Új Szó, 2021. június (74. évfolyam, 124-149. szám)

2021-06-26 / 146. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2021. JUNIUS 26. INTERJÚ 13 Odor Éva: Nincs hiányérzetem „Az asztaliteniszt, ami három évtizedig volt az életem része, nem lehet helyettesíteni, nem is akartam helyettesíteni" H uszonhat évig volt tagja a szlovák asz­talitenisz-válogatott­nak, szinte mind­végig első számú játékosként, míg tavaly májusban letette az ütőt. Ódor Éva Komá­romból indult, közben nagy utat tett meg: hét érmet gyűjtött a korosztályos Európa-bajnoksága­­in, 1997-ben bejutott a Top 12- be, így ott lehetett a kontinens 12 legjobb játékosának tornáján, ahonnan ezüstéremmel tért haza. 2015-ben negyedik volt egyesben a bakui Európa-játékokon. Telje­sült nagy álma, kijutott két olim­piára (2008 - Peking, 2016 - Rio de Janeiro). Éveken át külföldön játszott: a német Bundesligában és a francia bajnokságban - e ket­tőt Európa legrangosabb versenyei között emlegetik -, közben Len­gyelországban is vendégeskedett. Jelenleg Budapesten él. Az idei olimpiai év, bár megkés­ve. Nem faj a szíved, hogy nem lehetsz ott? Milyen érzéseket vált ki ez egy volt olimpikonban? Mivel lezártam a karrieremet, így nem érzek hiányt, teljesült a vá­gyam, hogy kétszer is kijutottam. S hozzászámolnám az Európa-játéko­­kat is, mert ezt is négyévente ren­dezik. Inkább azokat a sportolókat sajnálom, akiknek nem adatik meg hasonló lehetőség. Tavaly elmaradt Tokióban a rendezvény, s ha idén végül meg is rendezik a játékokat, az nem lesz ugyanolyan, mint meg­szoktuk: nem lehet majd a többi sportolóhoz kimenni és szurkolni, nem lesznek tele a lelátók a verse­nyeken, a városban nem lehet majd szabadon mozogni. Tavaly találkozott volna a világ az öt karika jegyében, te májusban tetted le a pingpongütőt, akkor már tudni lehetett, hogy elha­lasztják az eseményt. Előtte is így tervezted, vagy az aktuális dolgok játszottak közre a döntésben? Nem volt hirtelen döntés. Már a riói játékok után ott motoszkált a fejemben, de még három évet rá­húztam a francia bajnokságban. Végérvényesen elbúcsúztál? Sem­mi sport, semmi asztalitenisz? Edzőként sem? Hm...Véglegesen elbúcsúztam!? A sport mindig is az életem része marad. Vettem egy új bringát, és most ezzel vezetem le a munka utáni feszültséget, nagyon jól ki tudok kapcsolódni, a természet­ben vagyok, hisz eddig teremben töltöttem életem nagy részét. Otthon pilatesezek, és nagyon re­mélem, hogy a közeljövőben már a fimesztermekben is lehet majd folytami. A koronavírus-járvány alatt Budapesten elvégeztem egy személyiedző-tanfolyamot, ez is a sporthoz kötődik. Az asztalitenisz most ugyan háttérbe került, de nem szeremém azt mondani, hogy mindörökre. Más terveim voltak ugyan a pingponggal kapcsolatban, de a pandémia közbeszólt. Kicsit helyére zökkent a szívem ennek hallatán, mert a sport diagnózis, életérzés, életmód - minden együtt. S ezt nem lehet csak úgy egyik napról a másikra letenni. Egy sportoló meg nem hiszem, hogy képes rá. Ezért is az a két mozgásforma, ami­ről beszéltem, mert éreztem, hogy sport mindenképp kell. Sokat ülök a számítógépnél, valamivel le kell vezetnem a felgyülemlett feszültsé­get, stresszt, váltani, hogy ne csak a képernyőre bámuljak. Említetted, hogy más terveid vol­tak az asztalitenisszel. Elárulod, hogy mik? Több mint harminc évig része volt az életemnek az asztalitenisz. Sike­resen elvégeztem Szingapúrban a versenymenedzseri tanfolyamot, amire pár jelöltet választottak ki, s gondoltam, hogy így folytatom. Több Pro Tour-versenyen, ami vi­lágszerte a legmagasabb fokozatú az asztaliteniszben, asszisztensként részt is vettem. Csakhogy beütött a pandémia, egy évig nem volt egyet­len verseny sem, kénytelen voltam valamilyen alternatívát találni. w Nagy alázattal fogtam neki az új munkának, ebben találtam rá az új