Új Szó, 2021. augusztus (74. évfolyam, 176-201. szám)
2021-08-02 / 176. szám
8 KULTÚRA 2021. augusztus 2.1 www.ujszo.com Nyomornegyedből indult, világsztár lett ÉVFORDULÓ Száz éve, 1921. augusztus 2-án halt meg Enrico Caruso, minden idők leghíresebb tenorja. Érces, és mégis selymes hangjában az olasz hangzás szépségeszménye testesült meg, operaszerepeit színészi tehetséggel adta elő. Repertoárjába, amelyet közel 250 hanglemez őriz, több mint 60 operaszerep és 500-nál több dal tartozik. Ő volt az első operaénekes, aki maradéktalanul kihasználta az akkori legmodernebb technikát hangja rögzítésére. Nápoly nyomornegyedében született egy műszerész fiaként, nyolcévesen kezdett énekelni a templomi kórusban. Tízévesen kimaradt az iskolából, hogy pénzt kereshessen - bárokban, kocsmákban énekelt. Sokáig semmilyen zenei képzésre nem tellett neki, de a katonaság alatt olyan sikert ért el a hangjával, hogy hat hónap után leszerelték, és muzikális őrmestere jóvoltából 18 évesen végre énektanámál tanulhatott. Az eleinte nem jósolt neki nagy jövőt, de a bámulatos kitartással dolgozó fiatalembert tíz év múlva már az évszázad hangjaként ünnepelték. 1894-ben lépett fel először a nápolyi Teatro Nuovóban, átütő sikert azonban csak négy év múlva, Umberto Giordano Fedora című darabjának milánóibemutatóján aratott, ez volt első operaszerepe. 1897-ben Puccini felismerte tehetségét, és őt ajánlotta a Bohémélet Rodolfo szerepére. Ettől kezdve csak úgy záporoztak rá a szerepajánlatok, külföldre is mesés szerződések ígéretével csábították. Dél-amerikai, londoni és szentpétervári vendégjátékok következtek. 1902-ben készültek el első lemezfelvételei - a zenetörténészek máig nem tudják eldönteni, hogy Enrico Caruso teremtette-e meg a mai értelemben vett zeneipart, vagy fordítva történt a dolog. Mindenesetre ő volt az első előadó, aki egymilliónál több lemezt adott el, és csak életében kétmillió (akkori) dollárt zsebelt be a jogdíjakból. Karrierje folyamatosan felfelé ívelt, 1903-ra már meghódította a londoni Covent Garden és a New York-i Metropolitan finnyás közönségét, ez utóbbi operatársulatának haláláig tagja maradt. Páratlan népszerűségére jellemző, hogy amikor 1910-ben a Metropolitan társulata Párizsban vendégszerepeit, csak az kaphatott jegyet Caruso fellépéseire, aki egy másik, nélküle játszott előadásra is befizetett. A szegénységben felnövő fiatalember megtanulta becsülni a fényűző életet és a hírnevet, legendák keringtek nagyvonalúságáról. Az első világháború alatt számos koncertet adott az özvegyek és árvák megsegítésére, és minden karácsonykor teherautó szállította Caruso ajándékait a Metropolitan dolgozóinak. Mindenkinek adott pénzt, aki kért tőle, és amikor felesége megkérdezte: biztos-e abban, hogy a hozzá fordulók valamennyien rászorulók, azt válaszolta: „Nem, de honnan tudhatnám, ki nem az?” Rendkívül lelkiismeretesen, aprólékosan készült szerepeire, mindig tökéletes harmóniában énekelt a többi szereplővel. A színpad és a lemezfelvételek dupla megterhelése azonban idővel felőrölte erejét, megviselte idegrendszerét. Még súlyosabban rongálta egészségét az alkohol és a mértéktelen dohányzás. Amikor 48 évesen, kétéves betegeskedést követően meghalt, III. Viktor Emánuel olasz király elrendelte, hogy a gyászszertartás színhelye az egyébként kizárólag a királyi család tagjai számára fenntartott nápolyi San Francesco di Paola bazilika legyen. Kilencmillió dolláros vagyont hagyott hátra, ennyit énekes korábban még sosem halmozott fel. Enrico Caruso közvetve számos tenor karrierjére volt hatással. Árnyékában fejlődött világhírű énekessé Beniamino Gigli, aki utóda lett a Met színpadán, Mario Lanza akkor lett világhírű, amikor őt alakította A nagy Caruso című filmben. Jósé Carreras hatévesen látta ezt a filmet, és annyira az élmény hatása alá került, hogy másnap hibátlanul elénekelte a filmben hallott áriákat - akkor döntötte el, hogy ő is énekes lesz. Caruso-lemezeken nőtt fel Luciano Pavarotti is, aki 1986-ban példaképének szentelt dalt énekelt lemezre Caruso címmel. A zenetörténet első sztártenorja 1987-ben poszthumusz Grammyéletműdíjat kapott. Felvételei ma már CD-n, és az interneten is hozzáférhetők. (MTI, juk) Új filmfeldolgozás készül a Pacsirtából Budapest. Paczolay Béla rendezésében adaptálják újra Kosztolányi Dezső nagy sikerű regényét, a Pacsirtát. A filmben főleg a Pesti Magyar Színház színészei játszanak, az előzetes pár napja már elérhető látható az interneten, a bemutató dátumát azonban még nem közölték. Kosztolányi regénye 1923-ban jelent meg folytatásokban a Nyugatban, és