Új Szó, 2021. augusztus (74. évfolyam, 176-201. szám)
2021-08-06 / 180. szám
www.ujszo.com | 2021. augusztus 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Kényszerű menekülés Demokrácia az, ahol nem kell félnünk a saját kormányunktól FELEDY BOTOND Komoly feszültséggé nőtt a belarusz fiitónő, Cimanouszkaja esete Tokióban. A sportoló összeveszett a saját vezetőivel, miután nem akart engedelmeskedni és az edzők által kijelölt összes számon elindulni, hirtelen kemény lejáratás indult ellene a belamsz médiában. Most ennyit tudunk az esetről, amelyről leginkább Cimanouszkaja maga beszélt, hiszen a másik oldal nem az, amelyik kérdésekre válaszolna. A futónő azóta egy bécsi járatra szállt fel, és később éri el Lengyelországot, ahol menedékjogot kapott. A hidegháború alatt bevett gyakorlat volt a sportolók disszidálása az olimpián, de akár az orosz balett nemzetközi turnéja során is. Manapság főleg a kubai kosárlabdások felejtették ott magukat az U S A-ban alkalmanként, egy-egy meccs után. A mostani eset különlegességét az adja, hogy a jelenlegi tudásunk szerint ez nem megtervezett disszidálásnak tűnik. A felgyorsult kommunikáció, az átpolitizáltság és a Lukasenka-rezsim működése ért össze. A fútónő szakmai vitába keveredik a csapatvezetéssel, amelyben nem meggyőzik; hanem hagyományos autoriter módon együttműködésre akaiják kényszeríteni. Hiszen a rezsim érdeke a több érem, maximalizálni kell, nem az egyéni szempontokat, sérülési kockázatokat mérlegelni. Csakhogy Cimanouszkaja nem akar kötélnek állni. Itt a különbség a Hosszú Katinka- és a Cimanouszkaja-ügy között. Míg Katinka megtehette, hogy nem indul el egy számon, a belarusz fútónőnek nem volt alternatíva. Politikai nyomás indult el, mivel azonnal politikai szintre eszkalálták a vezetői a döntést. Láthatólag szinte 24 órán belül az állami média belefogott a karaktergyilkosságba Minszkben, indultak az anyagok róla, hogy mennyire rossz csapatjátékos. Félje Ukrajnába menekült, Cimanouszkaja a lengyel nagykövetségre, miután éppen csak időben szólt a tokiói reptéren, hogy kényszer hatására akaiják egy hazai járatra feltenni. Durvajelzés, hogy Vitalij Sisav emigráns fehérorosz aktivistát hétfőn felakasztva találták meg egy kijevi parkban, ahova eredetileg fütni indult. Raman Prataszevics Ryanairjáratát földre kényszerítették pár hónapja, és azóta is házi őrizetben van az ellenzéki aktivista, párjával együtt. Nem ismeretlen a világtörténelemben a szovjet emigráns ellenzékiek kivégzése, de most 2021 -et írunk, és a belarusz rezsimről beszélünk. A fútónő számára nem az a kérdés, hogy lengyel színekben tudja-e folytatni a versenyzést. Először a saját és családja biztonságát kell alaposan megszervezni, egy új életet felépíteni. Nem könnyű vállalkozás ez akkor, amikor egy fizikai erőszakban gyakorlott, korlátokat nem ismerő rezsimmel áll szemben. Jól jelzi, hogy itt, Európában még mindig vannak kormányok, amelyek akár emberéletekről döntenek. Persze ne feledkezzünk el a meggyilkolt máltai újságírónőről, a Kuciak-párról vagy az angol földön kivégzett orosz disszidensekről. Ez a valóságunk, amelyben ezek nem kivételek, hanem az autoriter államok természetes, velejáró trendjei. Most az olimpián is kitüremkedett egy elnyomó politikai rendszer hétköznapi működése. Ha ezeket az eseteket vesszük alapul, akkor demokrácia az, ahol nem kell félnie a saját kormányától az embernek. Érdemes arra törekedni, hogy ez így is maradjon. Egymilliárd dollár az őslakosok egyenlőtlen helyzetének felszámolására 378.6 millió ausztrál dollárt arra fordítanak, hogy 2026-ig kárpótolják az úgynevezett ellopott nemzedék tagjait. Az ausztrál kormány csütörtökön közölte, hogy 1,1 milliárd ausztrál dollárt fordít az őslakosok egyenlőtlen helyzetének felszámolására. A csomag legnagyobb része az a 378.6 millió ausztrál dollár, amelyet arra fordítanak, hogy 2026-ig kárpótolják az úgynevezett ellopott nemzedék tagjait, akiket az ausztrál asszimilációs politika keretében gyermekként elszakítottak családjuktól. 