Új Szó, 2021. június (74. évfolyam, 124-149. szám)
2021-06-29 / 148. szám
2021. június 29., kedd, 14. évfolyam, 1. szám Erdélyi Tibor (89) Kossuth-díjas magyar táncos, koreográfus, népi szobrász életét a magyar népművészetnek szentelte. A Magyar Állami Népi Együttes munkájában a kezdetektől a nyugdíjazásáig vett részt, s nagyon sok emléke kapcsolódik a „hőskorhoz”, ezekből idézünk. A Magyar Állami Népi Együttes megismételhetetlen időben született. Létrejöttére nem érdemként, hanem állapotként tekintek, hiszen a világban egyedülálló módon - szovjet mintára - csak a szocialista táborban alakultak népi együttesek. Megalapításunk a szovjetek kevés „jócselekedetének” egyike volt. Indulása kész csoda, az alapító Rábai Miklós szinte a semmiből épített várat, s vitte világsikerre együttesét. Ehhez az elismeréshez viszont hoszszú út vezetett. Rábai 1948-ban a békéscsabai Batsányi Együttessel megnyerte Gyulán az első országos néptáncfesztivált, s neve egy csapásra ismertté vált szakmai körökben. Eredménye azért is figyelemre méltó, mert táncosai a gimnáziumi végzős osztályából kerültek ki. Vérbeli pedagógus volt, de különcnek tartották, biológiaóráit például a természetben tartotta. A cserkészetben néptáncot tanított, s tanítványaival együtt biciklivel jártak táncokat gyűjteni a környező falvakba. Egyébként már akkor megfogant benne az Ecseri lakodalmas gondolata, a darab később végigkísérte egész pályáját. Rábait az 1951-ben alakult Állami Népi Együttes koreográfusának és a tánckar művészeti vezetőjének nevezték ki. Rögtön nekilátott a társulat felépítéséhez. Nem volt könynyű dolga, a hazai táncegyüttesek legfeljebb a háború előtt alapított Gyöngyösbokréta mozgalom színvonalán működtek. A tehetséges táncosok felkutatására az együttes asszisztensei járták az országot, kőrútjaik eredményeként ügyes, de különböző habitusú emberek kerültek egy „csapatba”. Az alapító el nem évülő erénye, hogy e heterogén társaságot össze tudta kovácsolni. Nem volt táncművész, „őrült amatőrként”, őstehetségként tekintettünk rá: intelligenciában, szakmai tudásban viszont mindenkit maga mögé utasított. Színpadképei emlékezetesek maradtak, szeme, arányérzéke kimagaslott kortársaié közül. Magánemberként nagyon kedvesnek, igazi tanárembernek ismertem meg. Ugyanakkor „gyámoltalan” volt, nem tudott küzdeni a saját igazáért. Jellemző, hogy elismert Kossuth-díjas művészként egy társbérletbe tért haza, ahol még a fürdőszoba használatát is beosztották. Az együttes igazi erejét három pillérének - a zenekarnak, az énekkarnak és a tánckarnak - összehangolt munkája jelentette. Az énekkar vezetésével Csenki Imrét bízták meg. A Kossuth-díjas karnagy, zeneszerző pályáját Mezőtúron kezdte, Debrecenben folytatta. Kemény munkával olyan egységes kórushangzást dolgozott ki, ami páradan volt a maga nemében. A huszonnégy tagú zenekar prímása Boros Lajos volt, nevét az egész ország ismerte. Gulyás-Lajtha Széki muzsikáit talán ő tudta legjobban előadni, ez a darab különösen népszerű volt külföldön, a közönség megérezte eredeti, archaikus szépségét. Bravúrdarabja Liszt II. Magyar rapszódicófi. volt, amivel szintén mindenhol nagy sikert aratott. Én 1952-ben csatlakoztam az együtteshez. Ennek előzménye az volt, hogy az előző év augusztusában az Ipari Tanulók Központi Együttesével a berlini Világifjúsági Találkozóra utaztunk, Rábai ott látott táncolni. Meghívott a felvételire, ahol a másfélszáz jelentkező közül nekem is bizalmat szavazott. Édesanyámnak boldogan újságoltam a hírt, aki lakonikusan