Új Szó, 2021. augusztus (74. évfolyam, 176-201. szám)

2021-08-21 / 193. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2021. AUGUSZTUS 21. ÍZ A Ikea-élmény a /l _ bemutatóter-LJk tjf mekkel kez­­/ % dődik. Balra JLU van a rövidí­tés, ami egyenesen a piactérre visz. Ha Zolival vagyok, rövidítünk. O unja a hosszú sétát, azt mondja, neki mindegyik szoba ugyanolyan. Jobb, ha lerakom őt a hot dögös­nél, a férjmegőrzőben. Most is ott van, így nyugodtan végigsétálhatok a berendezett szobákon, és hívom, amikor a piactérre érek. Vagy majd a kasszánál. Zoli számára az Ikea­­élmény a hot dögösnél kezdődik, és ha rajta múlik, ott is fejeződik be. Kényelmes tempóban haladok, a prémium komódok és szekré­nyek fiókjait sorra nyitom-csu­­kom, szeretem érezni, ahogy lágyan visszafutnak a sínen és tompítva ütköznek. Minden pasztellszí­nű és rendezett köröttem, a Polly Pocketemre emlékeztet. Hogy imádtam! Össze akartam zsugorod­ni, és ott élni a benne lakó babával együn. Tiffanyval. Az Ikea bemu­tatóterem nekem olyan, mintha besétálhatnám a Polly Pocketemet. Tiffany jönne velem, nem ragadna le a hot dogosnál. Megnyitom a jegyzeteimet a mobilon. Lámpabúra, szőnyeg a WC-be, zárójelben Almtjám. Nem hosszú lista, majd rögtönzők hozzá. Egyetlen hely, ahol megtűröm a rögtönzést. Végigsétálok a beren­dezett gyerekszobákon, ötletelek. A Pocaklakón azt írták, hogy ké­szüljünk tudatosan a terhességre. Ha úgy rendezzük be életünket, hogy ott van hely egy új jövevény számára, akkor az érkezni fog. Ö érkezni fog. Mintegy bevonzzuk a magzatot az életünkbe. Olvasga­tom a címkéket a svéd fantáziane­vekkel, annyival jobban hangzik, mintha szimplán ágynak meg éjjeli lámpának hívnánk. Egy rózsaszín plüsspóni velem jön, képtelenség otthagyni. Úgyis lányom lesz, be­­vonzom a pónival. Almtjárn. Már a webshopban ki­néztem, minőségi anyag, körülöleli a vécét, nem csak egy tenyérnyi vacak. Kiállítva szürke van, a pi­actéren majd keresek bézst. Olyan puha, mint a plüsspóni. Kapható hozzá terítő az ülőkére hasonló anyagból, de azt nem veszek, annyi­ra kilencvenes évek. A lámpabúrát még fontolgatom, a webshopban egyik sem fogott meg, élőben kell látnom. A gyerekszobák után a nappalikban pipiskedem, hogy el­érjem a búrák címkéit. Egy ádátszó üvegbúra lesz a nyerő, sok fényt enged át. Azokra a gömbakváriu­mokra emlékeztet, amiben arany­halat tartanak. Jakobsbyn, olvasom a címkén, felírom a mobilba. Egyre fülledtebbek a bemutatószobák, a sok ágaskodástól a gyomrom is felkavarodott, átsietek a tágasabb piactérre, ott jobban jár a levegő. Hívom Zolit, kihangosítom. Nem szered, de nem szoktam el­mondani neki. A legtöbb baktéri­um ugye a mobilunk képernyőjén tapad meg. Zoli szerint ne olvassak Webbeteget, de én már nem me­gyek bele a vitába. Nagyon nem tudatos ilyen szempontból, ha rajta múlik, majd spontán esem teherbe. Persze. De el kell fogadnom, hogy a férfiak máshogy gondolkodnak erről, a Pocaklakón is írták. Meg­kérdezi, kell-e valamit cipelni, nem kell, akkor marad a resdben, majd a kasszánál hívjam. Ez is milyen szó már, hogy resti, annyira nem ikeás. Azt mondja, majd gondolko­dik ikeásabb szón. A kimenő hívás képernyője helyén megjelenik a bevásárlólista, a kurzor a Jakobsbyn felirat mögött villog. Letette. Nem értem, miért olyan bunkó, az ovu­lációm óta ezt