Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)

2021-03-25 / 70. szám

RÉGIÓ 4 I 2021. március 25.1 www.ujszo.com Ahogy idősödnek, úgy patinásodnak a cipői DUNASZERDAHELY Sárai Attila édesapja nyomdokaiba lépett. A 77 éves Sárai Fülöp annak idején Pozsonyban, a Zsidó utcai ci­pészeiben kezdte meg pályafutását, pár évvel később a dunaszerdahelyi cipőgyárba került, ahol hosszú éve­ken keresztül férfi és női lábbeliket varrtak. Ezeket a lábbeliket a simonyi (Partizánske) központi raktárba szál­lítottak, innen pedig szinte Csehszlo­vákia minden szegletébe került belő­lük. „Később volt egy időszak, ami­kor a szovjet katonaság számára gyártottunk szürcsizmákat, naponta legalább 200 párat, és nemegyszer előfordult, hogy külön műszakokra kellett bejárni szombatonként, olyan nagy volt a kereslet. Mert azok olyan csizmák voltak, hogy még a mai na­pig is használhatóak lennének, ha lenne belőlük. Akkor fonállal varr­tak, fa szegeiteket használtak, nem volt ragasztás mint manapság, örökös garanciájú, szinte elnyűhetetlen láb­belik készültek” - emlékezik vissza Sárai Fülöp cipészmester. Attila is gyakran ellátogatott az üzembe édesanyjával, aki szintén itt dolgozott és itt csapta meg először az orrát a bőr és a csiriz illata. Nyáron té­li, meleg csizmákat varrtak, télen pe­dig könnyű, nyári szandálokat. Mo­dellválasztás nem nagyon volt, adva volt egy típus, amit hónapokon át gyártottak. 1989-ben jött a változás és egyik napról a másikra megszűnt az üzem a munkahelyekkel együtt. „Ki­nyitották a nagykaput, és mindenki ment, ahova tudott” - meséli Sárai Fülöp cipészmester. Nóptáncosok igényei 1992-ben Sárai Fülöp és felesé­ge, Erzsébet megnyitotta a cipőja­vító műhelyt, amely a mai napig üzemel és amelyben már a fiuk, At­tila is jelentős részt vállalt. „A két­ezres évek elején elkezdődött a néptánccsoportok fellendülése, egyre többen azzal kerestek fel, hogy csizmára lenne szükségük, il­letve ilyen-olyan és amolyan cipő is jó lenne. Végül meggyőztek és egy pár darabot elkészítettem, az első­ket 2008-ban. Persze a hír szájról szájra terjedt és fokozatosan egyre több érdeklődő jelentkezett. Ab­ban, hogy ez a cipő- és csizmaké­SOMOGYI KATALIN Megvannak a saját modelljei, de egy fénykép alapján is elvállalja egy cipő, vagy csizma készítését. Főleg férfi­cipőket varr, de gyártott mér menyasszonyi cipellőt is. Sárai Attila cipészmesterrel beszélgettünk. Sárai Attila szívesen átadná másnak is szakmai tapasztalatát szítés ilyen sikeres lett, nagy sze­repe van Csonka Zsiga bácsinak is Komáromból, aki megtanította ne­kem a lábbeli felsőrész készítésé­nek minden csínját-bínját” - meséli Attila, akitől azt is megtudtuk, hogy a lábbeli felső és alsó talp részének az elkészítése két teljesen különálló tudomány és szakma. A cúgos cipő és társai Egy nap megszületett az ötlet - ki mástól, mint a feleségtől - hogy ha a néptáncosok ilyen elégedettek, ak­kor esetleg magánszemélyeknek is lehetne méretre készíteni cipőket. „Elkészítettem pár mintadarabot és felkeltettem az emberek érdeklődé­sét, mert nem mindenkinek felel meg a sorozatgyártású lábbeli. Van, aki az egyedi minőséget részesíti előny­ben. Kizárólag marhabőrrel dolgo­zom, a belső bélés pedig disznóbőr. A cipő legdrágább része a talpa, mert ez a marha háta közepéből, az úgy­nevezett kruponból készül, ami a marhabőr legértékesebb része. Meg­jelentek az egyedi modellek is: a si­ma derby, a bécsi, a budapesti mo­dell (az egyes elnevezések a díszí­tésre utalnak), vagy a gumibetétes „cúgos” cipő, ami eredetileg egy ka­tonai tiszti cipő volt, napjainkban vi­szont fellengzősen az angol chelsea (cselszi) cipő modellnek neveznek. Ennek az ajellegzetessége, hogy egy fekete gumibetét van a szárán, ami megkönnyíti a felhúzását, és a cipő extra csillogó bőrből készül. Egy