Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)

2021-03-27 / 72. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2021. MÁRCIUS 27. ÉLETUTAK 13 A pjongcsangi paralimpia legsikeresebb indulója A 34 éves Farkas Henrietta Monacóban. Balra Szergej Bubka, jobbra egykori felvezetője, Natália Subrtová Az élet visszaadta, amit elvett Egy arany a sok közül (Fotók: a Szlovák Paralimpiai Bizottság archívuma) Kevésbé megterhe­­lőnek ígérkezett a mostani időszak Farkas Henrietta éle­tében, mint az előző­ek voltak, mivelhogy téli olimpiát csak jövőre rendeznek. A világ egyik legjobb paralimpiai alpesi sízője azonban nem unatkozott. Igaz, jobban örült volna, ha a napjai másképp tel­nek, ha nem kell ismét sérülés­sel bajlódnia. Az idény vége felé még a koronavírust is elkapta. Szerencsére Saalbachból, a világ­kupa-versenyről visszatérve egy karanténnal és némi lázzal meg köhögéssel megúszta, semmi komolyabb baja nem lett, de az utolsó viadalok elúsztak. A Rozsnyói-medencében, a Szoros­­kő-nyereg alatt fekvő Hárskútról származó lány, akinek édesanyja berzétei, 2010-ben Vancouver­ben, a téli parajátékokon üstökös­ként tűnt fel. A 34 éves látássérült síző akkori felvezetőjével, Natália Subrtovával három arany- és egy ezüstérmet gyűjtött be. Így kez­dődött. A soron következő két paralimpián is állócsillagként tün­dököltek ebben a felállításban, s az éremgyűjteményl2-re nőtt, ebben 9 az arany, 2 az ezüst és 1 a bronz. Heni paralimpiai sikerei mellett a világbajnokságokon is remekelt: tizennégyszer állt a dobogó tetején, és ráadásként szerzett 2 ezüstöt és 1 bronzot. Eredményeit az egész világ díjazta: 2019 februárjában a Sportakadémia több mint 60 tagjá­nak szavazatai alapján ő vehette át Monacóban a sportolói Oscarként is számon tartott Laureus-díjat Az év fogyatékos sportolója kategóri­ában. Tíz év után Heni és Natália mégis búcsút mondott egymásnak. Nem véledenül. A döntés már jó ideje érett... Heni vékony, törékeny lány. Vi­szont óriási erő, vasakarat rejlik benne. Talán magától alakult így, talán a körülmények tették ilyenr né. Az élet visszaadta neki, amit máshol elvett tőle. A váraljai alap­iskolában nem nagyon figyeltek arra, hogy hátrányos helyzetű, egyik szemére alig lát, és a másik is egyre romlik. Sőt, kiskorában so­kat bántották emiatt, ő meg egyre többet bánkódott. Éreztették vele, hogy más, megalázták, kinevet­ték, s a pedagógusok sem tettek semmit ellene! Nagyon nehéz volt elviselni, szociális fóbia alakult ki benne, nem mert idegenek közé menni, félt tőlük. Sokat segített, hogy átment a lőcsei iskolába, ahol egészen másképp viszonyultak hozzá a tanárok, no meg hasonló sorsúak között találta magát. Otthon, Hárskúton folyton három fivére mellett téblábolt, focizott, fara mászott, azt csinálta, amit a fiúk. Lőcsén került komolyabban közel a sporthoz, ott állt először sítalpon; állítólag a léce szinte ma­gától siklott lefelé a lejtőn. Amikor paralimpiai bajnok lett, testneve­lő tanárát idézte, aki őt figyelve a lejtőn rögtön mondta, hogy még senkit sem látott, aki ilyen gyor­san tanult volna meg sízni. O volt az, aki fantáziát látott benne, s mivel voltak ismerősei a vakok és gyengénlátók szövetségében, segít­ségükkel felszerelést vett Heninek, edzőtáborba vitte. Az első versenye egy Európa-kupa volt, jövendő fel­vezetőjével való találkozása pedig balszerencsés: Heni mindjárt az első napon összeütközött egy hó­deszkással, és az innsbrucki kórház műtőjében kötött ki... De ez már a régmúlt. Időközben elvégezte az egyetemet, szociális munka szakon tanult Nagyszom­batban. S bár manapság sem ő a rámenősség istennője, azért sokkal bátrabb, magabiztosabb, a nyelve is jobban pörög. És mindig meg­bízható, állja a szavát. Erről eddigi beszélgetéseink során jó párszor meggyőződhettem. Most is jelzett, hogy halasszuk fél órával az in­terjút, szeremé látni Petra Vlhová versenyét a vb-n. Nos, hogy értékeli Petrát a szak­ember? Az utóbbi időben nem megy neki annyira, ahogy szeremé, ennek nyilván megvan az oka. Technika­ilag és fizikálisán jól felkészült, de nagy nyomás nehezedik rá, s bár mondogatja, hogy nem veszi