Új Szó, 2021. május (74. évfolyam, 100-123. szám)

2021-05-29 / 122. szám

I_________________________________________________PRESSZÓ ■ 2021. MÁJUS 29,_____________________________ Látogatóban a kisiklott életek szigetén A Reménység Reszocializációs Központ Nagykesziben. A koronavírus-járvány új helyzet elé állította a terápiára szorulókat és a Reménység Ház munkatársait is. „Most több a fiatal, húsz-harminc évesek - mondja Szőcs Dávid. - A leg­több lakóra a halmozott függőség jellemző, alkohol- és kábítószer-, de a M indnyájunknak barátkoznunk kellett a tavaly tavasszal bekövet­kezett helyzettel, már amennyire ezzel barátkozni le­hetett és lehet mindmáig. Kényte­lenek voltunk megtanulni, hogyan élhetünk együtt a koronavírussal, ami nem volt könnyű és nem is igen ment. A pandémia drasztiku­san belegázolt a mindennapjaink­ba, áthúzta számításainkat, terve­inket, megváltoztatta szokásainkat, egész életünket. Hónapok óta óriási nyomás alatt élünk, elszakadtunk barátainktól, ismerőseinktől, mun­katársainktól, részben még a család­tól is, sokan elveszítették munkáju­kat. Ezt pedig nehéz elviselni. Vannak, akik már azelőtt meg­inogtak, hogy a járvány maga alá gyűrte a világot, erről Szőcs Kál­mán és felesége, Gizella, valamint fiuk, Dávid is sokat tud mesélni. A református lelkész házaspár 1992- ben hozta létre a Reménység Ala­pítványt, amely később nonprofit szervezetté alakult. Ez működteti az 1995-ben megalapított Reménység Reszocializációs Központot, amely­ben Kálmán és Gizella az Istentől kapott hit és szeretet átadásával próbálja segíteni, motiválni azokat, akiket a függőség letaszított a mély­be, igyekszik visszaterelgetni őket a helyes útra. A járvány sem állítot­ta meg a Nagykesziben működő, Szlovákiában egyeden ilyen jellegű kétnyelvű központ munkáját, leg­feljebb némileg módosította. „Egy darabig nem vettünk észre jelentősebb változást, csak később, amikor elmaradtak a látogatások. Ez a helyzet némi feszültséget oko­zott, nem volt egyszerű hetekig, hónapokig elzárva lenni úgy, hogy a lakók még a legközelebbi hozzátar­tozóikat sem láthatják” - mondja Kálmán. Gizellától hallom, olyan is volt, aki megfutamodott. De nem sokan. „Pénteken este kaptuk a hírt, hogy szombaton reggel életbe lépnek a szigorítások, mire egye­sek összepakoltak, és elmentek” „Október végén volt” - pontosít Kálmán. Senki nem tudta, mi lesz, mit várhat. Ami szomorú, hogy azok, akik akkor kiszálltak, nem jöttek vissza, sőt, nem is tudnak a központban semmit arról, hogyan alakult a sorsuk. Pedig nyilván nagy szükségük volt az ittlétre, mert az intézetbe senki nem jön csak úgy, jószántából, hanem azért, mert nem tud szabadulni a függőség há­lójából. Szenvedélybetegeket, alko­hol- és drogfüggőket igyekeznek itt gyógyítani, mázsás terhet vállalva, men azok, akik maguk megélték a poklot, akár saját bőrükön, akár egy szeretett családtag révén, tudják, mennyire sziszifuszi a küzdelem. A függőség betegség, de nem egyszerű a gyógyítása, nem lehet gyógyszer­rel kezelni, mint más kőn, men a drog nemcsak a testben végez pusz­títást, hanem a lelkekben is. Óriási személyiségzavarokat okoz, ame­lyeket az érintett segítsége nélkül leheteden orvosolni. Szakmailag a függőség csak egészen kis szelete orvosi probléma, sokkal nagyobb a lelki vívódás, a személyiség függő­ség előtti vagy a függőség következ­tében kialakult zavarai. Szorosabb lett a burok Május második hetében négy új kliens érkezett az intézetbe. „Tizen­­két-tizenhárom ember mindig van játékfüggőség sem ritka."