csinálja. Mintha őt dobálnák a hormonok. Átsétálok a világítás részlegre és a búrát kere­sem. Veszek hozzá foglalatot meg körtét is, belepakolom a búrába, a pónit is közéjük teszem. Pony Pocket. Nevetnék, de böfögés jön helyette, halk, savas. Visszanyelem. Az Almtjárn szőnyeget hosz­­szan keresem, nem találom olyan árnyalatban, mint a webshopban. Megkérdezem egy ikeás pólós kis­lánytól, megnézi a tabletjén, és szó nélkül nekiiramodik. Csak akkor fogom fel, hogy kövemem kéne, mikor hátranéz. Több száz métert vágtat a szőnyeg részlegről a für­dőszobákhoz, loholok utána szin­te odáig, ahol a bemutatótermek végződtek. Vissza a start mezőre. Kimelegedtem, megint fülledtnek érzem a levegőt. Kezembe nyomja a bézs Almtjámt, egyenarckifejezése pillanatra diadalittasra vált, aztán Gubis Éva: Polly Pocket ijedtre. Jól érzed magad, kérdezi. Megköszönöm a szőnyeget és ke­resek egy tükröt. Fehérebb vagyok, mint a tükröt szegélyező csempe. Biztos a neonfény. A tükörben lá­tom, ahogy a kislány visszasiet a szőnyeg részlegre, a kanyar előtt még hátranéz, látja, hogy megva­gyok, a kanyar után már nem az ő problémája. A mosdóra támasz­kodom, a sav még mindig marja a torkom, köhécselek, de megint sav bukik fel. Ebbe nem szabad hány­ni, nincs bekötve, ez Zoli hangján szól a fejemben. Lenyugtatom a légzésem és a bézs Almtjárnt a hónom alá gyűrve, a megpakolt Jakobsbynt átkarolva megindulok a piactéren át a kasszák felé. Lassan megyek, egyenes háttal, mintha kötélen egyensúlyoznék, a padlóra matricázott nyilakat köve­tem. Egy idő után nem merek lefelé nézni a nyilakra, enyhén hátradön­­tött fejjel zárva tartom a garatom. Próbálom felidézni, melyik átjáró a rövidítés, és melyik vezet visszafelé. Cannes szereti Lilit Katartikus film po­zitív üzenettel. Mundruczó Kor­nél Evolúció című friss filmjéről vé­lekednek így a vezető európai és amerikai szaklapok Cannes idei fesztiválján osztatlan sikert ara­tott az alkotás. A történet főhőse egy holokauszttúlélő nő, ma már nagymama, aki több társával került Auschwitzba. Lánya van és uno­kája. Előbbinek még a bőrét égeti a sok anyai trauma, de a fia már más szellemben nevelkedik Egy család, három nemzedék A leg­nagyobb színészi terhet az enyhén demens, megőszült asszony szere­pében Monori Lili vette magára. A Hollywood Reporter munkatár­sa Anthony Hopkins Az apa című filmben nyújtott alakításához ha­sonlítja a magyar színésznő „nagy horderejű előadását”. Egyszerre költői és szürreális a film. A tábor lengyel takarítói élő csecsemőt ta­lálnak az egyik gázkamrában. Öt hallgatjuk majd később, már nagy­mamaként egy budapesti lakás­ban, egy családi dráma közepette, amikor a lányától azt hallja: ő nem túlélő, hanem élő akar lenni. Lázad a fiatal nő, a múlt elől menekül, fe­lejteni szeretne az anyja. Monori Lili vissza-visszajáró vendége a cannes-i mustrának A Mészáros Mártával forgatott Kilenc hónap óta szeretik a franciák Em­lékeznek rá. Számon tartják Nagy­ra becsülik művészi kvalitásait. Volt egy év, amikor azt írták róla: a Kelet James Deanje. Most már Marion Brandót emlegetik vele kapcsola­tosan. Finom iróniával a hangjában ő ezt egy költői kérdéssel kommen­tálja: „Mikor leszek végre nő?” Egészen új arccal jelent meg idén Cannes-ban. Kiszőkült a haja. Nem értem, miért látszik szőké­nek, ha ősz. Hogy létezik