csaknem negyven évvel később csinált belőle filmet Ranódy László, a kor legnagyobb sztárjait felvonultatva. A címszereplő Pacsirtát Nagy Anna alakította, szüleit pedig Tolnay Klári és Páger Antal, aki el is hozta alakításával a cannes-i filmfesztivál legjobb férfi színészének járó díjat. A film is versenyben volt az Arany Pálmáért, de végül azt a Cherbourg-i esernyők kapta. Emellett olyan színészek fordultak meg a kamera előtt, mint Törőcsik Mari, Latinovits Zoltán vagy Darvas Iván. A Paczolay Béla vezette stáb a szűkösebb költségvetés miatt kissé változtatott a látványon, így nem Kosztolányi, vagy éppen a ’63-as film világát - az 1890-as éveket - kreálták újra, hanem átültették a történetet az 1960-as évekbe. Az új Pacsirtában olyan színészek fogják eljátszani a főbb szerepeket, mint Bede-Fazekas Anna, Péteri Lilla (Pacsirta), Döbrösi Laura és Haumann Máté. Pacsirta édesapját (Páger Antal egykori szerepét) az Ogyallán született és Hetényben nevelkedett és a pozsonyi színművészetin, Martin Huba osztályában végzett Rancsó Dezső alakítja. A Pesti Magyar Színházban (korábban Nemzeti Színház) egyébként korábban már sikerrel színpadra állították ebben a felállásban a Kosztolányi-müvet. (k) A látványvilág a hatvanas éveket idézi majd (Képarchívum) Megvolt a nyár első kiadós zúzása (A szerző felvétele) JUHÁSZ KATALIN Legalábbis számomra, és bevallom, nem könnyű szavakba öntenem, milyen érzés volt ennyi idő után ismét a hangfalakhoz dörgölőzni a romániai, közelebbről nagybányai folk-metál alakulat, a Dirty Shirt szombati koncertjén. Tőlünk nyugatabbra jelenleg ők a keményebb műfaj legsikeresebb (bár kissé egzotikus) kelet-európai képviselői - teljesen megérdemelten. Több mint huszonöt éve űzik az ipart, azóta csupán öt tagcserét kellett átvészelniük, ami a Motörheadhez vagy a UK Subshoz képest igazán bagatell mértékű jövés-menés. Sokan próbálkoztak már saját régiójuk népzenéjét összeereszteni a metállal - még nálunk is - és szinte valamennyi kísérlet azon bukott el, hogy túlságosan mesterkéltre sikeredett. A közönség szerencsére megérzi, ha valami nem őszinte, ha csak a feltűnésre, illetve a pénzkeresésre hajtanak a zenekarok, és nincs az egész mögött egy spontán életérzés. Nos, a Dirty Shirtnél olyan természetességgel olvadnak egybe az elemek - beleértve a hiphopfílinget is - hogy öröm hallgatni, nézni pedig még nagyobb öröm. A legérdekesebbek talán a számok közbeni hirtelen ritmusváltások, a visszafogott népiesből egy pillanat alatt hardcore urbánusba boruló hangszerelés, az ötletes átvezetések, a sok díszítő elem, a szolid elektronika és az a szimpatikus összhang, ami a zenészek között működik. Nem kis dolog ez utóbbi, hiszen összesen ti-Akcióban a Dirty Shirt zenketten álltak a pozsonyi Strkovec-tó mellett megbúvó szabadtéri színpadon. A helyszín idén nyáron InPark néven működik, a járványhelyzethez alkalmazkodva, és megér még egy mondatot. Amolyan családias, mini Budapest Parkot tessenek elképzelni, egy játszótér tőszomszédságában, a mászókák tetejéről simán belátni a színpadra, ami sem a szervezőket, sem a rendőröket nem zavarja, és ottlétünk alatt néhány kissrác nagyot hintázott a zúzós gitárriffekre. Zenészeknek mondom: dobszerkó, basszusgitár, szinti, két, sőt néha három gitár, két hegedű, egy fúrulya (és egyéb balkáni népi fúvós hangszerek) két énekes és két vokalista lány várt hangosításra, amelyet egy viszonylag kis méretű keverőpultról oldottak meg - tökéletesen. Tényleg mindenkit hallani lehetett a nézőtér minden pontjáról, miközben elöl sem volt dobhártyaszaggatás, sőt, kellemesen masszírozta hallójáratainkat a muzsika. A két frontember fényűzésnek tűnhet, de nem az: jól kiegészítik egymást a magas és mély regiszterekben, és játékosabbá teszik a dalokat. Egyikük, Robi színmagyar, másikuk, Dán pedig szintén jól megtanulta a nyelvünket Nagybányán, ahol a zenekar alakult. Alkalmam volt csevegni velük egy kicsit koncert előtt, és a zenei természetű dolgokon kívül két érdekességet is megtudtam. Az egyik: Nagybányán is működik egy Uj Szó című lap. A másik: péntek este egy húszezer fős lengyelországi fesztiválon játszottak, ahová oltási igazolással vagy negatív teszttel engedték be a közönséget. A résztvevők 14 százaléka mutatott fel teszteredményt, a többiek be voltak oltva. Dán azt ígérte a színpadon, hogy dalt ír a pozsonyi szúnyogokról, annyira „megihlették” őt. Üzenem neki, hogy még a karszalag alatt is össze vagyok csípve, ezt feltétlenül tegye bele. És a Dirty Shirt zenéje szintén a bőröm alá került. Enrico Caruso sikereinek csúcsán (Fotó: Warner Music)
