Új Szó, 2021. szeptember (74. évfolyam, 202-225. szám)
2021-09-18 / 215. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2021. SZEPTEMBER 18. 17 P osledná jazda sa nehovorí. Síelni alig tudtam, de ezt már megtanultam, szlovákul, úgy méginkább bennfentesnek éreztem magam a pályán. Az utolsó menetet nem nevezzük meg, ezt illett mondani a szezonzáró lesiklás előtt. A tabusítás felverte bennem a sítáborok utolsó lesiklásának értékét, amint elhangzott valakitől a mondat, megindult a ráhangolódás. Teljesen más szellemiségben vettük a lábunk közé a pomát, hogy nekivágjunk a hegynek, idén utoljára. Mintha Sziszüphosznak szóltak volna, hogy most jön az utolsó kör. A hetet végigkísérő sítáboros vihogások elhalkultak, nem bökdöstük egymást a síbot végével sorbanállás közben, nem repült hógolyó a felvonón. Mint a havas Bruegel-képek, zsúfolva emberekkel és mozdulatokkal, de némák. Hegymenetben a léceim között futó nyomokra koncentráltam, ha erősen hunyorítottam a karcolásokra a hóban, úgy éreztem magam, mintha egy óriási tejhullámon vízisíelnék. Nagyszerű alkalom volt magamba szállni, átgondolni, melyik pályán szeretnék lecsúszni búcsúzóul, milyen figurát akarok kipróbálni az ugratón, kikkel haladjak egy bolyban, vagy szeretnék-e inkább egyedül lesiklani. A tetőre érve kisebb-nagyobb csoportokba verődtünk. Volt, aki lecsatolta a lécet, és a völgy félé nézve letérdelt, hogy az egész napos szlalomozásban megfáradt térdét jegelje. Volt, aki guggolásban hátraereszkedett és a lécére feküdt, az ég színének változását figyelte a behajtó fenyőágak keretében. Viszszahúzódtunk magunkba, mint galambok a dúcban, kotlottunk a végső elhatározáson, mikor induljunk neki. A tökéletes pillanatra vártunk, amikor már alig van pár kósza lesikló a pályán, de a hó még nem minősítheteden állagú. Én egyedül szerettem nekivágni, többnyire fülhallgatóval. Tudom, nem szabad, balesetveszélyes. OdaGubis Éva Posledná jazda tekertem a legjobb számhoz, amit egész nap tartogattam, becsúsztattam a lejátszót a derekamhoz, egy utolsó orrfújás - úgyis ömleni fog a takony már a felénél -, kesztyű fel és gyerünk. Az előkészületekhez képest maga a lesiklás pár perc volt csupán. Görcsösen próbáltam átélni, de minél közelebb kerültem a völgyhöz, annál inkább az járt a fejemben, hogy amint leérek, le kell csatolni a lécet, sícipőből ki, buszba be, és pár órás út alatt átbuszozok a tavaszba. A tavasz szép gondolat, havas tájban mégis keserű. A mondás, mely szerint posledná jazda sa nehovorí beette magát nyelvhasználatomba. Először csak a nyár utolsó csobbanása előtt mondtuk, adja magát. Akkor már a szezon utolsó fagyija előtt miért ne? Mostanra mindenki ismeri körülöttem, akár tud szlovákul, akár nem, hogy ezzel a csatakiáltással megyek neki a buli utolsó sörének, az államvizsga előtti utolsó szigorlatnak, az államvizsgának, a menstruáció remélt utolsó tamponjának, az utolsó ciginek és az elsőnek is sajnos. Posledná jazda sa nehovorí, mondom apumnak, és kiteszem az indexet. Nevetünk, de csak rövidet, gyorsan visszarendeződnek vonásaink a nem nevetésbe. Hétfőn kisétálok a határra, mondja, csak érdeklődni. Jó, bólintok, és büszke vagyok az önuralmamra, hogy nem azt mondtam, fölösleges. Elindulok, mert tudom, hogy úgyis addig támaszkodik az autóra, amíg ki nem gördül a tenyere alól. Integetek a visszapillantóba, miniatűr apum visszainteget. Kikanyarodok az utcánkból, végre az útra figyelek és nem a tükörre. Pár száz méter múlva a határon vagyok. Próbálom leutánozni az unott rendőr kézmozdulatát, akinek egész nap az a feladata, hogy intsen a sofőröknek, hogy mehet. Ugyanazzal a fásultsággal emelem a kezem, mindenképp vállmagasság alatt tanom, ne legyen túl izgága a mozdulat. Az ujjakat meghatározhatadan formációba rendezem, ami egyszerre jelentheti, hogy koszi, vagy vigyázz, vagy béke veled. Holnaptól már lesz dolga, gondolom, hadd