ez? Le­szívták róla az összes festéket. Ször­nyű volt a folyamat. Mellettem forgattak, én egy válaszfal mögött ültem, miközben a fodrász hang nélkül dolgozott rajtam. Hajszá­rítóval melegítette a fejemet, mert csak hideg víz volt az öblítéshez. Azt mondtam, agyhártyagyulla­dást fogok kapni, az tuti. De meg­úsztam! És így volt most Cannes-ban. A legelső fesztivál az életemben Teherán volt. Előtte sok tévéfilm­ben játszottam, de fesztiválra nem jutottam el. Teljesen ismeretlen volt számomra ez a közeg. Pá­rizs más volt. Az Örökség után, amelyben Isabelle Huppert-rel, a franciák sztárjával játszottam, szerződést ajánlott a Gaumont. Kint is voltam pár hónapig, aztán hazajöttem, ami sokaknak nem tetszett. Mondtam is nekik, hogy ti Valahol elronthattam, mert már megint annál a tükörnél vagyok a fürdőszoba részlegen, csak még fe­hérebben. Zolinak van igaza, ez egy kibaszott labirintus. Már megint kapkodom a levegőt, így nem lesz jó. Meg kell állnom, gondolkod­nom kell. Behúzódok a mennyezetről füg­gő poszterek mögé a dekor rész­legen, szuszogok, töröm a fejem, számolok. Pillanatra lenézek a pónira a bórában, elmosolyodom, aztán gyorsan felkapom a fejem, hogy ne bukjon ki a hányás. Az előttem függő poszterre koncent­rálok, fekete-fehér Eiffel-torony francia felirattal. C’est la vie, c’est la vie, mantrázom. Kiüríti a fejem, megnyugtat. Ha más nem, belehá­nyok a Jakobsbynbe. Szolidan, ész­re se vennék. Talán még itt kellene, takarásban, az Eiffel-torony előtt. Most persze nem jön. Túlélő üzemmódba kapcsolok, csak a mosdóig kell eljutnom. Át­gondolom a hátralévő utat a kasz­száig, nagy levegőt veszek és kilépek a kifeszített képkeretek mögül. A Jakobsbynt úgy szorítom ma­gamhoz, mintha el akarnák tőlem venni. Egy ideig ügyesen haladok, aztán elrontom a légzéstechnikát, nagyokat nyelek és belekönnyezik a szemem. Amikor megérzem a virágföld illatát, megkönnyebbü­lök. A kertrészleg után jobbra, és célegyenesben vagyok Nem válo­gatok a kasszasorok közül, beállók rögtön az elsőbe, hosszan kígyózik, de legalább lesz időm lehiggadni és átgondolni a fizetést. Leginkább amiatt aggódom, hogy ki kell ad­jam a kezemből a Jakobsbynt, le kell tegyem a kasszaszalagra. Eny­hén kinyitom a számat, cserepes, bent viszont úszik a nyál. Nyelni már nem merek, visszajönne. Az előttem sorakozó néninek hosszan csöng a telefonja, nem akarja felvenni, de nem tudja le­­némítani. Pa-dö-dö. Az unokája beállította neki. Ez a zene annyira nem illik a skandináv közegbe, Monori üli es Lang Annamária az Evolúció című filmben ezt úgysem érthetitek Felhívatott a párttitkár, mielőtt kiutaztam vol­na. Megfenyegetett. Ha nem jön haza két hónapon belül, elveszti a lakását, és a gyerekét sem láthat­ja. Vöröskereszttel sem lett volna egyszerű utánam hozatni. Min­den bizonytalan volt. Mint húsra a legyek, úgy szálltak rám a kinti filmes pasik. Veszélyes helyzetek leselkedtek rám. Megkeresett Bódy Gábor, és azt mondta, gyenge ideg­zetű vagy, kemény világ ez, nagyon féltelek, hogy narkós leszel. Én biz­tos nem, mondtam. Nem is lettem az. Napi három ajánlatot kaptam a Gaumont-tól, de mindig ott le­begett a kérdés, hogy tudok-e már franciául? Nem tudtam. Tanultam. Reggel nyolckor elindultam az is­kolába, délután már hozzám jöttek a tanárok, estefelé, ha francia szót hallottam, már