csak annyit mondott: „Fiam, bdt cirkuszos lettél?” Később, amikor már látott színpadon táncolni, így dicsért meg: „Fiam, én elnéznélek titeket reggelig de azt sajnálom, hogy utána nagyon páhogtok (hangosan szuszogtok)/” Erdélyi Tibor (Fotó: ifj. Erdélyi Tibor) n Az együttes igazi erejét három pillérének -a zenekarnak, az ének-karnak és a tánckamak - összehangolt munkája jelentette. A lelkes indulás után kialakult a napirend. Reggel nyolc, illetve kilenc órakor balett-tréningre gyűltünk össze. Az Operaházból érkeztek tánctanárok az alapok, a balettelemek oktatására, később, a néptánckultúra fejlődésével a ba„jókedvű” táncokat. A hatás nem maradt el, megtapsoltak, sokan a Szabad Nép újságba csomagolt egyforintosokat dobáltak le nekünk, mint az énekes kódisoknak, kintornásnak. Még kétségbeejtőbb volt, amikor mentünk békekölcsönt jegyeztetni. Nyugdíjas öregasszonyok szinte zokogva mutatták nyugdíjcédulájukat, hogy miért akarunk még ebből is elvenni, mikor a hónap végén még zsíros kenyérre sem telik. Ä műsorválasztásban is megjelent a „talpnyalás”, Petrovics Emil zenéjére Rábai készítette el a Hajnalodik című feledhető táncjátékot, amelyben nekem a kegyeden csendőrőrmester szerepe jutott. A darab természetesen a „felszabadulásnak” titulált happy enddel végződött. Viszont privilegizáltak is voltunk: kinyílt előttünk a világ ötvenöt országban fordultunk meg az együttessel. Sokan féltékenyen figyelték külföldi kiruccanásainkat, de a hiedelmekkel ellentétben az utakból nem lehetett meggazdagodni: a rendeletben szabályozott harminchárom forintnyi napidíjat kaptuk meg valutában. Emlékezetes volt a perui körutazás. Mivel ígértek ellátást, az illetményünket jelentősen csökkentették, a napidíjunk viszont egy levél feladásához is kevés volt. A Hotel Bolivárban mesébe illő teríték mellett ültünk ugyan, csak ennivalót kaptunk szűkösen. Igen szofisztikáit elven működött egyébként a díjazásunk: a fizetésünk azért volt alacsony, mert utazhattunk, napidíjat kaptunk, s többször felvetődött, hogy hosszabb távollétkor ne kapjunk itthon fizetést se. Az általános fizetésemelések alkalmával ugyancsak rosszul jártunk: amikor a színházak dolgozóit honorálták, akkor mi intézménynek számítottunk, amikor az intézményeknél volt bérfejlesztés, akkor minket a színházi kategóriába soroltak. Az utazások sorát az 1952-es kínai tűmé alapozta meg, a kiküldöttek több mint egy hétig utaztak vonaton, a táncosok peronon gyakoroltak, edzettek, mire nagy nehezen célhoz értek (Ekkor kerültem a társulathoz, így itthonról figyeltem a híradásokat.) A pekingi stadionban százezer néző tapsolta meg a produkciót, társaink a diktátorral, Mao Ce-tunggal is találkoztak, ajándékot adtak át Kína első emberének Pazar vendéglátásban volt részük, volt olyan táncosnő, aki tíz kilóval nehezebben tért haza. A csehszlovák útra viszont rémálomként emlékszünk, a helyi, vidéki bányász buszsofőrünk jutalomból kapta meg a lehetőséget, hogy minket fuvarozzon. Prágában még életében nem járt, mi próbáltuk irányítani. Akkoriban még a busz tetejére rakták a csomagokat, és amikor behajtott egy vasúti aluljáróba, a híd leborotválta a csomagtartót: gatyák, bugyik repkedtek a huzatban. 