tudo­másul, ezt nem lehet teljesen kizár­ni. A versenyző meg akarja mutami saját magának és másoknak is, hogy mire képes. Váltsunk témát: egy éve küzd a világ a koronavírus-járvánnyal. Hogy élted meg ezeket a heteket, hónapokat, az egész évet a sport­ban és a magánéletben? Ez az év, a világjárvány nemcsak nekem, hanem nagyon sok em­bernek írta felül az életét, okozott szörnyű zűrzavart, megváltoztatta az értékrendjét. Egyszeriben min­den másképp van, az életünk tele megszorításokkal, félelemmel, bizonytalansággal, csupa negatív jelenséggel. Elmondhatom, hogy soha életemben nem voltam eny­­nyit egyedül, mint most. Annyi előnye azért volt, hogy az ember többet foglalkozhatott saját ma­gával, gondolkodhatott önma­gáról, egy kicsit megpihenhetett testben, lélekben. Ami a sportot illeti, kezdetben, ez az elmúlt idény végére esett, nem éreztem annyira a hatását, mert a térd­sérülésemmel voltam elfoglalva, májusban műteni kellett, így a kezdeti rehabilitációt illetően nem zavartak olyan nagyon a megszorítások, úgysem tudtam volna siettetni a felkészülést. Később már annál inkább: nem járhattam konditerembe, elma­radtak az edzőtáborok, mert a környező országokban is lezárták a síközpontokat. így aztán imp­rovizálni kellett, sok minden vál­tozott az utolsó pillanatban. Ah­hoz kellett alkalmazkodni, ahogy körülöttünk változott a helyzet. Kaotikus volt minden, soha nem tudtuk, mi lesz, hogy lesz. Persze, alkalmazkodva az intézkedések­hez, legalább úgy-ahogy tudtunk működni. Mindenképp érdekes esztendő volt, de remélem, hogy nem lesz több ilyen! Nem ez volt az első probléma a térdeddel. Ha jól tudom, műté­ted sem... Negyedszer műtötték a térdemet. Ugyanazt. Valamennyi műtétet a pozsonyi Sportklinikán végezték. Mennyi időbe telt, míg utána lelkileg és fizikálisán is rendbe jöttél? Fizikálisán a két évvel ezelőtti vi­lágbajnokságon történt sérülés miatt nem voltam rendben, rá­adásul pszichikailag sem voltam jó passzban, mert a csapatomban nem volt jó a hangulat, gondom volt az edzőmmel, a felvezetőmmel. Na­gyon bántott, ami körülöttem tör­ténik, kimerült és fáradt voltam mi­atta, mindentől elment a kedvem, s ezt még tetézte a sérülés, nem is gondoltam arra, hogy visszatérek-e a pályára. Egész évben szinte ellen­szenvet éreztem a sízés iránt, nem is akartam foglalkozni a következő idénnyel, mert a körülöttem lévő problémákat kellett megoldanom, azt, hogy folytatom-e a sízést, s amennyiben igen, ugyanazzal a csa­pattal folytatom-e. Mennyi időt töltöttetek együtt? A felvezetővel tizenegy évet, az edzővel hatot, Natália fivére volt a menedzserünk, ő három évig volt velünk. Nem volt egyszerű elvágni a szálakat, sokat fájt a fejem miat­ta, féltem, nem tudtam, miképpen oldjam meg, hogyan mondjam meg nekik, hogy vége. De már annyira halmozódtak a kellemet­lenségek, néhány a mai napig sem megoldott, nem is akarom konk­retizálni, mert számos igen fájdal­masan érintett. Ráadásul a műtét utáni gyógyulás elhúzódott, hat hétig jártam mankóval, fájdalmaim voltak, az első hónapban csak a há­tamon tudtam feküdni, mert min­den mozdulatnál sajgón: a térdem. Amint egy kicsit jobb lett, fogtam magam, s elutaztam egy három hónapos nyelvtanfolyamra Dél-Af­­rikába, ott egy kicsit elfeledkeztem mindenről. Teljesen egyedül vágtál neki? Bizony! így óriási kihívás volt szá­momra, mert amellett, hogy nem látok, csak pár szót tudtam angolul. Három hónap alatt nyilván sok ragadt rád... Elég sok, de még jó lett volna egy­két hónapot maradni, mert épp kezdtem belejönni a beszédbe. Itt­hon azonban vártak a megoldadan dolgok, s úgy döntöttem, minden­nek a végére járok. Közöltem Na­táliával, a fivérével és az edzőmmel, hogy befejezzük. Sejtették, hogy mire készülsz? Nem tudom. Jó ideje nagyon rossz volt közöttünk a viszony. Igaz, hogy én addig nem mertem konfliktusba bocsátkozni, inkább meghátráltam. Az edző néhányszor nagyon rondán viselkedett velem, többször meg­alázott, becsapott, aztán próbálta elsimítani a dolgot, de hajthatadan voltam. Soha nem volt jó a kapcso­latunk, netán baráti, s hovatovább egyre távolabb kerültünk egymástól emberileg is. A sportban