1910 és 1970 között kevert bőrszínű gyerekek ezreit emelték ki őslakos családokból. Sokukat intézetben helyezték el, ahol bántalmazták és elhanyagolták őket. Scott Morrison ausztrál miniszterelnök aláhúzta: a kompenzációval a kormány elismeri a kárt, amelyet okozott. Morrison a parlament előtt kiemelte: a lépés nemcsak hivatalos bocsánatkérés, hanem felelősségvállalás is. Pat Turner őslakos aktivista üdvözölte a kártérítésről szóló döntést, amelyre már egy 1997-es, az ellopott nemzedékről szóló jelentésben is javaslatot tettek. „A népemből sokan meghaltak, köztük az anyám is, szóval ez szomorú nap azok számára, akik már nincsenek köztük, de jó nap a túlélők számára” — mondta Turner, akinek édesanyját az 1920-as években szakították el családjától, és csak a hetvenes években egyesült újra velük. Az aktivista hozzátette: semmilyen döntés sem töltheti be azt az űrt, amelyet a saját család hiánya okozott az ellopott nemzedék tagjai számára, de legalább enyhítheti a fájdalmat. Ken Wyatt őslakos ügyekért felelős ausztrál miniszter elmondta: anyját is elszakították testvéreitől gyermekkorában. „Nem lehet semmissé tenni ennek az érzelmi hatását” - mutatott rá. Az ausztrál őslakosok az ország népességének 3 százalékát teszik ki, de egészségi állapotuk, várható élettartamuk és iskolázottságuk sokkal rosszabb, mint más etnikai csoportoké. Az őslakos felnőttek Ausztrália népességének mindössze 2 százalékát teszik ki, de a bebörtönzöttek között 27 százalék az arányuk. (MTI) Korcok, Kövér és a megbocsátás HEGEDŰS NORBERT Ivan Korcok külügyminiszter rendkívül tapasztalt diplomata hírében áll, mégis, ha a magyarokról van szó, porcelánboltban randalírozó elefántként kezd viselni. Korcok szerdán egy Facebook-bejegyzésben élesen bírálta Kövér Lászlót, a Magyar Országgyűlés fideszes elnökét, aki beszédet mondott a Somoijáról Kitelepített Magyarok Emlékművénél. Hogy egészen konkrétan melyik szövegrésszel volt problémája a külügyminiszternek, az sajnos rejtély marad, mivel a nyilatkozatában csak általánosságokat pufogtat, pl. csalódottságát fejezi ki amiatt, hogy ,3udapest folyamatosan üzenget és kioktat a történelmi témákkal kapcsolatban”, illetve elutasítja, hogy a „második legmagasabb magyar közjogi méltóság igényt tartson arra, hogy Szlovákiában prezentálja a történelemmel kapcsolatos nézeteit”. Ahogy írtam, csak találgathatunk, de feltehetően Kövér azon szavai csapták ki a biztosítékot, melyekben a szlovákiai magyarokat a második világháború után ért igazságtalanságokról, az emlékezés szükségéről beszélt, és számon kérte a szlovák kormányon az eddig hiányzó bocsánatkérést. „Bocsánatkérés nélkül azonban nincs, nem lehet megbocsátás” - mondta a magyar házelnök. Ami a bocsánatkérést illeti, Kövérnek igaza van. Tényleg régóta kijárna, nem kerül semmibe, egy fontos gesztus lenne. Hogy a szlovák parlament erre 1993 óta nem volt képes, az kizárólag az országot vezetők kicsinyességét mutatja. Szlovákiának előbb-utóbb szembe kell nézni a Benesdekrétumok hagyatékával, bármilyen nehéz legyen is ez. Mert mi megy most? Ha a magyarok jogfosztottságáról van szó, akkor a Benesdekrétumok történelmi dokumentumok, amiket nem kell bolygatni. Ha azonban a D4-es autópálya alatti földekről van szó, akkor hirtelen életbe lépnek. Nagyon kényelmes. Az csak hab a tortán, hogy amikor Ivan Korcok