Új Szó, 2021. szeptember (74. évfolyam, 202-225. szám)

2021-09-18 / 215. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2021. SZEPTEMBER 18. BESZELGETES 13 Öcsi doki, az igazi úriember „Érdekes, hogy nem maradt bennem lidércnyomás, hogy álmomban felidézödött volna, pedig sok drasztikus dolgot átéltem" (Somogyi Tibor felvételei) A tálalóasztalkán fel­sorakoztatva a vizes­poharak, a másikon kávéscsészék és rág­csálnivaló. A ven­déglátó, Márton István állatorvos régi vágású, igazi úriember. Kilenc éve megözvegyült, egyedül lakik az ipolysági nagy házban, mint kide­rül, 89 éve. A fia és a lánya Besz­tercebányán, illetve Szántón él, a vitrinbe helyezett képekről ránk mosolygó unokák külföldön, Bel­giumban, Prágában és Cipruson. A háziúr, látva, hogy csodáljuk a gyö­nyörű régi bútorokat, kanapékat, foteleket, könyveket, körbevezet a házban. Mindenütt rend, tisztaság. ,A bejárónő jó munkát végez” - csúszik ki a számon, de meglepeté­semre az a válasz jön, hogy „magam vagyok a bejárónő és a szakács”. Dr. Márton István 1932. május 13-án született Biharkeresztesen. A Kassai Állatorvosi Egyetemen szerzett diplomát, ezt követően 51 évig dolgozott állatorvosként. Szereti a természetet, szívesen rajzol, 2009-ben megjelent- ,első könyvét, a Városka az üvegharang alatt címűt, majd az ezt követő­ket is maga illusztrálta. Jó másfél évtizede kezdett írni, ma már a tizenötödik könyvénél tart. Tartal­mas életéről, élményeiről, régiója történetéről van mondanivalója, van mit mesélnie... Kérdezni sem kell, s már mondja, mert eszébe jut valami. Most éppen arról, hogyan keletkezett a könyv címe, hogyan született a folytatás, az Emberek az üvegharang cserepei alatt. Az­tán jött az Öcsi doki nefelejcsei, a Dűlőre vitt dűlők, a mongóliai útinapló, A fülsiketítő csend or­szágában, a helytörténeti adatokat feldolgozó Ipolyság dióhéjban és a többi. Mindegyikhez fűz kom­mentárt. Azután, hogy bejöttek az oroszok, összetört az üvegharang, s az a nagy béke, nyugalom, ami létezett, teljesen felborult. Az oroszok ran­dalíroztak, aztán jöttek a kitelepí­tések, s az üvegharang cserepein fel kellett élednie az embereknek. Az Öcsi doki én vagyok. Egy idősebb lánytestvérem volt, így én mindig Öcsi voltam, a gazdáknak is, akik­hez állatorvos édesapám magával vitt. Amikor megkaptam a diplo­mát, úgy voltam vele, hogy ezek az emberek megadták nekem a tiszte­letet akkor is, amikor Öcsi voltam, így az is maradtam. Az Ipolyság dióhéjban egy dokumentum, fel­dolgoztam benne, hogyan nézett ki a város, milyenek voltak a má­sodik világháború előtti üzletek, az iparosok hol voltak elhelyezve, a Homoktól a kaszárnyáig. Az üz­letek 90 százaléka zsidóké volt, az értelmiségiek, orvosok, ügyvédek mind zsidók voltak. Az ostrom alatt 28-an laktunk a pincénkben, a lebombázott kórházból hét kato­nát hoztak ide, apám ápolta őket. Én egy hónapig a pincében lak­tam, itt, ebben a szobában először a kozákok lovai voltak, a zongo­rából etették az állatokat. Amikor elmentek, jöttek a nehézgépjavító műhelyek, el volt foglalva az egész ház. Később jött az orosz tábori posta. Az embereket vitték mun­kára, anyámat az iskolába fűtőnek akarták, én mentem helyette, de