Új Szó, 2021. július (74. évfolyam, 150-175. szám)

2021-07-17 / 163. szám

Plonicky Tamás tárcája a Szalonban 18. oldal 2021. július 17., szombat, 15. évfolyam, 27. szám Biden Nixon stratégiáját követi Joe Biden amerikai elnök európai látogatásának hátterében az a stratégiai megfontolás állt, hogy elérje, a Nyugat egységesen lépjen föl Kínával szemben. Néhány héttel azután, hogy találkozott a G7, a NATO és Oroszország képviselői­vel, már jól látható, hogy ez sikerült. Amerikai Egye­sült Államok, Franciaország és Németország ma lényegében egy oldalon áll. Mindegyikük el­ismeri, széles körű, nemzetközi egyezségre van szükség ahhoz, hogy meggyőzzék Kínát, hagyjon föl az agresszív viselkedéssel. A kínai álláspont világosan kiderül Hszi Csin-ping elnök szavaiból, aki ebben a hónapban párttársaival együtt ünnepli a Kínai Kommu­nista Párt megalakulásának száza­dik évfordulóját. Az elnök arra fi­gyelmeztetett, hogy minden olyan kísérlet, amely a kínai felemelke­dést akarja meggátolni, „véres fejjel végződik, mert visszapattan az acé­los kínai nagy falról”. Ázsiában a stratégia azt követel­te meg a Biden-kormánytól, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzen az ázsiai-csendes-óceáni négyes koa­líció demokráciáira: Ausztráliára, Indiára, Japánra és az Egyesült Ál­lamokra. A múlt hónap végén az Egyesült Államok Japánnal közös haditengerészeti gyakorlatot tar­tott, azzal a céllal, hogy felkészül­jenek a Tajvannal szembeni kínai agresszióra. Továbbá Európában mind a NATO, mind az Európai Unió Kínát a politikai érdeklődés homlokterébe helyezte, változtatva a korábbi hozzáálláson, amellyel igyekezett elkerülni a régión kívüli kötelezettségvállalásokat. Bár Biden kézzelfogható előre­lépést tett azért, hogy Kína kér­désében széles körű konszenzust érjen el, a legkeményebb dióhoz csak most érkezett ezen az úton. Ha sikeres szeretne lenni, akkor meg kell győznie Vlagyimir Putyin orosz elnököt arról, hogy Oroszor­szágnak nemzetbiztonsági érdeke távolságot tartani Kínától. Putyint a fedélzeten tudni ma - mindenek ellenére - kiemelt fontosságú. A Bidennel való találkozók óta Em­manuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár is az Európai Unió és Oroszország közti kapcsolatok megújítását szorgalmazta. A javaslat, hogy az unió javítana kapcsolatain Oroszországgal ter­mészetesen hisztérikus reakciókat válton ki Hollandiában, a balti államokban és Lengyelországban. Merkel ezekre a hisztérikus reak­ciókra gyorsan azt válaszolta, hogy „ezekre a beszélgetésekre az orosz elnökkel nem kell jutalomként te­kinteni”. Merkel válaszában azt is lát­ni kell, hogy a reakciók teljesen megjósolhatok voltak. A hirtelen stratégiai váltások a politikában kezdetben kevés megértésre lelnek. Amikor Richard Nixon amerikai elnök fél évszázada ünnepélyes keretek közt kapcsolatot teremtett a kommunista Kínával, akkor az amerikai szövetségesek körében ez még hevesebb tiltakozást váltott ki, mint amilyen látható az orosz nyitás kapcsán Észtországtól, Lett­országtól, Litvániától és Lengyel­­országtól. Úgy emlékezünk ma Nixon dip­lomáciai kezdeményezésére, mint a háború utáni időszak egyik nagy stratégiai áttörésére. A kínai nyi­tás azért történt meg, mert Nixon és Mao Ce-tung felismerte, hogy országaikra a legnagyobb veszélyt a Szovjetunió jelenti. A diplo­máciai kapcsolatok létesítése arra kényszerítette a szovjeteket (akik közvedenül