami, ami fontos. Már ha szavakkal próbál róla írni az ember.' Ami nem maradhat ki, hogy ő és Hernádi Gyula milyen szimbiózisban léteztek alkotótársként, hogy milyen sajátos fókusszal fordították a kamerát ember és hatalom viszonya felé - és az sem, hogy Jancsó nagyszabású elképzeléseinek megvalósításában milyen szerephez jutottak zseniális, legfontosabb operatőrei, Somló Tamás, Kende János, Grunwalksy Ferenc. Hogy képsorai - bár legtöbbször a játékidőt tekintve kifejezetten rövidek a filmek - mennyire beégnek az élményre nyitott befogadó retinájába. És micsoda színészek lettek nagy művészek Jancsó-filmekben, vagy lettek még jelentősebbek általuk: Latinovits Zoltán, Cserhalmi György, Törőcsik Mari, Madaras József, Balázsovits Lajos... Abba is kell hagyni a felsorolást, mert nagyjából ide férne a huszadik század közepének-végének teljes magyarországi elitje. Például annak, hogy Jancsó, a fehér inges, világhírű pipás bölcs, aki a közéletben se spórolt az ironikus kommentárokkal, aktív korszakának legvégére is tartogatott meglepetést: a Kapa-Pepe-mozisorozatot, Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal (cikkem címe is tőlük való, pontosabban Pépétől, aki a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten vége felé kérdezi hátba lőtt angyalként, hogy ő bolondult meg, vagy így működik a világ, ahogy működik). Több részt forgatott ezekből, mint ahány igazán érdekes tudott maradni (hét darabot, a legutolsót 2009-ben mutatták be), ám az első néhány film képes volt arra, hogy két gúnyolódós szkeccs között valami egészen szemtelenül frisset mutasson: példának okáért olyan zenészeket, akik akkortájt nem feltédenül fértek be a magyar filmbe. Vagyis zenehasználatával is meg tudott újulni, mégis ugyanaz maradt: régi alkotásaiban Cseh Tamás (is), az újabbakban Lovasi András (is) gitározott, s kötötte össze sajátos lírával a jancsóian lázálmos kabarétréfákat. A Belga korszakos jelentőségű Nemzeti hip-hopjáról már nem is beszélve. Jancsóról tényleg nehéz írni - mert illik rá az, amit jó sokszor csak megúszásnak használunk: hogy őt nézni kell. Ekkor rajzolódik ki igazán jelentősége. Ekkor tűnik igazán élőnek. Ekkor lesz igazán ünnep a születésnapja. Ekkor lesz igazán közel ez a 100 év. Kovács Gellert DIGITÁLIS EMLÉKEZET Sorozatunkban a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalisemlekezet.eu oldaláról közlünk egy-egy képet és a képhez írt szöveget. A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felajánlani: info@digitalisemlekezet.eu Magyar bakák csehszlovák uniformisban A Fórum Kisebbségkutató Intézet Digitális Emlékezet nevű fotógyűjteménye viszonylag sok olyan képet őriz, mely az első Csehszlovák Köztársaság idején a csehszlovák hadseregben szolgáló magyar nemzetiségű katonákról készült. Mint az itt látható, 1933-ban Hradec Královéban készült képet is, amelyen a csehszlovák hadsereg 104-es számú tüzérezredének magyar katonái pózolnak. Előttük a táblán a felirat, Szomorú anyák Víg fiai. Az, hogy a szlovákiai magyar bakákról ilyen csoportképek készülhettek, elsősorban annak volt köszönhető, hogy az első köztársaság idején voltak a csehszlovák hadseregben olyan kvázi magyar szakaszok (ritkábban századok), amelyeket többségében magyar nemzetiségű bakák alkottak. És ami talán meglepő lehet, ezekben a magyart második vezényleti nyelvként használták. A csehszlovák hadsereg ugyanis megkövetelte a tisztikartól, hogy valamilyen szinten beszélje a legénység nyelvét. A magyar nyelv belső használata azonban nem feltédenül a korabeli csehszlovák állam liberális jellegéből fakadt (bár az is kellett hozzá), hanem az a realitás tette szükségszerűvé, hogy a Csallóközből, Gömörből vagy Bodrogközből berukkolt fiúk akkor még tényleg nem beszélték az állam nyelvét, így a hadsereg volt kénytelen hozzájuk alkalmazkodni. A nyelvi korlátok ellenére a magyar katona megbecsült tagja volt a csehszlovák hadseregnek. Megbízhatónak, kötelességtudónak, egyben harciasnak tartották, így a magyar egységeket szívesen vetették be az utcai rendteremtő akciók során. Az már persze más kérdés, hogy magyar ember a csehszlovák hadseregben karriert nem csinálhatott, tiszti iskolába (egy-két kivételtől eltekintve) nem vettek fel magyar jelentkezőt, így a hadsereg tiszti karában a köztársaság valamennyi nemzete közül a magyarok voltak arányaiban a leggyengébben képviselve. Eközben a belügyi szervek nemcsak azt figyelték, hogy a magyar katonák nem folytatnak-e politikai tevékenységet, de számon tartották azokat a Prágában szolgáló magyar bakákat is, akik alkalmanként meglátogatták a kormányzatot sokat bíráló Prágai Magyar Hírlap szerkesztőségét. Nagy visszhangot kiváltó eset volt az is, amikor 1936 nyarán a Ferencváros látogatott Prágába, és ott a Slaviával játszott egy igen csak parázs hangulatú mérkőzést A Fradi szempontjából vereséggel végződő meccsre ugyanis nagy számban mentek ki a magyar katonák, és olyan vehemensen szurkoltak a magyar csapatnak, hogy a rendőrség feljelentette őket a katonai hatóságoknál, amelyek vizsgálatot indítottak a magyar nemzetiségű katonák ellen. A magyar fiúknak a távoli Csehországban eltöltött hónapok bizonyára nem lehettek könnyűk, de a katonaélet örömeit is megtalálták. Megismerték és megszerették a finom cseh sört, de mint a Prágai Magyar Hírlap egy korabeli írása megjegyzi, a vendéglőben messziről látni, hol ülnek magyar katonák, mivel előttük sör helyett általában egy-egy félliteres üveg bor gyöngyözött. A korabeli visszaemlékezések alapján pedig különösen az tetszett a magyar bakáknak, hogy a cseh „holkák” korántsem voltak olyan tartózkodók, mint azt a kiskatonák saját szülőföldjükön a lányoktól megszokták. Persze az öröm kölcsönös lehetett, hiszen a cseh lányok is szívesen ismerkedtek a számukra egzotikusnak tűnő magyar legényekkel, akikkel a nyelvi korlátok miatt ugyan mélyebb beszélgetéseket nem tudtak folytatni, de valószínűleg nem is ez volt a cél. Simon Attila