kitűzött cél volt az egyeden közös, s ez nagyon bántott. Ha befejeztük az edzést, nem volt mondanivalónk egymás­nak. Természetesen nagyon hálás vagyok Natáliának az elért sikere­kért, ezt soha nem tagadtam, sőt, mindig megköszöntem neki nyil­vánosan is. Mindig nagyon érzéke­nyen reagált a környezet elismerésé­re, úgy érezte, hogy őt nem eléggé értékelik, haragudott, ha a média róla megfeledkezett. Főleg kezdet­ben, de figyelmeztettük a lapokat, hogy a felvezetőt is említsék meg. Tavaly óta új felvezetővel dolgo­zol. Michal Cervennyel jobb a kapcsolatod? Sokkal. Azelőtt ő volt a szervize­lőm, tapasztalt, ügyes, sokkal job­ban érzem magam a csapatban. A négy műtét nem vicc, fizikálisán érzem, a kényszerszünet miatt hi­ányzik a versenygyakorlat, a műtött jobb lábam gyengébb. Ahhoz, hogy jobban meg tudjam terhelni, még időre és tréningre van szükség. A felkészülés olyan volt, amilyen: ké­sőn kezdődött, s aztán közbeszólt a járvány. Saalbachban korábban fejezted be az idényt. Hány versenyed volt? Hat világkupa- és négy Európa­­kupa-viadal. Saalbachban meg­nyertem mindkét lesiklást, előtte kétszer voltam negyedik, egyszer­egyszer második és harmadik. Az Európa-kupában háromszor győz­tem, egyszer második lettem. Tizenkét paralimpiai érem, eb­ből kilenc arany, 14 világbajno­ki cím: egyedülálló gyűjtemény, amit a sportolói Oscarként szá­mon tartott Laureus-díj odaíté­lése is példáz. Hogyan fogadtad a monacói gálára szóló meghívást? Csodás érzés volt már az, hogy ott lehetek a díjra nevezett öt sportoló között, elégtétel mindazért, amit az odáig vezető úton megtettem. Bár nem sejtettem, hogy én ka­pom a díjat. Én lettem ugyan a pjongcsangi paralimpia legsike­resebb indulója, de mégiscsak a kis Szlovákiából vagyok. Már az is nagy öröm volt, hogy Monacóba mehetek, láthatom a világ legjobb sportolóit, ami fantasztikus élmény. Amikor a gálán meghallottam a ne­vem, nem tudtam, hogy valóság-e, vagy álmodom. Volt közöttük, akiért különösen rajongsz? Lindsay Vonn, aki szintén síző. Hacsak lehetett, figyelemmel kö­vettem a versenyeit, szurkoltam neki. Ugyancsak a teniszező Novak Djokovicsnak. Aztán jött a sérülé­sem, és a részvételem is veszélybe került, végül a doktor megengedte, hogy elmenjek, azzal, hogy amint visszajövök, másnap azonnal műte­­nek. Rendes volt a doki, a szabadsá­gát félbeszakítva hazautazott, hogy megoperálja a térdemet. Hol „lakik” a Laureus-díj? Itt, a polcon, a többi díj és érem mellett. Szorgalmasan törlőm róla a port, de mintha kicsit megfeke­tedett volna, el kell vinnem, hogy tisztítsák meg. Hogyan élsz manapság? Amint lehet, megkezdem a jövő, ■» paralimpiai évre szóló felkészü­lést. És remélem, közben úgy ala­kul a helyzet, hogy hazamehetek, végre láthatom a családot, a bará­tomat, aki rózsahegyi, s az utóbbi időben nagyon keveset voltunk együtt. ■Féltem, hogy elfelejtesz magya­rul, mivel keveset vagy a család­dal, de meggyőződtem, hogy nincs gond, jól megy a beszéd. Anyukám mindennap hív, mos- - tanában kétszer is, alkalmam van gyakorolni, máskor viszont keve­sebb a lehetőség. 2018-ban Pjongcsangban arra vágytál, hogy mind az öt szám aranyát megszerezd. Végül „csak” négy arany és egy ezüst sikerült Jövőre is ezzel indulsz neki? Akkor tudtam, hogy nagyon jó for­mában vagyok, a szezon eredmé­nyei alapján megnyerhetem az ösz­­szes versenyt. Mostanság már más a helyzet, sok minden megváltozott, jóval nehezebb lesz, nem leszek fia­talabb sem, meglátjuk, hogy fogom magam érezni jövőre, milyen lesz a formám. Annak idején azt válaszoltad arra a kérdésre, minek köszönheted a sikereidet, hogy „imádom a sízést és nagyon keményen dolgozom”. A sporttól a mindennapi életben is erősebb lettél? Minden bizonnyal. A sísportban fontos nekem, hogy élvezzem, jól érezzem magam, egyfajta örömöt érezzék. Fokozatosan el akartam érni valamit, ezért pedig tenni kel­lett, edzeni - rendszeresen, kémé- -%■ nyen. A siker nem jön magától, s egy balsiker nem tántoríthatja el az embert. Sok balsikert is megértem, de ezeket a világ nem látja, feledés­be merülnek. Csak a sikerek mara­dandók. Urbán Klára

Next

/
Thumbnails
Contents