elsötétült előttem a világ. Túl sok, túl tömény volt ez nekem. Az olaszok is érdeklődtek utánam. Azt írták rólam, hogy ar­chetípus vagyok. De amit a franci­ák is összeírnak! Egyik pillanatban hogy kizökkent. A kasszás a dal ritmusára olvassa le az árut, pitty-szün-pitty-sziin­­pitty-szün-pitty-szün. Meg­feledkezem a hányingerről, a sláger ritmusához igazítom a légzésem, ellazulok. Hé-hó, nyaralni volna hú de jó. Aztán hirtelen én követ­kezem, és nincs taktikám. Most el kell engednem a búrát. Leteszem, lesz ami lesz. A kasszaszalag tempó­jában sétálok, egy karnyújtásnyira a Jakobsbyntől. A póni felém fordul, meredten néz nagy, festett pilláival az üvegbúrán át, tartja bennem a lelket. Nem így kéne lennie, pana­szolom neki. Komolyan mondom, szinte csalódott vagyok. Sokszor lejátszottam fejben, a Pocaklakón tanácsolták, de a fantáziámban más, ideális körülmények között történik, nem így. Zoli egy hot dog mellől bunkózik. Szakad rólam a víz. És megint a Pa-dö-dö. Vedd már föl, az istenit. A fizetésnél any­­nyira sem merek lefelé nézni, hogy lássam, hitel- vagy bankkártyával fi­zetek, csak nyújtok valamit a pénz­tárcámból. Family kártyám van? Nincs, felelem. Pedig van. Végre visszakapom a búrát, az Almtjárnt megint a hónom alá gyűröm és nyílegyenesen a mosdó felé rohanok. Lassan kéne, mert a mozgás meg a kapkodó légzés csak ront a helyzeten, de a szagok a hot dogosnál végleg kikészítenek, a gyomromat a tüdőmben érzem. A szemem sarkában érzékelem Zolit, nem vesz észre, a mobilját nyom­kodja. Nem így kéne lennie. Nem tudok szólni neki, már teli a szám, összepréselem az ajkaimat. Ha más nem, majd a Jakobsbynbe. A mosdó üres, vasárnap délelőtt - legalább ennyi megadatik nekem. Jobb, ha ezt senki sem hallja. Berob­banok a legközelebbi fülkébe, ma­gamra zárom. A Jakobsbyn nagyot koppan a padlón és hányok. Először csak kiköpöm, ami már a számban volt, aztán a gusztustalan toccsanás­­ra meg a szagra újabb adag szakad ki belőlem. Egy ponton a térdem alá gyűröm az Almtjárn szőnyeget, kis pihenő, szuszogok, aztán mosolyog­va hányok tovább. Majd otthon, ideálisabb körülmények között talán örülni is fogok. Ha fiú lesz, eskü, Já­kobnak fogom hívni. Idétlen név, de úgyis lányom lesz. Tiffany. te vagy a világ teteje, a másikban kíméletlenül megbuktatnak. Ezt tették Fellinivel is, meg Jancsóval, a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro után. Szabó G. László A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Milyen visszhangra talált a Kilenc hó­nap annak idején Cannes-ban, amikor Nyugaton tombolt a fe­minista mozgalom, ő pedig a sa­ját gyermekét szülte meg a vász­non? Mit írt róla itthon a Film Színház Muzsika három hónap­pal később, talán minisztériumi rendeletre? Annak ellenére, hogy színpadi színésznőnek tartja magát, hogy lett mégis a magyar film összetéveszthetetlen karak­tere? És mivel várta őt Cannes idén, hogyan fogadták őt most, az Evolúcióban? Idehaza meg miről szólnak a napjai? Hogyan nyilatkozik róla Mundruczó Koméi, a film rendezője? A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap keddtől, augusztus 24-étől kapható számában. A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.$anta®ujszo,com, l evélcím: DUEL-PRESS s.r.o., ÚJ Szó - Szalon, P, 0. BOX 222,830 00 Bratislava 3

Next

/
Thumbnails
Contents