amiatt panaszkodik, hogy Magyarország képviselői újra és újra megnyitják a történelmi kérdéseket, akkor nagylelkűen megfeledkezik arról, hogy pár hete a szlovák politikai elit képviselői Vivát Trianon táblát avattak Komjáton. Ott volt Boris Kollár szlovák házelnök is, aki az elsők között állt ki Korcok mellett a somoijai emlékmű ügyében. Érdekes módon a külügyminiszter úr akkor nem tartotta szükségesnek megjegyezni, hogy csak óvatosan a történelmi tények interpretációjával. Ami viszont Kövér László mondandójának másik részét illeti, nem hiszem, hogy igaza lenne: a megbocsátáshoz nem feltétlenül szükséges a bocsánatkérés. Ez a felvetés szentségtörésnek tűnhet a meghurcoltak szemében - és talán joggal. Mert megbocsátani a jogfosztást és a kitelepítést nagyon nehéz dolog, de a kereszténység (melyre Kövér előszeretettel hivatkozik) pont erre tanít. „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?” - kérdezi Péter Jézustól, aki így válaszol: „Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” Számos más idézetet felhozhatnék még, de a lényeg valahol ott van, hogy a megbocsátáshoz nincs szükség két emberre. A helyzet az, hogy a megbocsátáshoz nekünk nincs szükségünk a szlovákokra. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a meghurcoltatást, hogy lemondunk a jogainkról, vagy hogy nem hozzuk fel többet az ügyet. De megbocsátani meg lehet, és ez biztosan felszabadító erejű lesz, főleg az egymás iránt érzett harag és gyűlölet tekintetében. Tudom, hogy ezt nagyon könnyű leírni és sokkal nehezebb megtartani, de talán egy próbát megér. Korcok fölösleges hisztijét látva ismét megállapíthatjuk, hogy a szlovák politikai elit még mindig nagyon távol áll attól, hogy éretten és felelősségteljesen közelítse meg a Benes-dekrétumok és a kitelepítések kérdését. Az ő hozzáállásukon nem tudunk változtatni, a sajátunkon viszont igen. FIGYELŐ Norvégia, a „diktátor"? A Miniszterelnökség az alábbi közleményt adta ki: „Magyarország nem fogadja el Norvégia diktátumát, a két ország közötti megállapodás szerint konszenzussal kell kijelölni a Norvég Alap forrásait elosztó szervezetet. Hét pályázóból Magyarország a Soros György által támogatott Ökotárson kívül bárkit hajlandó volt elfogadni, Norvégia ragaszkodott a Sorosszervezethez, és olyan nemzetközileg is elismert pályázókat zárt ki, mint például a Magyar Vöröskereszt. Norvégia ezzel megsérti az EGT-tagságból származó kötelezettségeit, ezért a kormány jogi lépéseket fog tenni. A kormány az ezzel kapcsolatos feladatokról nyilvános határozatot fogadott el. Magyarország rögzíti, hogy Norvégia a magyar piaci hozzáférésért 77 milliárd forinttal tartozik Magyarországnak.” 2020 decemberében született megállapodás arról, hogy a Norvég Alap pénzeit egy kormánytól független szervezetnek kell kiosztania Magyarországon, hét hónap van rá, hogy megtalálják, melyik legyen ez. A határidőig nem született döntés. A norvég külügyminiszter akkor arról írt, mind a 15 donorországban elváiják, hogy a civil támogatások lebonyolítója a kormánytól és az államtól független legyen. Ezt Magyarország elfogadta, mégsem fogadta el a legjobbnak ítélt pályázatot. Ezeket a pályamunkákat a brüsszeli iroda értékeli, a többi ország elfogadta az értékelést, csak Magyarország nem. A Népszava csütörtöki cikke szerint a norvég külügy válasza alapján a 77 milliárd forintos támogatás elveszett, de a norvég kormány jelezte, keresik a megoldást, hogy támogassák a magyar civil szervezeteket, nagy szükségük van a magyaroknak erre a pénzre. Karácsony Gergely azt ígérte, főpolgármesterként mindent megtesz, hogy „az elveszett összeg legalább egy részét megmentsük Magyarországnak”. (444.hu)
