Új Szó, 2021. július (74. évfolyam, 150-175. szám)
2021-07-03 / 152. szám
M SZALON 2021. JULIUS 3. www.ujszo.com Egymásba torkolló krízis-loopok Farkas Roland új könyvéről önmagával, önnön mediális protéziseivel, burkaival, helyenként picit mint Bruce Nauman tragikusan szomorú bohóca, önmaga nyelvének, észlelésének korlátái között botladozva, sőt egyenesen ezek korzettjébe zárva, saját hangja visszhangjaival, miközben minden, ami őt körülveszi és meghatározza, sokszorosan művi, szimulákrumjellegű, dologgá tett és elidegenített. A disztópikus jelen-parabola steril közegében talán a reflexív nyelvi humor az emberi szubjektivitás és autonómia egyeden, illetve utolsó reziduuma. Farkas Roland, mint minden valamire való művész, alapvetően láthatatlan dolgok láthatóvá tételével nőid hipervalóságot eredményezve. Valami ilyesmi valóságélményre reflektál a globális pandémia, a karanténállapot és a kortárs technológiakritika kontextusában Farkas Roland legfrissebb, The Next World (One Minute Quarantine) videóinstallációja. A munkában az egész, feje tetejére állt világunk áruk, sőt spektákulumok hatalmas gyűjteményeként jelenik meg — „középpontjában” egy katatón állapotban levő, végletekig elidegenedett „szubjektum” (egy áruszerű torzó) vitatkozik Most, hogy kezemben tartom Farkas Roland képzőművész frissen megjelent albumát, előre kell bocsátanom, hogy elfogult vagyok a szerzővel. Legkésőbb 2002 óta, a Connection című (Boráros Henrichhel közösen kivitelezett) akciója óta ugyanis már-már rejtett rajongóként tekintek rá, ami valljuk be, eléggé problematikus alapállás egy recenzió írásánál. foglalkozik. Munkáiban - ahogy ezt a kötet is szépen szemlélteti - a kor önmagával kapcsolatos illúzióit, a későkapitalista társadalom anomáliáit és vakfoltjait próbálja meg tetten érni - miközben rendkívül komplex összefüggéseket birizgál, mindezt rendszerint nem kis humorral és leleménnyel, gyakran egészen játékos módon szervezi formává. A „láthatatlan” szerepében rendszerint (nyelvünkbe, mozdulatainkba, döntéseinkbe is beíródó) hatalmi struktúrák, életünket alapvetően meghatározó, absztrakt és rejtett közvetítő és szabályozó mechanizmusok, az értéktermelődés és értékvesztés mágiája, takarásban levő hierarchiák, függési viszonyok és normarendszerek egy-egy mozzanata, konkrét manifesztációja áll. Farkas Roland munkái-projektjei kritikai lakmuszpapírok: mindegyikük egy-egy társadalmi (kór) tünetet rajzol ki, sokszor a művész társadalmi meghatározottságait, kitettségét, a művészeti mező „etnográfiájának” kereteit, korlátáit, vitrinjeit is precízen, olykor kíméletlenül és nem kis iróniával szemléletessé téve. A könyv szöveganyagát tekintve a jelen felől araszolgatunk a múlt felé (bár ez így, ahogy látni fogjuk, nem egészen pontos). Lényegében egy szövegkollázsról van szó, egy válogatásról a művész munkái-kiállításai kapcsán korábban megjelent írásokból - különböző hosszúságú és zsánerű szövegek szerkesztett válogatása (a szerzők közt: Baglyas Erika, Maja és Reuben Fowkes, Stenczer Sári, Hushegyi Gábor, Mira Keratová, Helena Markusková). Az egészből Juraj Carny szövegét érezzük a leggyengébbnek - gyakorlatilag inkább egy toldalékszerű gesztusnak tűnik — semmi hozzáadott értékkel nem bír („foglalkozik egyebek mellett a társadalmi és ökológiai aktivizmus, az elkötelezett művészet és a menekültválság témáival”), miközben több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel próbál a művész munkáira jellemző precíz humorra rezonálni (az igazsághoz persze hozzátartozik, a szöveg nem azzal az igénnyel íródott, hogy később egy katalógusban is megjelenjen). és a mediális közvetítés dimenziója is). Az ideig-óráig fétistárgy közben mintha Adorno „abszolút áru” fogalmát is játékos iróniával parafrazeálná: egy olyan „cuccról” van szó, mely egyszerre kínosan leplezni kívánja önnön „látszat-létezését”, az értékesülések piacán betöltött puszta szimulákrum-jellegét - ugyanakkor épp e túlhangsúlyozott önleplezés révén reflektál önmaga illékony voltára, eredendő árufétis-aspektusára. Sok más munkája mellett ez az akció is dokumentálva van Farkas Roland albumában - amely talán azért is hasznos publikáció, mert bár egy komáromi születésű művészről van szó, aki egyetemi tanulmányait is Nyitrán végezte (majd Budapesten folytatta), a „szlovák szcéna” felől nézve - nyilván azért is, mert 2009 óta Budapesten él és dolgozik - kevéssé ismert alkotó. A kötet hangsúlyosan a jelen társadalmi valóságában veszi fel a fonalat, Farkas Roland legfrissebb munkájával kezdve, melyet több tekintetben