hiába fűtöttem. Kórház volt az is­kolában, vérben mászkáltam, a se­besültek ordítottak, vittem nekik a vizet, közben kaptam a pofonokat. Érdekes, hogy nem maradt ben­nem lidércnyomás, hogy álmom­ban felidézödött volna, pedig sok drasztikus dolgot átéltem. Az 52-es évben, amikor a demokratizáció miatt kidobták az egyetemről azo­kat a tanárokat és diákokat, akik nem tetszettek politikai okokból, hetven kollégát bocsátottak el. Én egy fiúval laktam, akinek az apja az egyik földbirtok intézője volt, s előtte viccből mondtam, milyen jó, hogy van katonai gyakorlatunk, megtanulunk lőni, legalább ezt a sok hülyét ki tudjuk lőni. Ő a bi­zottság elé kerülve ezt bevallotta, s nagy ügy lett belőle, megvádoltak, hogy a Szabad Európa tudósítója vagyok, a házat, ahol laktam egy idős néninél, átkutatták, keresték az adót. Összepakoltam a koffert, hazajöttem, és mondtam, hogy ezt nem élem túl. Akkor kezdtem ud­varolni a feleségemnek, aki megsaj­nált. Ahogy teltek a hónapok, nem kaptam semmit, de találkoztam az itteni pártelnökkel, aki mondta, hogy nagy baj van körülöttem, »mert jöttek kádervéleményt kérni apjáról, anyjáról, magáról, de min­den rendben van, nem kell félni«. Visszamentem, s mondták, hogy lesz egy fakultatív gyűlés, ahol ne­kem önkritikát kell gyakorolnom. S mint a halálraítélt, akkor én ott kipakoltam, ez valamit elindított. A tanárok elmentek, a diákok üvöltöztek, és leváltották az ifjúsági szervezet funkcionáriusait, én meg ottmaradtam az egyetemen. Attól kezdve nekem a politikához semmi közöm. Azért néha bele-belecsíp? Most írok egy könyvet a Covid­­problémáról, párhuzamosan egy­más mellé helyezem az állatorvos­ként átélt viszonyokat, hogy azokat hogyan kezeltük, és az emberek miként viszonyultak hozzá. Egy ál­latorvosnak akkor nagy szava volt, nem létezett, hogy abba beleszólt volna a párttitkár. Ma egy orvos­nak beleszólása nincs, a politikusok irányítanak, laikusok és dilettánsok kezében vannak a dolgok, úgy is néznek ki. Azt akarom kihangsú­lyozni, hogy az emberek annak idején megbecsülték egymást, ami mára elveszett. A globalizáció telje­sen tönkretesz mindent. Akárhogy igyekeznek kivédeni, lehetetlen. Sajnos az ipari lobbi annyira erős, hogy nincs olyan politikus, aki védekezni tud ellene. Megállítha­­tadan ez a mai folyamat, és csak katasztrófához vezethet. Hosszú évek tapasztalata mon­datja ezt, vagy egyszerűen az, hogy jobban odafigyel mindenre? Apai nagyapámnál 1947-ben még petróleumlámpával világítottak, nyolcvan év után már az űrben jár az ember. Amikor végeztem az egyetemen, hárommilliárd ember élt a Földön, ma hét. Itt, ebben az udvarban annyi madár volt, hogy esténként, ha kiültünk, élveztük, ahogy csiripelnek. Annak idején kijártam a rétre, a nyulak ott fut­kostak a lábam előtt, ma nem látok egyet sem. Eltűntek a foglyok, a ftirjek, a fácánok. Már szó esett róla, hogy az édes­apja is állatorvos volt, de ő állító­lag nem nagyon akarta, hogy a fia folytassa a mesterséget Mégis így lett... Akkor, amikor érettségiztem, Prá­gából jött egy bizottság, amelynél pszichotechnikai vizsgát csináltunk előtte, s ennek alapján javasolták, ki milyen irányba fejlődjön tovább. Nekem az jött