Új Szó, 2021. április (74. évfolyam, 76-99. szám)
2021-04-20 / 90. szám
141 SPORT 2021. április 20. | www.ujszo.com A vívás és a sportszerűség szószólója J. MÉSZÁROS KÁROLY Szép emlékként jönnek elő versenyzői évtizedei. Az utána következők sem teltek eseménymentesen, szóts is törődött, törődik ezzel, hogy mindig tegyen velemit e sport világáben, cselédjében. Lokláné Rácz Ketelin országunklegnegyobb vívóegyénisége, női tőrben háromszoros olimpikon, világbejnoki ezüstérmes, 12- szeres csehszlovák bejnok, a feir play mozgalom szlovákiai vezéralakja. Több mint egy éve vagyunk a koronavírus fogságában. Hamburgban él férjével, Pozsonyhoz köti sportdiplomáciai és edzői tevékenysége. Lánya családjával Franciaországban, fia családjával Bécsben lakik. Hogyan tűri ezt a korlátozásokkal teli, életünket is veszélyeztető állapotot? Bevallom őszintén, hogy nagyon nehezen. Úgy érzem, hogy mindennap elvesztek egy évet az életemből. Aránylag aktív életmódhoz szoktam, edzésekhez, projektek szervezéséhez, imádok fiatalokkal, gyerekekkel dolgozni, és ez most mind hiányzik. És nem tudok és talán nem is akarok beletalálni ebbe az új életformába. Nem vagyok olyan fiatal, hogy megengedhessem magamnak, amit a fiatalok mondhatnak: leszjobb is. Volt egy kassai sportszerető ismerősünk, aki annak idején a Tátrába járt síelni. Hosszú sorok álltak a felvonókra, ő mindig előre ment, mindenkit megelőzött, és amikor morogtak, azt mondta, én 80 éves vagyok, én nem engedhetem meg magamnak, hogy fél órát álljak a sorban. Valahogy én is így vagyok ezzel, de nekem a nyolcvanhoz még sok hiányzik. A fair play mozgalom tán legismertebb szlovákiai szószólója. Mennyire írja át a sportszerűség normáit a jelenleg kialakult helyzet? Megértem, hogy van foci, hoki, kosárlabda, sőt hébe-hóba meg is nézem a mérkőzéseket. Értem, hogy profi sportolókról van szó, akiknek ez a kenyerük, és ebből élnek, de nagyon sajnálom, hogy senki nem törődik azzal, hogy mi van a diákokkal, mi van a nem élsportolókkal, azokkal, akik nem tudnak sportolni. Múltkor olvastam egy német újságban, hogy elveszett nemzedékről van szó. A n. világháború után is ezt mondták az emberek. Ugyanezt nem merem használni a mai fiatalokra, de valahogy úgy érzem, hogy közel állunk hozzá. Sokan, akik azelőtt szíwellélekkel sportoltak, most ráébrednek, hogy tulajdonképpen anélkül is meg tudnak élni, és esetleg nem jönnek vissza sportolni. És ez nagyon veszélyes. Egészségi szempontból és IQ szempontjából is. Bizonyított, hogy aki sportol, az másképp, egészségesebben él. És félek, hogy ez előbbutóbb csúnyán visszaüt. Nem szeret a sikereiben fürödni, szép emléknek tartja azokat, de nem többnek. Mégis egy életre szóló kapcsolat fűzi a víváshoz, ami csak akkor alakult ki, miután a kassai vívóteremben meglátta, hogyan avatják vállra ütéssel vívóvá a gyerekeket. Ez volt az az útravaló, amiből a későbbiekben mindig tudott meríteni? Rácz-kitörés a páston LOKSÁNÉ RÁCZ KATALIN Sportéletünk egykori nagy alakjai nem merülnek feledésbe. Alkalmi interjúink sportvilágukba visznek vissza bennünket. Nagy sikerekre, kudarcokra, versenyzői, játékosi élményekre emlékezünk sorozatunkban, amelyben a már visszavonult sportembereink közül válogattunk. Elmondják azt is, hogy a sportolás után miként váltottak másra, ha egyáltalán elhagyták kedvenc sportágukat, mit vittek magukkal a civil életükbe, s hova jutottak. Emberi sorsok, emlékezetes sportpályák, büszkeségeink