kihívásra. A megszerzett kvalifikáció nem ösztökél arra, hogy visszatérj? Vagy időközben valami olyat ta­láltál, amit nem akarsz otthagy­ni? Nem szeremém kimondani, hogy soha, ez a versenymenedzseri ké­pesítés tényleg az, amit szerettem volna csinálni. Meglátjuk, hová fej­lődnek a dolgok. Mivel foglalkozol most? Egy szlovákiai építőiparban mű­ködő, segédanyagokat értékesítő céget képviselek Magyarországon mint menedzser. A cég tizenöt éve létezik, s nemrégiben döntött a ma­gyarországi terjeszkedés mellett, így szólítottak meg. Nem féltél belevágni? Habár a sport megtanít nem félni. Teljesen más, mint amit eddig csi­náltam. Napi szinten rengeteg új dolgot kell megtanulnom. Teljesen más a civil élet, mint a sportbeli, s nagyon nehéz volt belekezdeni, de mivel szerettem volna fejlődni és tanulni, ezért belevágtam. Az aktív sportoló már fiatalkor­ban megtanulja, hogy ha nincs mersze, nem jön a siker sem. A verseny lutri, kockáztatni kell, de egyben meríteni abból, amit tud, amire a tehetsége és a szorgalma, kemény munkája révén képes. S itt kötődik a sportra a civil élet: bármennyire idegen vizekre evez­tél, előző életedből hasznosít­hatsz sok mindent. Bármihez is kezd az ember, a sport sok mindenben hasznos. Bár nagy alázattal fogtam neki az új munká­nak, ebben találtam rá az új kihívás­ra. Meglátjuk, milyen lesz, hogyan haladok tovább. A sport formál, fizikailag, embe­rileg is. Aki meg akar edződni, az megedződik. Neked is volt rá időd a három évtized alatt. Tu­dod egyáltalán, hogy mennyi volt a csúcsrendezvényekből, siketek­ből? Készítettél számadást? Kétszeres Európa-bajnok vagyok, hét érmem van. Utána kellett néz­nem, hogy mennyit játszottam, s bevallom őszintén, ijesztő volt szá­molni, hogy mi mindenen vettem részt. Fejből nem is tudom, előké­szítettem, mondom... 2018-ban a spanyol Alicantéban volt az utolsó, 1994-ben az első felnőtt Európa­­bajnokságom, összesen tizenkettőt számoltam meg. 2019-ben indul­tam az utolsó világbajnokságon Budapesten, ott búcsúztam a kar­rieremtől. Közben volt a már emlí­tett két olimpia és a bakui Európa­­játékok. Amíg a kis Évi Komáromból ide jutott, sok minden történt, ala­posan meg kellett dolgoznia érte. Nem volt olyan könnyű, mint most elmesélni... A sportban és a civil életben is lá­tom, hogy az akadályok visznek előre a cél eléréséhez. Feltéve, ha valaki elég erős, s nem vágja földhöz az ütközés. Nyilván neked is volt válságod. Válságom nem volt. Annyira szeret­tem és annyira az életem része volt az asztalitenisz, hogy nem volt olyan periódus, amikor úgy éreztem volna, hogy nem szeretnék tovább játszani. Tényleg tavaly döntöttem úgy, hogy már be kell ezt fejezni, nem szeretnék tovább utazgatni, mert nagyon bele­fáradok, sokkal nagyobb megterhe­lést jelent, hogy formába hozzam magam. Addig nem éreztem, hogy már nem öröm nekem, tényleg csak akkor. És öröm nélkül nem tudom folytami. Igaz, sok olyan sportoló van, aki egy idő után pénzért, azért csinálja, hogy megélhessen. De ezt meg lehet érteni. Az a kis lapát, amit gyerekként a kezedbe vettél, elvarázsolt, vagy kezdetben csak a szülők unszo­lására, kötelességből, szórakozni jártál el a klubba? Az apukám vitt el egy a szakszerve­zeti tanács által szervezett céges ver­senyre, s amikor befejezték, vettem az ütőt, s kezdtem én is ütögetni. Mátyás Laci bácsi figyelt fel rám, s megkérdezte apukámtól, hogy hová járok játszani. Így kezdődött, s megtetszett ez a sport, érzékem volt a labdához. Ha nem az aszta­litenisz, akkor lehet, hogy a röp­labda lett volna, bár az nem egyéni sportág. A szüleim sem akkor, sem később nem erőltették rám a spor­tot, bár apukám minden versenyen ott volt, számukra az iskola, a ta­nulásban elért eredmények voltak a fontosak. A bátyám is sportolt, ő kajakozott, és ifi korosztályban harmadik volt a világkupán. Most gyerekeket