előtte szállták meg Csehszlovákiát, és rövid, de brutális határborúba keveredtek Kínával), hogy átértékeljék agresszív politi­kájukat. És működött. A következő években a Szovjetunió jelentősen csökkentette katonái számát a kínai határnál, és fontos egyezményeket írt alá az Egyesült Államokkal az atomfegyerekről. Térjünk vissza a jelenbe. Pu­­tyinnak, aki egy igazi reálpoliti­kus, több oka is van arra, hogy tárgyaljon Bidennel. Számos ezen okok közül ma ugyanannyira vonzó, mint azok, amelyek Mao Ce-tungot motiválták korábban. Elsősorban azért, mert Oroszország ma elszigeteltebb, mint amilyen a Szovjetunió valaha volt, továbbá veszélyes függőségi viszonyba került Kínától. Az elmúlt évtized Putyin Nyugat-ellenes antagonizmusának fő nyertese nem Oroszország volt, hanem Kína. Putyin egyúttal meg­állíthatná az ország gazdasági visz­­szaesését, megszüntethetné a gazda­sági stagnációt, amelybe a Nyugat jutttatta. Sokan a biztonsági establish­­mentből ugyanúgy érzékelik, mint Putyin, hogy az ország kínai kap­csolataiból kevés előnyre tett szert. Bár Kína erőteljesen finanszírozott vállalatokat és infrastruktúrát szerte a világon (a befektetések nagy részét Hszi Csin-ping elnök az új selyem­­úttal kapcsolatos kezdeményezé­sekbe irányította), Oroszországba kevés kínai pénz jutott, miközben az országnak szüksége lenne a pénz­re, hogy ellensúlyozza a nyugati szankciókat. Egyébként pedig a kínai veze­tők nem mondják ki, de legalább annyira fájlalják, hogy az oroszok a 19. században elrabolták a kí­nai területeket, mint a nyugati birodalmi rablásokat. A nyugati imperializmus nagymértékben visszavonult, a történelmi kínai területek orosz megszállása ma is szembeötlő. Például Vlagyivosztok városa, hatalmas haditengerészeti bázissal, csak 1860 óta Oroszország része, akkor építettek ott hadikikötőt, korábban Kínához tartozott. Ami­kor tavaly Oroszországban a város 160. évfordulóját ünnepelték, a kínai hipernacionalista netezők felrobbantak a felháborodástól. Putyinnak a demográfiai hely­zettel is számolnia kell: hatmillió orosz van a határ egyik oldalán, a másik oldalon viszont kilencven­­millió kínai él, akik közül sokan rendszeresen átruccannak a hatá­ron kereskedni (többen már vissza se térnek). Ügy, ahogy Nixonnak sem az volt a célja, hogy Kínát az emberi jogok bástyájává transzformál­ja, úgy Biden, Macron és Merkel stratégiájának sem az a célja, hogy Putyin Oroszárszágát egyik napról a másikra szabad társadalommá változtassák. A nyugati vezetőknek nincsenek illúzióik. Noha Putyin a javuló nyugati kapcsolatok'ré­vén nyerhet, nem fog elszakadni Kínától, ha az veszélyt jelent a ha­talmára vagy a személyes bizton­ságára. Putyim rezsimé túlságosan törékeny és túlságosan függ a te­kintélyelvűségtől ahhoz, hogy ilyen kockázatot vállalna. Ha a Nyugat azt akarja, hogy Oroszország távolságot tartson Kí­nától, akkor olyannak kell elfogad­nia Putyint, amilyen, tehát min­den negatív vonásával. Ha nem javít is a viselkedésén az emberi jogok területén, meg lehetne leg­alább arról győzni, hogy fogadja el és tartsa be a nemzetközi normá­kat a kibertérben, és ne fenyegesse szüntelenül a szomszédait. Ez az egyezség nem lehetetlen, és arra jó lehet, hogy a makacs Hszit rádöb­bentse, milyen stratégiai veszélyt jelent a saját regionális és nemzet­közi erőszakoskodása. Melvyn B. Krauss amerikai közgazdász © Project Syndicate

Next

/
Thumbnails
Contents