kalandozásai a múltban. Igen. A mai napig emlékszem arra, hogy Pacenovsky professzor hogyan avatta minden szezon végén vívókká a szép, jó eredményeket elért versenyzőket. Előkelő egyéniség volt, magas, vékony, fehér haj, fehér szakáll, fehér bajusz, fehér vívóruha... Piros bársonypályán letérdepeltek elé, és a mester egy régi fegyverrel vállon veregette őket. Igen, én is azt szerettem volna, ha egyszer így vívóvá avatnak. Ez volt az, ami felébresztette bennem a harcias énemet. Az, hogy ilyen szimbiózisban van a vívással, annak a megnyilvánulása, hogy zavartalanul belefért az életfelfogásába? Igen. Aránylag kreatív lélek vagyok, ami kell a víváshoz is. Szeretek újat próbálni, mindig valami mást csinálni. S ez egy kicsit összefügg a vívással. Nem hiába mondják, hogy a vívás fizikai sakk. Előbb lépni, mint az ellenfél. A vívást életében a fair play mozgalomban kifejtett sokrétű tevékenysége követte napjainkig. Elég egy sportszerű sportolói pályafutás ahhoz, hogy az ember erre az útra találjon, és évtizedekig ott is maradjon? Ennél valamivel több kell. Hála Istennek van sok sportoló, aki sportszerű. Meggyőződésem, hogy a sport a győzelemnél többet jelent. Az gyönyörű dolog, hogy áll az ember a dobogó legfelső fokán, j átsszák a himnuszt, mindenki örül, a család, a szurkolók. S annak ellenére, hogy tudom, milyen felemelő, nagyszerű érzésről van szó, meg vagyok róla győződve, hogy ez nem lehet az egyedüli értelme a sportnak. Minden gyereknek kellene sportolnia. Tudnia, hogy hogyan kell kézbe fogni egy labdát, alapvető sportágakat gyakorlatban is ismerni. Nem muszáj magas szinten, de kell tudnia úszni, kell tudnia futni, a sípályán leereszkedni, és elismerni azt is, hogy ha kikap, akkor a másik jobb volt. Es tudnia kell a gyereknek, a legfontosabb érzés az, hogy én megtettem mindent azért, hogy nyerjek, de nem jött össze, mert ehhez kell egy adag szerencse is, meg az, hogy minden kis kocka a helyére kerüljön. Évekkel ezelőtt mondta, hogy az élsport álcájával becsapja az embereket. Sohasem tudjuk, hogy a valóságot látjuk-e egy-egy nagy diadal alkalmából, és nem valami sportszerűtlen versenyzői megnyilvánulást. Még mindig ez az érzése? Különösebben nem változott a világ, s ma is vannak olyan sportolók, akik a győzelem érdekében nemhogy mindent megtesznek, hanem annál többet is. És ez az, ami ellen a fair play mozgalomnak harcolnia kell. Hogy minél kevesebben csalhassanak, használhassanak doppingszert vagy tiltott módszereket. És ennek elbírálása a sportszövetségek feladata. A fair play mozgalomnak, nekem nincs semmi a kezemben, amivel ezeket a sportolókat vagy bárkit is megbüntethetnék. Én csak azt mondhatom: ezt nem szabad! Visszapillantva saját vívói pályafutására, milyennek látja? Ha mai ésszel gondolkodtam volna, akkor az 1978-as hamburgi világbajnoki döntőt másképp vívtam volna. Nem nagyon taktikázom, és ha igazam van, megyek fejjel a falnak. Mára már megtanultam, hogy néha váltani kell, abban az esetben is más taktikát kellett volna választanom. Rengeteg hibám van, mint mindenkinek - önfejű vagyok... - , (Fotók: képarchívum) Vívószobor a kiváló tőrözőnek de egy biztos: egykori pozsonyi edzőim, Kogler Aladár és Ivan Hrusovsky aláírnák, hogy szorgalmas voltam. És bár a saját esküvőmet majdnem lekéstem, mert mindig mindenhova későn járok, a tornateremben mindig első voltam, és utolsónak mentem ki onnan. Ha ma azt mondanák nekem, hogy kapok még egy