Új Szó, 2021. május (74. évfolyam, 100-123. szám)
2021-05-22 / 116. szám
Plonicky Tamás tárcája a Szalonban 2021. május 22., szombat, 15. évfolyam, 19. szám Huncík Péter hetvenéves? Pif! Aki találkozott már legalább egyszer Huncík Péterrel, igazat adhat nekem: szenvedélyes ember. Egészen precíz meghatározással heves vérmérsékletű, lobbanékony, de hamar le is csillapodó. Szangvinikus, mondják tudományosan. A szó a latin sanguis (vér) származéka; az ókori eredetű felfogás szerint az ilyen indulati embertípusban a testnedvek közül a vér mennyisége dominál. Nem pediglen az epe, például. Hogy pontosan melyik vércsoportba tartozik, azt persze nem tudom, ennyire közelről nem ismerem. Ha a páciensem volna, akkor persze biztos fel volna írva ez is a kartotékjában. A heves vérmérséklet és a lobbanékonyság az ő esetében nem úgy értendő, hogy hamar felfortyan, aztán persze meg is nyugszik, hanem hogy nem tud semleges maradni. Nem képes semleges, közömbös, közönyös, figyelmeden, fásult, passzív lenni, természetéből fakadóan. Aki ült már vele egy kávéházi szegleten, tanúsíthatja, a Jókai Színház Vasmacska stúdiószínpada elülhet mellette: Péter a mondanivalója illusztrálására felhasználja az asztal minden tartozékát, az egyik kávéscsésze az ember, akiről beszél, a másik ő maga, a cukortartó az újságosbódé, ahol az emberrel találkozott, és így tovább, a kis tej tartó is szerepet kap (tejjel issza a kávét), a cigarettásdoboz is, a hamutartó is. Az újság is, amit találkozásunk előtt vásárolt, nem is annyira azért, hogy tájékozódjon a világ dolgairól, hiszen amúgy is nagyon jól tudja, mi zajlik közel s távol a világban, hanem mert a polgárember így támogatja a szabad sajtót, akkor is, ha egyébként otthon Dunát lehetne rekeszteni a legkülönbfélébb lapokkal. De még a kalpagjának is szerepet oszt, feltéve, ha nem felejtette otthon vagy az autóban. Odalépek hozzá (meséli, de már áll is fel, és mutatja), köszönök (meghajtja fejét s kissé maga is meghajlik), s mondom neki: Dobrí gyeny, szlovutní panye (vagy urodzená panyi, attól függ, kiről mesél, s nyújtja a kezét). Torörö-törörö, törörö-törörö - ezzel helyettesíti, amit ott és akkor és konkrétan annak mondott, utánozva a párbeszédet. Dramatizál. Tudja, hogy a hallott dolgok úgy épülnek be legjobban az emberbe, ha közben el is játsszák neki a szituációt. Az épp akkor érkező pincérnek is elmondja, hogy nem azért állt fel, mert távozni készül, hanem mert az itt ülő barátjának (velice víznamní magyarszkí literát) épp egy történetet beszél el. És még egyszer sem borította fel az asztalt, még soha a kávét ki nem löttyintette. Közben, mintegy mellesleg, megnézi, hogy az utóbbi tíz percben lók s milyen ügyben hívták. Tudom, az, hogy most velem szemben ül és kávézik, türelmesén kérdezgetve, hogy érzem maga s egyáltalán rendben vagyok-e, családtagjaimmal egyetemben, azzal jár, azon az áron lehetséges, hogy másvalaki vagy valakik most hasztalan várják valahol másutt. Majd legközelebb én várok rá, ha nálam sürgősebb esete akad. Néha úgy érzem, a fél, na, legyen akkor így, hogy alliteráljon, a fél Felvidék hozzá jár. A másik feléhez meg ő. Okosan és ízesen mesél, s az elmondott történetnek mindig van valamilyen tágabb, mélyebb szövegkörnyezete is. A teli bevásárlókosarat odatolja a kasszához, s míg a (itt most konkrétan) hölgy rákos-Péter a mondanivalója illusztrálására felhasználja az asztal minden tartozékát... gatja a bevásárlását, ő hozzáfordul: kérek szépen egy táskát. Mondja a kasszás, hogy nem ért magyarul. Szó megszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Elnézést, fordul szlovákul a hölgyhöz, pontosan mit nem ért: azt, hogy kérek, azt, hogy szépen, azt, hogy egy, vagy azt, hogy táskát. (Elnézést, hogy tanítói magyarázattal élek: a kérek és az egy Szlovákiában sehol sem ismereden jelentésű, főleg nem Dunaszerdahelyen, a táska meg szlovákul is az. Egyébként románul és szerbül is. huncík Véítr __ , határP^SEl A németből került az olaszba, s onnan - mily meglepő, ugye? - kereskedelmi kifejezésként a magyarba is.) Semmit nem értek magyarul, kapta meg a választ. Akkor én tévedésből akartam itt vásárolni, mondja ő, s otthagyva mindent, ahogy van, félig a mozgópulton, félig a bevásárlókocsiban, kilép a boltból. Itt és így ér véget a kereskedelem. No de te hogy vagy, drága barátom, adja át nekem a szót. így szemre jó passzban vagy, teszi hozzá rögtön, mintegy buzdításul, mintegy azért, hogy eleve a derűsebb oldalát lássam és láttassam a dolgaimnak A pénzről juthatott eszembe, meg éppen friss volt a hír, hát elmondom, hogy behorpadt a sárhányó, a szervizben meg vonakodtak megjavítani az autót, erre adtam ötven eurót, s rögtön megjavították, még le is mosták. De még be sem fejezem, már látom az arcán, noha sem ekkor, sem később nem fűz hozzá semmi kommentárt, nagy