is kettéhasított, átértelmezett a világjárvány. A katalógus „prológusa” Nemes Z. Márkitól származik. Sűrű, sodró lendületű, rendkívül élvezetes, szépirodalmi igényű, egyben filozófiai-kritikai mélyfúrásnak is mondható anyag (ugyanakkor elég magas a belépési küszöb, olvasó legyen a talpán, aki elsőre felfejti és ádátja az érvelési alakzatok mögött húzódó, Lacanra, Derridára, Debord-ta, Deleuze-Guattarira stb. visszafejthető teorémákat és az azok közt létrejövő keresztöltéseket). Anélkül, hogy csak egy picit is megkísérelnénk a The Next World / One Minute Quarantine című munka (vagy Nemes Z. szövegének) gazdag, rétegzett szemantikáját felfejteni, csupán érzékeltetnénk, hogy az installáció (és reflexiójának) homlokterében valami olyasféle illúzióvesztésekről, illetve kérdésekről van szó, melyek mintha azt feszegetnék, hová lettek azok a Modern Times című filmben, illetve Charlie Chaplin által mesébe foglalt „régi szép idők”... Amikor világos és tapintható volt még, hogy hol húzódnak a frontvonalak - hányadán állunk az életünket uraló hatalmi termelési és fegyelmezési apparátusokkal, gépezetekkel és masinériákkal szemben, amikor volt még esély arra, hogy az alávetett szubjektum az ellenállás homokszemeit hintse a gyári gépezet fogaskerekei köré. Amikor még nagyjából megragadható volt, hogy hol zajlik a termelés, ki a megfigyelő és ki a megfigyelt, ki a rab és ki a börtönőr, milyen viszonyok mentén írható le a szabadság és szolgaság, válik szét valós és igaz, közeli és távoli, szabadnotok: BL Photo Studio) idő és munkaidő, hogyan válik az ember a megváltását ígérő gépek puszta tartozékává. Merthogy azóta rengeteg minden változott - az életünket uraló gépezetek és diszpozitívumok minden korábbinál valósabbak, csak hát mára teljesen feloldódni látszanak egy felhőalapú, posztdigitális fantomvalóságban - a fogaskerekek és futószalagok anyagtalanná diflundálódtak, kontinenseket fognak át és hálóznak be, mobilizálják és gyarmatosítják az időről és térről alkotott percepcióinkat, ott vannak a mindennapjainkban, döntéseinkben, észlelésünkben, ahogy a hozzá nem értő ember mondaná, az „algoritmusokban” egy totális immanenciát hozva létre, melyben egyszerre vagyunk termelők és árucikkek, megfigyelők és megfigyeltek, rabok és börtönőrök, termelőeszközök, önmagunk kizsákmányolói, PR- meg HR- menedzserei. Egy olyan világhoz vezetve, melyben a közvetítések és szimulákrumok véget nem érő hálója révén a tőke absztrakt logikája folyton azon dolgozik, hogy arctalan és illékony maradjon, hogy a régebben szilárdnak hitt, értékképző frontvonalakat a spektákulum társadalmában állandóan mozgásban tartsa - egy alapvetően talajvesztett, többszörösen para-A művész kapcsán nem tudok nem azonnal az említett akcióra gondolni, melyben Farkas Roland a komáromi Limes Galéria tereibe varázsolt egy katonai helikoptert, illetve egy kísértetiesen annak látszó tárgyat. A volt erődtemplom barokk boltozata - egykor (a menynyezetffeskó által megjelenített) transzcendencia kitüntetett helye volt. Viszont míg a barokkban - túl azon, hogy már akkor is hatalmi érdekek szolgálatában állt - a trompe l'oeil (a mesteri „szemfényvesztés”) még egy felsőbb hatalom, a transzcendens szolgálatában állt, mára mindez inkább öncél, spektákulum. A mimézis továbbra is az illúzió szolgálatában áll, de végérvényesen leköltözött a mennyezetről, bántóan tapinthatóvá, áruszerűvé dermedt - és ahogy azt Farkas Roland láttatja - az illúzió immár a tömegmédia babonázó erejének színreviteléhez kell - melyhez a bevont nézők ugyancsak asszisztálnak, akarva-akaradanul is a „mű” kontextusává, tematikus rétegévé válnak (ahogy ez Farkas egyéb akcióiban is elő szokott fordulni). Ugyanakkor a munka a felemelkedés lehetedenségének metaforáját is kínálja - a kiállítótérré átfunkcionált templomtérben nincs hová felülemelkedni - az egyeden varázslat a tömegmédia mágiája, amely a gondosan kivitelezett akcióban rajzolódik ki - miközben a varázstalanított közönség lényegében ugyanazt várja a művészettől, mint Parrhasziosz függönyétől: hinni akarunk, fel akarunk oldódni a mimeükus illúzióban, a káprázatban (az illúzió akarása, igenlése ősibb és metafizikusabb, mint a valóság és igazság akarása, ahogy arra Nietzsche is figyelmeztet). A művész pedig manapság, ha helyet kíván a figyelem piacán, hovatovább a showman szerepébe kényszerül, illetve társadalmi kapcsolatok mérnökévé is kell, hogy váljon (Farkasnál persze mindez reflexív módon jelenik meg, a szenzáció tárgya „mellett” témává válik az intézményi kontextus, a recepció
