Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)
2021-03-03 / 51. szám
141 TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA 2021. március 3.1 www.ujszo.com Holdillúzió a festészetben A telihold égen mozgó korongjának vízszintes átmérője változatlan, csak a nyugvó és kelő teliholdkorong függőleges átmérője csökken kissé a horizont fölötti szögmagasság csökkenésével a légköri fénytörés miatt (Shutterstock) Meteor csapódott be Nagy-Britannia felett Meteor hatolt be a Föld légkörébe Nagy-Britannia felett vasárnap este, a fényes jelenséget Izlandon és Hollandiában is észlelték - közölte hétfőn a brit Fireball Alliance (Tűzgömb Szövetség) tudományos egyesület. A meteor darabjai valószínűleg Cheltenham várostól északra, Londontól 140 kilométerre északnyugatra értek földet. A különösen fényes meteorokat tűzgömbnek nevezik. Ezek általában olyan kőzetek, melyek nagy sebességgel száguldanak át a világűrön. A Föld légkörébe lépve ellenállásba ütköznek és lefékeződnek, az így keletkező hő és forróság miatt válik láthatóvá a jelenség az éjszakai égbolton. Videófelvételek szerint a kőzet 48 ezer kilométer per órás sebességgel haladt - mondta Ashley King, a londoni Természettudományi Múzeum munkatársa. „Ez túl gyors ahhoz, hogy A fényes jelenséget Izlandon és Hollandiában is észlelték (Shutterstock) ember alkotta ürszemét legyen” -véli a szakértő. A felvételek azt is lehetővé tették, hogy rekonstruálják a meteor Nap körüli eredeti röppályáját: az objektum a Mars és a Jupiter között haladhatott. „Ha meteoritot találnak, fényképezzék le és jegyezzék fel a koordinátákat, de ne érintsék meg a kőzeteket” - kérte Katherine Joy, a Manchesteri Egyetem munkatársa. (MTI) ÖSSZEFOGLALÓ Meglepő eredménnyel járó új módszerrel vizsgálták a festményeken is megjelenő vizuális érzékcsalódást az ELTE Környezetoptikai Laboratóriumának kutatói. Pszichofizikai kísárletsorozatukbál kiderült: még annál is nagyobbnak látjuk a horizont közelében lévő nap- vagy holdkorongot, mint eddig hittük. Régóta ismert jelenség, hogy a telihold korongja, a napkorong és a csillagképek nagyobbnak látszanak a horizont közelében, mint amikor a zeniten, magasan az égbolton vannak. Ezt az érzékcsalódást nevezzük holdillúziónak, amelyet a festők is gyakran vászonra vetnek. A jelenség indoklására már több elmélet született, de máig nincs rá általánosan elfogadott magyarázat. Hogy pszichológiai eredetű optikai csalódásról van szó, Alhazen arab fizikus, csillagász és matematikus már 1011 és 1022 között megállapította. A Nap/Hold 0.5o szögátmérője ugyanis csak 3.4/15 %-kal ingadozik, a csillagképeket alkotó égitestek pedig olyan messze vannak a Naprendszertől, hogy a Földről nézett szögkiterjedésük időbeli változása gyakorlatilag elhanyagolható, ami egyszerű fényképezéssel is bizonyítható. A telihold égen mozgó korongjának vízszintes átmérője változatlan, csak a nyugvó és kelő teliholdkorong függőleges átmérője csökken kissé a horizont fölötti szögmagasság csökkenésével a légköri fénytörés miatt. Az ELTE Kömyezetoptikai Laboratóriumában Kovács Zoltán MSc fizikus hallgató, Papp Eszter és Udvamoki Zoltán fizikus doktoranduszok Horváth Gábor biofizikus professzor vezetésével új módszertanú pszichofizikai kísérletsorozattal vizsgálták a jelenséget és írták le a működését. A három kísérletben összesen 25 000 egyedi mérést végeztek, 100 festmény, illetve természetfotó felhasználásával, 10 tesztalanyon mérve a holdillúzió erősségét. A holdillúzió számszerűsítéséhez kifejlesztettek egy egyszerű, új, tesztkorongos módszert, amellyel festményeken először tudták vizsgálni a holdillúzió festőkre ható mértékét, ráadásul a festményeken tárgyak vagy személyek távolságának és méretének megbecsültetésével meghatározhatták azt is, mekkorának kellett volna festeni a hold-, illetve a napkorongot, ha valósághűen ábrázolják. Korábban természetfotókon sem vizsgálták a holdillúzió laikusokra (nem pedig festőkre) ható mértékét. A kutatók első kísérletükben a Holdat (zömében teliholdat) vagy a Napot ábrázoló, 1534 és 2017 között készült festményeken mérték a holdillúzió nagyító hatását. A festményekből a Holdat, illetve a Napot nyomtalanul kiretusálták, majd a