1955-ben Nyugatra is eljutottunk A politikusok kicsit úgy kezeltek bennünket, mint a kínaiak a „pinpongdiplomáciát”, oda küldtek bennünket, ahol feszült volt a hangulat hazánkkal szemben: a néptánccal telt „tulipános ládával” a siker prognosztizálható volt. A párizsi premiert a Maurice Chevalier tulajdonában lévő Empire Színházban rendezték, s olyan fergeteges sikert arattunk, hogy a következő estre csak a jegyüzérektől lehetett jegyet szerezni. Hat héten keresztül, huszonegy alkalommal minden este telt ház előtt léptünk fel. Természetesen az Ecseri lakodalmassA szerepeltünk, de a cigánytáncot kivettük a műsorból, mivel az átlag francia a magyarokat gyakran a cigányokkal azonosítja. A feltűnő kezdetet még három franciaországi látogatás követte, bejártuk az egész országot, mindenütt sikerünk volt, az egybegyűltek vastapssal és kedvenc tetszésnyilvánításukkal, dobogással honorálták előadásunkat. Csermák Zoltán Ecseri lakodalmas (Fotó: Dúsa Gábor) ERDÉLYI TIBOR PORTRÉJA A kincses sziget őrzője Ecseri lakodalmas (Fotó: Korniss Péter) Népi Együttesnek írt, s melynek koreográfiáját Rábai tervezte. Ezt követte az Este a fonóban, a második részt magyarországi ngánytáncokkai kezdtük, s a címadó darabbal fejeztük be. Az első részben még a Háry János daljáték Intermezzójít és egy háromugróst táncoltunk el, a második részt egy pontozóvá és egy üveges tánccal egészítettük ki. A három felvonásos Kisbojtár mesejáték az ifjabb közönség számára készült a forradalom évében. Szatmári lévén, egyik kedves műsorom az 1961-ben bemutatott Első szerelem című összeállítás volt, amelynek anyagát Rábai a Szabolcs-Szatmár- Bereg megyei Tunyogmatolcson gyűjtötte. Az elmondottak mellett az úgynevezett „triós műsorok" kerültek repertoárra, ezekben az énekzene-tánckar is szerepelt. Az együttes hamar népszerű lett itthon és külföldön, de a sikereinket nem csak barátaink figyelték árgus szemmel. Számos „szakember” azzal vádolt minket, hogy a világhírű Mojszejev együttest utánozzuk. Erre a cáfolatot maga a Szovjetunió Állami Néptáncegyüttesének névadója adta meg, amikor az ötvenes években, a Fészek Klubban ezt nyilatkozta: ,Az a jó, ha elmegyünk egy múzeumba, s megnézzük a múltat, melynek nyomán megalkothatjuk saját müvünket. ” Azért hozzátette, hogy a szocialista táborban vannak olyan együttesek, amelyek az ő munkásságát kopírozzák, de a magyarok nem tartoznak ebbe a sorba. Ezt a fontos ellenérvet a bírálók elengedték a fülük mellett, így a vád mind a mai napig fel-felbukkan. Ne feledjük, az ötvenes évek elején tartunk, s a politika átszőtte mindennapjainkat. Az össznépi összefogást hirdető Hazafias Népfront használt s kihasznált minket. Fővárosi társasházak göcsörtös, kockaköves udvaraiban adtunk elő lett fokozatosan háttérbe szorult, szerepét azonban nem szabad lebecsülni, technikai alapot, „deli” tartást adott. Akik nem kaptak ilyen képzést, azok igencsak görnyedten ropták. A balettosok és a táncosok egyébként markáns jelzőkkel illették egymást: ők minket „repédtsarkúakként”, mi pedig őket „balettpatkányokként ” emlegettük. A táncoktatásban Ripka Ilona aszszisztens volt segítségünkre, mellette Sík Ferenc - a Batsányi Együttes egykori szólótáncosa, később Pásztortánc (Fotó: Korniss Péter) elismert színházi rendező - foglalkozott a húsz párral. Ha valaki kiesett, külön próbán dolgoztuk ki a helyettesítését. A kezdet kezdetén engem is bedobtak a mély vízbe: egyórás gyakorlás után az Ecseri lakodalmasban kellett helytállnom. Ha már az Ecseri lakodalmast említjük, elmondható, hogy Rábai életművéből kiemelkedik az alapítás évében, május l-jén bemutatott darab. Később egy egész műsor neve lett, ami itthon és a világban is hírnevet szerzett nekünk. Az összeállítást szisztematikusan építette fel Rábai. Az első rész „húzódarabja” Kodály Kállai kettőst volt, melyet a kiváló zeneszerző a Magyar Állami