ki, hogy építészmér­nök, csakhogy nem volt számtan és ábrázoló geometria érettségim, hanem francia, latin. Különbözeti vizsgát kellett volna tennem, hogy jelentkezhessek, de nem voltam hajlandó, így lettem állatorvos. De megmaradt bennem valami abból a hajlamból, sok tervrajzot készítettem a szövetkezetek részére, istállókat, műszaki dolgokat tervez­tem, most meg a saját könyveimet illusztrálom. Egyszerűbb lesz azt kérdezni, mit nem csinált, hiszen állatorvos, író, tervező, illusztrátor, doku­mentumfilmes... Bevallom, nem szerettem, amikor tanárnak neveztek a mezőgazda­­sági iskolában. Én állatorvos va­gyok, de tanítok. Nem szeretem, ha azt mondják, író. írok, de nem vagyok író, egy históriát vetek pa­pírra. Ezekből a históriákból lehet­ne konkrét történelmet írni, nem pedig a történészek alapján, akik átdolgozzák a valóságot. Amikor a mongóliai útinaplót bemutat­ták, harminchat professzora volt az egyetemnek, de egy nem akadt, aki hozzá tudott volna szólni, mert nem ismerte a szakmai problé­mát, mert már nem éltek benne. Példaként: felszámoltuk a száj- és körömfájást vakcinával, az Európai Unió betiltotta az oltást, miután a belga, a francia, angol stb. hely­zetbe illesztette be a törvényhozást. Hiába magyaráztuk, hogy a pestis a Kárpát-medencében megvetette a lábát, amikor még sehol máshol Európában nem volt... Miután megkapta a diplomáját, mindjárt ebben a régióban kez­dett dolgozni? A feleségem Pozsonyban a Viro­lógiái Intézetben dolgozott asz­­szisztensként, s Kassáról följártam Pozsonyba udvarolni, két koronába került egy vasúti jegy. El volt intéz­ve a főnökénél, hogy odakerülök, csakhogy büszkén azt mondtam, én ide pótkeréknek nem jövök. A feleségem aztán utánam jött Ipoly­ságra, s az itteni kórház biokémiai laboratóriumának vezető laboránsa lett. Két év után bejártam az összes körzetet, apám rettenetesen szigorú ember volt, semmit nem bocsátott meg. Elzavart biciklin Korponára, innen harminc kilométerre, ki­javítani egy igazolást, hogy rosz­­szul írtam ki. Viszont megtanított dolgozni úgy, hogy senkitől nem kívánhattam valamit, amit én nem tudtam elintézni. Ez nagyon sokat segített az életben. Két év után ki­neveztek járási állatorvosnak, én lettem apám főnöke, ő még három évig dolgozott. Aztán jött a átszer­vezés, s felkínálták a járási állást Lé­ván, csakhogy ismervén a helyzetet, ha én odamegyek az elveimmel és rendszeretetemmel, kinyírtak vol­na. Hát maradtam, az itteni körzeti iroda vezetője lettem. Még ’64-ben a minisztérium kinevezett az első mongóliai expedíció tagjává. Ebből született a mongóliai úti­napló és egy dokumentumfilm? Akkor lépett be Mongólia a KGST- be, s az itteni eszes emberek az ot­tani állattenyésztéssel kapcsolatban azzal kokettáltak, hogy beindulhat az export-import. Csakhogy nem volt semmi adat az ottani járvány­viszonyokról, ezért egy nemzetközi csoportot alakítottak, hogy tér­képezzék fel a helyzetet. Közben kiütött a száj- és körömfájás Mon­góliában, lezárták az egész országot, s amikor a magyarok, bolgárok, keletnémetek látták, mi van, ösz­­szepakoltak, és elmentek. Végül ottmaradtunk mi, azzal, hogy fel­számoljuk a száj- és körömfájást, s utána indítjuk be a tervezett prog­ramot. A mongolok nem akartak belemenni, végül beleegyeztek, és kétszáz kilométeres sávban beoltot­tuk az összes fogékony állatot, elvá­lasztottuk Kelet- és Nyugat-Mon­góliát, így felszámoltuk a járványt, megindult az import-export. Még két hónapig dolgoztunk a járvány föltérképezésén. Történeteit, annak mozaikjait földolgozta a könyveiben. Arra nem gondolt, hogy megírja élete regényét? Nem. Hosszú. 