edz. Anyukám a teljes körülöttem lévő szervizt biztosí­totta. A szüleimtől rendkívül sok támogatást kaptam, ezzel is szeret­ném nekik megköszönni. Nélkülük nem sikerült volna! Mikor fogant meg az elhatározás, hogy komolyan fogsz foglalkozni ezzel a sporttal? Amikor a korosz­tályos Eb-n bronzérmet nyertél? Emlékszel, mi volt az első? Netán a meccsre, az ellenfélre? Ljubljanában volt, a végén egy dán lánytól kaptam ki, a nevére és több­re már nem emlékszem. A pályafutásod egy-egy érdekes momentuma azért megmaradt? Nagyon megmaradt a ’97-es év, s nemcsak azért, mert kétszeres Európa-bajnok lettem egyéniben és vegyes párosban, hanem azért is, mert abban az évben második lettem az európai TOP-12-ben, egyébként másodszor, előtte egy esztendővel is sikerült, s a követke­ző évben is. Akkor a cseh Renáta Strbíkovával, a páros partneremmel voltam döntőben, s ugyanúgy az Eb-n is. ATOP-TOP-12-t ő nyer­te, utána úgy fél évvel később meg én győztem az Eb-n. Úgy ’93-tól pályafutásom végéig üldöztük egy­mást a ranglistán, és sokkal több­ször én nyertem. Ez csak jót tett mindkettőtöknek. Ha ki-kiugrik egy rendkívüli te­hetség, panaszkodunk, hogy itt­hon nincs konkurencia, nincs, akihúzza. Velem az történt, hogy Szlovákiá­ban tizennyolc éves koromban már nem volt konkurenciám, s akkor úgy döntöttem, hogy ha fejlődni akarok, tovább kell mennem. Nem szabad megelégednem azzal, hogy itthon én vagyok a legjobb. Ezért mentem külföldre. Milyen volt fiatalon idegenek között, idegenben? Vagy a cél ér­dekében az ember sok mindenre képes? Őszintén? Nekem Németország nem jött be, rengeteget utaztam egy-egy bajnoki meccs miatt, és az fárasztó volt. Ráadásul nem éreztem, hogy csapatban vagyok, nem voltak összejövetelek. Akkor a Bundesliga volt a legszínvonala­sabb európai szinten, úgy vettem, hogy ez a dolgom, de egy év után mondtam, hogy nem szeretnék ottmaradni. Lehetőség nyílt Fran­ciaországba szerződni, s ez annyira bejött, hogy tizenkilenc évet ját­szottam ott. Ott nem érezted magad annyira egyedül? Liíle-be az akkori partneremmel együtt mentem ki, ő is játszott, ké­sőbb edző lett. Hét évig játszottam ott, három évig helyben laktam egy bank felső emeletén, így volt lehető­ségem megismerni az ottani kultú­rát, a nyelvet. Kellett a tudat, hogy napi szinten edzhetek, hogy tudjak fejlődni. Nagyon jó körülmények vártak, jó edzőpartnerekkel, két kínai, cseh és lengyel játékossal, az élettársam, Vladimír Mihocko volt a klub edzője. Sportpálya, fitnesz, uszoda, regenerációs lehetőség, ezek mind rendelkezésünkre álltak. Igazából ott voltak profi körülmé­nyek számomra. Nagyszerű döntés volt, a két év alatt kihoztam ma­gamból a maximumot, s eljutottam Pekingbe. Ha még egyszer megélhetné Ódor Éva élete eddigi történéseit, változtatna valamin? Azon mindenképp, hogy profi kö­rülmények között tudjak sportolni. A profizmus alatt professzionális körülményeket értek - asztalite­nisz- és kondiedzőt, masszőrt, or­vosi megfigyelést, dietetikus tanács­adót -, egy igazi csapatot, ami egy profi játékosnak kell ahhoz, hogy tudjon fejlődni, egyébként saját energiáját pazarolja. Nekem renge­teget kellett utaznom, mert a körül­mények nem voltak biztosítva, nem adatott meg, hogy egy központban meglegyen körülöttem a teljes szer­viz. Végigutaztam a világot, mert ti­zennyolc éves koromban megszűnt Pozsonyban az élsportközpont, s ahhoz, hogy fejlődni tudjak, utaz­nom kellett, ami rengeteg energi­ámba került. A jövőt hogyan képzeled el? Azért nem zárod ki, hogy visszatérsz a zöld asztalhoz? A gyerekek meg­érdemelnék, hogy Ódor Éva ne­velje őket. Csak ismételni tudom, hogy soha ne mondd azt, hogy soha. Ehhez tartom magam: zárjuk azzal, hogy meglátjuk. S azt is, hogy milyen formában. Urbán Klára „Hm...Véglegesen elbúcsúztam!?" (Fotók: Ódor Éva archívuma)

Next

/
Thumbnails
Contents