- mondja Gizella. - Tavaly egy jó ideig valamivel kevesebb tagja volt a csoportnak, de aztán újra rende­ződtek a dolgok.” Azt már Kálmán fűzi hozzá, hogy 21 éves volt a leg­fiatalabb és 55 a legidősebb kliens. „Most több a fiatal, húsz-harminc évesek - szól közbe Dávid. - A leg­több lakóra a halmozott függőség jellemző, alkohol- és kábítószer-, de a játékfüggőség sem ritka.” „Manapság szinte kivétel nélkül nyúlnak mindenhez, amihez hoz­záférnek - kapcsolódik be a beszél­getésbe újra Gizella. - Váltogatják a drogokat, és játszanak is.” Kíváncsi voltam, hogy a központ munkatársainak tapasztalata szerint az elmúlt hónapok járványőrülete súlyosbította-e a kábítószer-függő­séget, növelte-e a függők számát? Napról napra halljuk, hogy a jár­vány idején azok is, akik azelőtt rendezett körülmények között él­tek, kilátástalan, bizonytalan hely­zetbe kerültek, sok embert kerített hatalmába a depresszió, ami pedig bárkit elindíthat lefelé a lejtőn. „Tőlünk, akik itt dolgozunk, na­gyon sok erőt igényel, hogy tartsuk bennük a lelket, oldjuk a bezártsá­got, amennyire lehet. Februárban kezdtük érezni, hogy ilyen szem­pontból súlyosbodott a helyzet. Eddig is akadt egy-két olyan kliens, aki összepakolt, mert nem bírta elviselni a bezártságot, de mostaná­ban jobban érezzük, többet is kell foglalkoznunk velük, hogy túlte­gyék magukat a honvágyon. Ki­kijártunk velük a Dunához, kisebb csoportokban, s most látjuk, hogy mekkora áldás a felépített tornate­rem, az itt lakók sokat mozoghattak egész télen. Dávid fiunk mindenfé­le játékot, aktivitást kitalál, hogy elfoglaljuk őket” - mondja Gizella. Dávid megerősíti édesanyja szavait: „Igen, a tornaterem hatalmas áldás, állandóan ki van használva. Tavaly márciusban, amikor súlyosbodott a helyzet, ki kellett dolgoznunk egy tervet mind a reszocializációs központra, mind a félutas házra. Akkor léptek életbe a járványintéz­kedések, s ahogy emlékszem, két hónapig nem is volt jelentkező. Két hónap után telefonon jelentkez­tek az érdeklődők, hogy szeretnék megkezdeni a terápiát, s negatív koronavírusteszttel már tudtunk fogadni új klienseket.” A Reménység azelőtt nem volt zárt intézet, állandóan nyitva volt a kapu, ki-be mehettek a lakók, a koronajárvány kitörése óta viszont nem jöhettek a hozzátartozók, szorosabb lett a burok. Telefonon ugyan gyakrabban kapcsolatba léphettek a családdal, nemcsak heti egyszer, mint azelőtt, hanem két­­szer-háromszor. Esély csak egy van Az intézetben tett látogatásaim so­rán sok klienssel találkoztam, el­beszélgettem velük, megismertem életüket, sorsukat. Fiatal, stramm srácok, életerős fiatalemberek nyíl­tak meg, nem takargatták, hogy a kábítószer és az alkohol, esedeg a já­tékszenvedély miatt fűtött zátonyra az életük. Fájó őszinteséggel vallot­tak a droggal való találkozásukról. Volt, aki kíváncsiságból próbálta ki, mert vonzotta az ismeretien, aztán a heroinon kívül mindenhez nyúlt, egy másik ügyes, értelmes fiú még a gimnáziumban kezdte, majd fél­beszakította egyetemi tanulmányait is miatta. Végül idegösszeomlással a pszichiátrián kötött ki, ott tudatosí­totta, hogy csak négy kiút van szá­mára: a bolondok háza, a börtön, a temető vagy a józanodás. De azt is, hogy esélye csak egy van! Vagy az a fiú, aki 15 éves korában kezdett inni, keményen, bár epi­lepsziás volt. Egy másiknak, aki ügyes focista volt, mindkét szülője ivott, az apja agresszív volt, sokat ült börtönben, ő meg úgy gondol­ta, ha a szülők isznak, akkor ő fü­­vezhet. Eljátszotta minden pénzét, rendre a munkáit is elveszítette, le­fogyott, a drog teljesen tönkretet­te. Már úgy került pszichiátriára, hogy hallucinált... Nem kerültek újra padlóra? Folytathatnám, s