esélyt, akkor begyalogolnék a vívóterembe, és ha kell, akár 24 órán át ott edzenék. Azért, hogy Ki ő? Loköánó Rácz Katalin (szül. 1950-ben Kassán) a II. világháború utáni (cseh)szlovák vívósport legered m é nyese b b ve rse nyzőj e. Női tőrben három olimpián indult (1972,1976,1980),világbajnoki ezüstérmes (1978, Hamburg), Universiadegyőztes (1977, Szófia), tizenkétszeres csehszlovák bajnok. Afair play mozgalom szlovákiai vezéralakja. Ötödik választási időszakáttölti az Európai Fair Play Mozgalom végrehajtó bizottságában, 1999-től az Európa Tanács szlovákiai sport-, tolerancia és fair play küldötte, 2013-ban bekerült a Nemzetközi Vívószövetség (FIE) Hírességek Csarnokába. Férjével Hamburgban él, három unoka büszke nagymamája. Qmk) még egyszer végigélhessem, megcsinálhassam, és esetleg egy fokkal még jobban tegyem azt, amit tettem a páston. Három olimpia után a negyedikre már nem jutott ki 1984-ben Los Angelesbe, az akkori szocialista tábor többségének bojkottja miatt. Azóta ahányszor hívták az ötkarikás játékokra, mindig visszautasította. Valóban? Igen. Ha kimehetnék sportolóként még egyszer, akkor négykézláb mennék. De megnézni... Megnézem a tévében, minden versenyt végignézek, de én, ha az olimpiára megyek, akkor sportolok. Mert ennél szebbet és jobbat nem tudok elképzelni egy sportoló életében. És az csak a szívemet fájdítaná, hogy én már nem lehetek a versenypályán. Ezért nem akarja újra átélni az olimpia légkörét? A tévéközvetítés és a fizikai jelenlét között lehet, van különbség... Teljesen más a kettő. Éppen azért, mert más, és én átéltem háromszor, milyen az, ott lenni sportolóként, ez már csak egy gyenge, többször átfőzött tea lenne számomra. A sportoló és a néző olimpiai szerepkörét nem lehet összehasonlítani, és én nem is akarom összehasonlítani. Olimpiai szereplései mellett a visszapillantásokban rendre előjön a világbajnoki ezüstérme, ami könnyen arany is lehetett volna, értékes Universiade-győzelme, tizenkét csehszlovák bajnoki címe női tőrvívásban. A hazai vívószakma az évszázad (csehszlovákiai vívójának tartja, bár nem választották annak. Mi erről a véleménye? Azt szeretném, ha valaki megelőzne. És ha én hozzá is tudnék ehhezjárulni, akkor az szép dolog lenne. Akadna valaki, akár Somorján vagy máshol, aki nemcsak a nyomdokaimba lép, de meg is előzne. Annak én is nagyon tudnék örülni. Ha újrakezdhetné a sportolást, megint csak vívó lenne? Igen. Mert nekem a legszebb, legérdekesebb sport, minden bajával együtt. Annak ellenére, hogy a bíró még ma is nagy szerepet játszik, pedig már van videó. Szívügyem a vívás, és meg vagyok róla győződve, hogy egy nagyon jó sport. A mentalitásommal ellenkezik, hogy ússzak vagy fussak. Nekem a sporthoz kell egy ellenfél, akivel a szó jó értelmében valahogy ki kell tolnom, túl kell járnom az eszén. 2013-ban beválasztották a Nemzetközi Vívószövetség Hírességek Csarnokába. Létezik egy pengeforgató számára ennél nagyobb megtiszteltetés? Nem. Ráadásul egy olyan sportágról van szó, amely Szlovákiában nem tartozik a legismertebbek közé, a nemzetközi szövetség mégis érdemesnek tartott arra, hogy beválasszanak. Szorgalma soha nem hagyta cserben, szinte örökmozgó létére mostanában mire összpontosítja a figyelmét? Amikor lehet, a családon kívül próbálok törődni a tanítványaimmal, a fair play mozgalomba valami újat hozni és csinálni. Szeptember 7-ére nemzetközi fair play nap készül. Ennek előkészítésén dolgozom.