hibát követtem el, azzal, hogy épp ezt a történetet osztottam meg vele, éppen ővele, de ez még hagyján, hanem hogy valóban így is történt. Látom rajta, hogy nem ilyen társadalmat kíván, nem ezért töri-hajtja magát, nem ezért, végképp nem ezért. És igen elszomorodom, hogy épp neki épp ezt mondtam, aztán meg azon, hogy képes voltam megtenni, amit elmeséltem, ráadásul mintha azért meséltem volna el, hogy — ahogy mondani szokás - magamat fényezzem. Nesze neked karosszéria, nesze neked nyílt társadalom! Nesze neked, Imre bácsi! - ostorozom lélekben magam, a Határeset című regénye központi alakjával, aki magam, ím, mily gyorsan leszerepeltem. Már Imre bácsi sem ilyen társadalomra vágyott. S nem ilyen társaságra. Enyhe vigaszként eszembe jut, hogy van ennek a Péternek elég magához hasonlóan okos barátja és ismerőse minden nációból. Csak hát, ugye, az ostobaságra nincs kompenzáció. Pedig jobb pillanataimban azt gondoltam, egyszer talán magam is olyan okos és társasági lény leszek, mint ő, s fontos, hogy és társasági, mert sok okos ember van, de ezek egy része megtartja magának a véleményét. Mert nem kockáztat, taktikai okokból nem mondja a fehérre, hogy fehér, a feketére, hogy fekete, s ha mégis muszáj véleményt nyilvánítania, pontosan érzékek, hogy mikor kinek mit kell vagy ildomos mondani. Györgyike? - tereli a szót, rajtam és zavaromon segítve. Utóvégre lélekgyógyász. S időt hagyva, hogy megigazítsam magamon a ruhát s rendezhessem gondolataim, már folytatja is: - Üzenem neki, hogy két hete folyton fél akarom őt hívni, de mindig közbejön valami. És azt is mondd meg neki, hogy írni fogok a Vasárnapba egy naplójegyzetet, már megvan a címe. És hogy nagyon hiányzik, nem is emlékszem, mikor ültünk le utoljára egy kávéra... Még jobb pillanataimban pedig arra gondolok, feleannyira is elég volna, és a kanadai egyetemi vendégtanárságról eleve lemondanék, nyelvi korlátozottságom okán, természetesen. Ahelyett, hogy a fizetségre gondolnék valami trükkös úton, például azzal az ürüggyel, hogy vécére megyek, s közben rendezném a kávéházi számlát. Legalább ennyit. De már rég meg vagyok előzve, az én koromhoz képest is fürgébben fizet, szép borravalót adván, barokkos körmondatokkal dicsérve a kávét és a kávéházat is, feláll az asztaltól, melyen még ott az általa használt díszletek, kétoldalt gyorsan beletúr a hajába s meghajolva köszön el. Megint ő fizetett. Megint ő adott. Megint kisebb lettem pár centivel. S megint érettebb egy fokkal. Csanda Gábor Tétova köszöntő Huncík Péter szerint a város, ahol élek, a világ közepe. Erről sokáig nem tudtam. Inkább úgy tűnt, minden centrumtól nagyon távol esik. És nem feltédenül földrajzi értelemben. Egy jöttment persze mást és másként érzékel, mint az, akinek szülőhelye, felnövelő helye ez a bizonyos város. Gyerekkori emlékkövekből épült varázsvilág. Ipolyság, ahonnan mesebeli fiúként útra lehet kelni. Ahová vissza lehet térni nagy kalandok és próbatételek után. Vagy között. Éppen egy ilyen visszatérés alkalmából ismerkedtünk meg személyesen. Egy Péter által létrehozott alapítvány pecsételte meg a kapcsolatunkat: bekerültem a Sigillum oppidi Saag kuratóriumába. Nézhettem közelről, hogyan kapja vissza méltóságát és válik kulturális térré a romos zsinagóga és udvara. Rácsodálkozhattam Péter ötleteire és kiapadhatadannak tűnő energiájára. Nézhettem közelről ezt a bámulatosan izgága, nyughatadan embert, amint kezdeményez, elindít, motivál, provokál, konfliktust kezel, távlatokat mutat, továbbgondolásra sarkall, önvizsgálatot tart, old és köt, merészen álmodik és elszántan teremt. Amint összekapcsolja a lokális, regionális és európai hagyományokat és értékeket. Amint egyszerre lokálpatrióta és világpolgár. Amint hidakat épít, találkozásokat hoz össze, világjavító szándékkal beszélgetéseket szervez, égető problémákat vet fel, megoldásokat keres szenvedélyesen, határokat feszeget vagy lép át. Amint különleges, értékes, fontos, ismert emberek - közéleti személyiségek, tudósok, művészek, politikusok - jönnek egy szavára a rendezvényeire. Csehek, szlovákok, magyarok. S lesz - ha rövid időre is - a város valóban a világ közepe. Egyszer azt mondta nekem Péter, hogy tartozik ezzel a szülővárosának. Nagyvonalú törlesztés. Mint ahogy a nagyregénye is az. Ami engem például segít abban, hogy otthonosabban érezzen magam a városban, ahol élek. Ez egy köszöntő. Műfajilag módfelett kényes szövegfajta. Kell bele méltatás, de ne legyen kínos az ünnepeknek. Kell bele jókívánság, de ne legyen közhelyes. Indítson érzelmet. Szerezzen örömet. S ide kívánkozik még egy szerény köszönet. Mindazért, amivel megkínált és megajándékozott. Nemcsak engem, hanem a várost is, ahol élek. A régiót, ahol élünk. Hiheteden, de Huncík Péter hetvenéves. Fényes időket, harmóniát kívánok neki! N. Tóth Anikó