ahogy újraidézem magamban az arcukat, tekintetü­ket, megtelik szomorúsággal a szí-Nagy a lelki vívódás vem. De egyben reménnyel, hogy a Reménység Házban megtalálták a reményt. „Van, aki jól van. Volt itt egy cukrász, aki karácsonykor is hozta a süteményt. Eljön néha egy­­egy hétre, hogy lelkileg feltöltőd­jön, ha nincs annyi megrendelése, olyankor nálunk is besegít. Most hiányolja, hogy nem jöhet, de jól van, a vállalkozása is működik. Kál­mán tartja vele a kapcsolatot, dol­gozik, nem esett vissza” - mondja Gizella. Egy másik fiúról viszont Kálmá­­néknak sincs semmi hírük. O volt az, aki épp ottjártunkkor csoma­golt, és elment, hiába próbáltuk lebeszélni. Aztán visszatért, de megint elment. Meglepetésemre jelentkezett nálam, s boldogan új­ságolta, hogy az apukájánál lakik Komáromban, és dolgozni kezdett. Az érsekújvári kórházban ápoló, s arról áradozott, mennyire neki való ez munka, örül, hogy segíthet má­soknak. Egy ideje viszont elhallga­tott, s a telefonja folyton azt búgja, hogy nem elérhető... Családban érzik magukat A szomorú hír ellenére Gizella hangjából optimizmus érződik: „Tulajdonképpen két ember ment el ősszel, akik végigcsinálták a te­rápiát, a többiek maradtak, s mo­tiválják, segítik az újakat, rendkívül összekovácsolt kis csapattá fejlőd­tek. Jól működtetik a csoportdina­mikát.” Látogatásaim során magam is ta­pasztaltam, mennyire családias a légkör Nagykesziben, s úgy érez­tem, talán épp ez adja a gyógyulni vágyóknak azt a védettséget, amire vágynak. Pedig, mint Kálmán meg­jegyzi, különböző a csoport össze­tétele. „Az, hogy többen is kitar­tottak, változtak, jó hatással van a többiekre. Jó a légkör már hosszabb ideje. Persze azért megoldanivaló újra és újra akad, de fontos, hogy megoldható.” A koronavírus-járvány új helyzet elé állította a terápiára szorulókat és a Reménység Ház munkatársait is. Kálmánéknak nemcsak a kliensek­re kellett még jobban figyelni, ha­nem a folyton változó szabályokra, vigyázni kell az ott lévők és a saját maguk egészségére is, hiszen na­ponta ki-be jártak az intézetből. Ha csak egy ember is megfertőződne, az nagyon bonyolítaná a helyzetet. Megértették, elfogadták a lakók, a munkatársak? „Végül megértette mindenki, hogy mindent félre kell tenni, a legmi­nimálisabbra vagy teljesen le kell csökkenteni a fertőzés veszélyét. Nehéz volt a munkatársakban is tartani a lelket, hogy tartsanak ki, hogy tovább tudjunk menni. A lakóknak meg hangsúlyoztam, hogy élet-halálról van szó, ne­künk is nagy teher lenne, ha valaki megfertőződne, ha közülük bárkit elveszítenénk. Karácsonykor meg­hagytuk nekik a lehetőséget, hogy nagyon szigorú feltételek mellett hazamehet, aki nem bírja, és érde­kes módon mégis mindenki úgy döntött, hogy nem megy” - szá­mol be Gizella. A szociális otthonok lakóit mind­járt az elején beoltották, két kivé­tellel - az egyik beteg volt, a másik fiatal -, a Reménység Ház mun­katársai is megkapták az oltást. A lakókkal viszont várniuk kellett... Addig is, amíg úgy-ahogy norma­lizálódik a járványhelyzet, nagy szükség van minden olyan ötletre, ami a reszocközpont munkáját fel­lendíti, életben tartja. Ennek Dá­vid a mestere. Az egyik közösségi oldalon létrehozott egy Remény­ség online-oldalt, és új tagokat is felvettek, hogy legalább így tudják tartani a kapcsolatot. Sőt, vannak olyan oldalaik, ahol mások is be­kapcsolódhatnak, lehet posztolni, persze, meghívóra. Az ötlet na­gyon jónak bizonyult, olyan kli­ensekkel léptek újra kapcsolatba, akikről évek óta nem tudták, ho­gyan alakult a sorsuk. Urbán Klára Az új tornaterem épülete

Next

/
Thumbnails
Contents