tesztalanyokat megkérték, hogy egy korong átmérőjét aídcorára állítsák a képernyőn megjelenő retusált festményeken, amekkorának a valóságban vélnék. A második kísérletben az eredeti, retusálatlan képeket mutatták meg a tesztalanyoknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy megbecsüljék a képen szereplő valamely tárgynak (például emberalaknak, hajónak, épületnek) a tőlük mint megfigyelőktől (vagy a festőtől) mért távolságát. Az első kísérlethez hasonlóan elvégeztek egy harmadik kísérletet is, amelyben a tesztalanyoknak hold-, illetve napkorongot nem tartalmazó 100 természetfotón kellett beállítaniuk a Nap, illetve a Hold valósnak vélt átmérőjét. A kísérletek során a holdillúzió markánsan megjelent mind a festményeknél, mind pedig a természetfotóknál. „A tesztszemélyek a retusált festményeken átlagosan 1.6/1.7-szer nagyobbnak állították be az odaképzelt hold-, illetve napkorongot, mint ahogy a festők eredetileg ábrázolták. A festményeken megbecsült referenciatávolságokból számolt valós hold-, illetve napkoronghoz képest a Hold, illetve a Nap méretét átlagosan 2.8-szer becsülték túl a tesztalanyok, míg a festők a Hold/Nap korongját átlagban 2.1/1.8-szor festették nagyobbnak. A természetfotókon pedig a tesztszemélyek átlagosan 1.6/1.7-szer nagyobbnak állították be az odaképzelt Holdat/Napot a valódinál” - számol be az eredményekről Horváth Gábor. A holdillúzió nagyító hatására az ELTE-s pszichofizikai kísérletekben kapott értékek zöme nagyobb volt a korábbi pszichofizikai kísérletekben mért nagyításoknál, aminek fö oka a kísérleti módszertanok különbözősége. Vagyis: még annál is nagyobbnak látjuk a lemenő Napot és a horizontközeli Holdat a valóságos méreténél, mint eddig hittük. (ELTE) Egyre nehezebb helyzetbe kerülnek az Északi-sarkvidék állatai MTI-HÍR Az északi-sarkvidéki jégveszteség miatt jóval nagyobb energiára van szükségük az ott élő állatoknak, például a jegesmedvéknek és a narváloknaka helyváltoztatáshoz és táplálékszerzéshez - állapították meg kutatók. Anthony Pagano, az amerikai San Diego Zoo Global nonprofit szervezet és Terrie Williams, a Kaliforniai Egyetem Santa Cruz-i intézményének munkatársa a környezet változásainak hatását vizsgálta két ikonikus sarkvidéki állat, a jegesmedvére (Ursus maritimus) és a narválra (Monodon monoceros). Tanulmányuk a Journal of Experimental Biology című tudományos lapnak a klímaváltozásról szóló kü-Az északi-sarkvidéki jégveszteség miatt jóval nagyobb energiára van szükségük az állatoknak (Shutterstock) lönszámába készült. Pagano és Williams felmérte a narválok és a jegesmedvék mozgásának energiaigényét és arra jutott, hogy a nagymértékű jégveszteség miatt a lokomotoros (helyváltoztató) aktivitásra 3-4-szer nagyobb energiát kell fordítaniuk, mint amikkor normális kiterjedésű jégtakarón mozognak. A megnövekedett energiafogyasztás és a fő élelemforráshoz való csökkent hozzáférés miatt gyakorlatilag az éhenhalás fenyegeti ezeket az állatokat - olvasható a PhysOrg tudományos-ismeretterjesztő portálon. Az északi-sarkvidéki régió emlősei számára megjósolhatatlanná válik a jövő. A melegedés hatására csökkenő jégmennyiség a szárazföldre űzi a jegesmedvéket, nem férnek hozzá a tengeri jéghez, így a táplálékuk fő forrásául szolgáló, kalóriában gazdag fókákhoz sem. Emiatt alacsonyabb kalóriájú táplálékra kell szorítkozniuk. „Egy jegesmedvének nagyjából 1,5 rénszarvast vagy 37 sarkvidéki szemlinget, vagy 74 sarki ludat, vagy 216 sarki lúd-toj ást, vagy 3 millió darab fekete varjúbogyót kellene elfogyasztania ahhoz, hogy ugyanakkora mennyiségű emészthető energiához jusson, mint amennyit egyetlen felnőtt gyűrűsfóka zsíijából kinyer” - fogalmaztak a kutatók. A szárazföldön nagyon kevés olyan táplálék létezik számukra, amely kompenzálhatná a fókák hiányát. A szakértők azt is vizsgálták, hogy a narválok, a „tengeri unikornisok” energiavesztesége milyen mértékben okozza ezen különleges cetek jég alá szorulását. Lassú tempójuk miatt ráadásul nyílt vízben gyakran esnek kardszárnyú delfinek áldozatául. A kutatók tanulmányukban arra is figyelmeztetnek, hogy ezeknek a csúcsragadozóknak az eltűnése a sarkvidéki tengeri ökoszisztémák gyors változásához vezet.