89 év, sok minden fér bele. Annyi mindent átéltem, rengeteg emberrel ismerkedtem meg, akikre felnéztem. A latin- és énektanáromra, Szentkúti Koméira vagy a tornatanáromra, Hornyák Odilóra, aki belőlem, a hatéves korban mellhártyagyulladást át­vészelő fiúcskából mozgást szerető embert faragott. Akkor nem volt antibiotikum, vödörbe csapolták le belőlem a vizet, innom nem volt szabad, pedig olyan szomjas voltam, nyomták belém a csokolá­dét, meg a narancsot, amit én úgy megutáltam, hogy húsz évig nem bírtam ránézni. Ma azt hiányolom, hogy a fiatalok nem tisztelik a taná­raikat. Ha nincs példakép, akit kö­vetni akarnak, akkor itt nagy bajok vannak. Visszatérve ahhoz, amit a torna­tanáráról mondott, máig átmen­tette a mozgás szeret étét. Mert nagyszerű formában van. Amikor gyerekként felgyógyultam a betegségből, télen-nyáron rövid­nadrágot hordtam, ez volt a divat. Edződtem, anélkül, hogy tudtam volna róla. Olyat is csináltam, hogy elmentem síelni rövidnadrágban. Egyébként Hornyák Odiló tanár, aki kitűnő tornász volt, számos színvonalas tornászbemutatót szer­vezett, az ipolysági gimnáziumban megalapította a Szokolyi Alajos Sportegyesületet, edzője volt az Ipolysági Futball Clubnak. Igen szigorú ember volt, akkor nem na­gyon tornáztam, jó súlyban voltam, s nem bírtam felmászni a kötélen meg a rúdon, ő addig csapdosta a lábamat, amíg följebb és följebb kúsztam, s egy pár hónap alatt már úgy mentem föl, mint a mókuska. Amikor az egyetemre kerültem, ott kötelező volt a torna, s úgy meg­szerettem, hogy esténként vagy a lovardában, vagy a tornateremben töltöttem az időt. Jól úsztam, jól lo­vagoltam, célba lőttem, s az ottani tornatanár, aki a csehszlovák vívó­bajnok apja volt, azt mondta, hogy öttusázót csinál belőlem. »Rend­ben, mondtam, csak fúrni nem tu­dok.« így nem lettem öttusázó, de parkúr versenylovas. Máig maradt valami? A turizmus. Ma egy-két órát me­gyek, egyedül, az én korosztályom­ból még ketten élnek, de nem haj­landók velem jönni. A kerti munka is megedzett, meg állandóan jártam a természetet, harminc-negyven kilométereket tettem meg gyalog. Meg a cserkésztáborok... azok felejthetedenek. Télen igluban lak­tunk, ezt a tapasztalatot vittem ma­gammal Mongóliába. Mert amikor tízünket behívtak Prágába, azt sem tudták megmondani, hogy mi vár ránk, csak annyit, hogy kint fogunk lakni a természetben, nekünk kell összeállítani a felszerelést. Itt kama­toztak a cserkésztáborban szerzett tapasztalatok, mert 10 ezer kilo­métert tettünk meg Mongóliában problémamentesen a kínai határtól a szibériai tajgáig. Urbán Klára Dr. Márton István jó másfél évtizede kezdett el írni. Tartalmas életéről, élményeiről, régiója történetéről van mondanivalója, van mit mesélnie...

Next

/
Thumbnails
Contents