pihenjen egy utolsót a beköszönő szigor előtt. A magyar rendőr ki se száll a kocsiból, a személyimet és a munkáltatóit fél kézzel gyömöszölöm vissza a pénztárcába, a pénztárcát a táskába. Egy kátyú akkorát dob rajtam, hogy káromkodom, ezt is szlovákul, utolsó pöfögések, még ürül ki a szervezetemből. Apumra gondolok, hogy tuti ott áll az utca végén, ismerem. Nem megy be, csak zsugorodik ott csendben, majdnem olyan kicsire, mint a visszapillantóban volt. Várja, hogy arra sétáljon egy szomszéd, akinek el lehet mondani, hogy a kislány (sic!) most ment vissza Pestre. Megbeszélik az aktuális számokat, és elmondják, hogy ez szörnyű. Ez mégiscsak szörnyű. Mi a boldogság mostanában? Mi, magyarok régóta tudjuk magunkról, és őszinte pillanatainkban be is valljuk, hogy ha baj ér bennünket, azt kívánjuk, dögöljön meg a szomszéd tehene is. A Szlovák Nemzeti Bank tanulmányából most kiderült, hogy nem csak mi gondolkozunk így. Szlovákiában az ádagember nem attól boldog, hogy neki jól megy a sora, hanem attól, hogy másnak rosszul. Ez azt jelenti, hogy még irigyebbek és rosszmájúbbak vagyunk, mint gondolnánk, mert a saját sikerünk, gazdagságunk sokkal kevésbé boldogít, mint a mások szegénysége, kudarca. A Szlovák Nemzeti Bank nyár végén ankéttal mérte fel, van-e összefüggés a vagyon nagysága és a boldogság között, és meglepő eredményre jutott. Mi nem attól vagyunk boldogok, amink van, hanem sokkal inkább attól, ami másnak nincs, sőt még boldogabbá tesz, ha a másikat valami baj éri. Nem véledenül emlegetik tájainkon olyan gyakran, hogy a legszebb öröm a káröröm, hiszen a közmondások, szólások alapja mindig a tapasztalat. Csak másnak ne legyen A pénz nem boldogít - ez is egy jól ismert mondás, és igaz is, mert a felmérés szerint a számláján tartott pénztől valóban senki sem boldogabb, legyen az bármilyen nagy összeg. Annál inkább növeli a boldogságérzetet a nagy ház, a nyaraló, a luxusautó vagy bármi, amit mások is lámák. Még szerencse, hogy az eladósodottság viszont nagy mértékben csökkenti a boldogságérzetünket, egyébként végeláthatatlan versenyben lennénk a környezetünkkel. Főleg a szomszédokkal és az utcabeliekkel, mert egyáltalán nem meglepő módon az derült ki a felmérésből, hogy ha a környéken a miénk a legszebb ház, az nem tesz bennünket annyira boldoggá, mint amennyire boldogtalanok vagyunk attól, ha bárki másé szebb. Magyarul ezt úgy hívják, irigység, és nyilván szlovákul is, mert a felmérésben az ország északi régióiban élők pont úgy leszerepeltek, mint a déliek. Valamennyiünkről az derült ki, hogy nem a saját munkánk gyümölcsének, vagyonunk gyarapodásának tudunk örülni a legjobban, hanem a mások kudarcának, szegényedésének. „Ha a szomszédnak szerényebb háza, olcsóbb autója van, mint nekünk, az boldogabbá tesz bennünket, mint a saját szép házunk, luxusautónk. Szakszerűen ezt úgy fogalmaznám meg, hogy az irigység effektusa felülmúlja a saját létünk kvalitásait” - mondja Andrej Cupak, a tanulmány egyik szerzője. Vrabec Mária A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mit mondanak a pszichológusok az irigységről? Miért nem irigyeljük anynyira a politikusok vagy celebek drága villáit, egzotikus utazásait, mint ha a szomszéd Józsi tölt el két hetet egy luxusjachton? Mi valójában a boldogság titka? Mi befolyásolja az emberek boldogságérzetét a pszichológusok szerint? Mekkora az az összeg, az a havi jövedelem a nemzeti bank említett felmérése szerint, ami felett már lényegesen nem növekszik az emberek boldogságérzete? Ugyanez elemzés szerint mi mindenre hathat még ki az anyagiak hiánya? Melyek a világ legboldogabb országai? Hányadik helyet foglalja el ezen a listán Szlovákia és Magyarország? Martin Seligman amerikai pszichológus szerint melyek a boldogság legfőbb alkotóelemei? A teljes cikket elolvashatják ii Vasárnap keddtől, szeptember 21-étől kapható számában.