ilyen cipő annak idején csupán a tiszteknek dukált, a katonák tovább­ra is a fűzős bakanccsal voltak kény­telenek bajlódni. A cúgos cipő komplikáltabb változata a tiszti csiz­ma volt, melynek jellegzetessége az extrémen szűk, térdig érő magas szá­ra volt. Millimétemyi pontossággal kellett kimérni a szárat, hogy még beléphető, de egyben feszes is le­gyen, de csak annyira, hogy ha bele is izzad a láb, még le lehessen húzni” - magyaráz lelkesen Sárai Attila. (Somogyi Tibor felvételei) A cipőkészítés egyenlete Hasonló precizitást igényel a nép­táncosok számára készített csizma is. Ezek elkészítéséhez a szükséges kap­tafákat, sámfákat, a különböző alkat­részeket már csak idős cipészektől le­het beszerezni, mert megvenni, le­gyártani manapság már szinte lehe­tetlen. Hasonló a helyzet a varrógé­pekkel is. A Sárai-műhelyben van olyan régi varrógép is, amit a vaste­lepen, a kidobott szemét között talál­tak. Ami a ruháknál, a szabónál a sza­básminta, az a cipőknél a szakrajz. A méretre szabott lábbeliket a Knöpfel Róbert által kitalált paraméterek sze­rint készítik az egész világon. Az ő egyenletei, a geometriai lábfej, a csontozat anatómiai bemérései sze­rinti adatok alapján készül el egy papírminta, a cipész szabók ezt te­rítik a bőrre és ennek az alapján ké­szítik el a cipő szabásmintáját, amit tovább finomítanak. Vékonyítják a bőrt, ott ahol szükséges, varrják, bélelik és összevarrják a felső részt, ezután következik az aljmunka. Rá­mát varrnak rá, ahogyan a nóta is mondja, hogy „rámás csizmát visel a babám”, sarkat bélelnek, bőrtalpat varrnak, és varrógéppel rögzítik, főleg a néptáncosok csizmáit, hogy teherbírók legyenek. Csak egy esély Húsz évvel ezelőtt a cipész szak­ma nem ismerte a ragasztást. A technológiai folyamatok, melyeket Sárai Attila most is használ, úgy vannak kidolgozva, hogy a cipő mindig, éveken keresztül javítható legyen. Egy kommersz cipőt 30-40 eurós átlagáron lehet megvásárolni, nagyon hamar tönkre is megy és ja­víthatatlan, mert olyan nagyüzemi technológiát használnak a gyártá­sánál, ami csak egyszer alkalmaz­ható. A hibák, sérülések nem javít­hatók, vagy ha igen, nem éri meg sem a fáradságot, sem a költséget. „A cipőüzletekben garmadában állnak a kipróbálásra váró cipők, az ember belelép a műanyag cipőbe, kényelmes, puha, azonnal alkal­mazkodik a lábhoz, de élettartama nincs. Nekem csak egy esélyem van, én nem készíthetek négy egyforma párat, hogy a vevő a legkényelme­sebbet tudja kiválasztani. A mi mí­ves cipőink értelme az, hogy aho­gyan idősödnek, úgy patinásodnak és viselőjüket akár életük végéig ki­szolgálhatják, hiszen állandóan ja­víthatók. Hordani kell, gyúrni kell és tökéletesen alkalmazkodik viselője lábformájához, mert a belső bőr bé­lése olyan, mint egy memóriaván­kos” - állítja tapasztalatból a ci­pészmester. A kaptafa az alap Közép-Európa egyetlen fa kapta­fákat készítő műhelye Pápán van. A Sárai-műhely kaptafái is innen származnak, de van egy, amelyet Attila talált ki és engedélyeztetett, így a pápai műhely is készítheti, ez pedig a honfoglaló csizma, a jelleg­zetes felfelé hajló orral. Néha olyan nagy a kereslet, hogy akár fél évet is várni kell egy-egy kaptafa elkészí­tésére. Ez a megrendelő nevével felcímkézve meg is marad és a leg­közelebbi megrendelésnél újra használható. A műhely alatti pincé­ben százával sorakoznak a külön­böző kaptafák, nemcsak az aktuáli­sak, de olyanok is, amelyeket Attila jártában-keltében különböző ci­pészmesterektől gyűjtött össze. Mindegyik egyedi darab, minden cipész megismeri a saját kaptafáját. Kevés cipészmester van nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte is. Érdekes módon a legnagyobb ke­reslet a kézzel varrott cipők iránt ke­leten, főleg Kínában van. Abban az országban, ahonnan tódulnak hoz­zánk a gyér minőségű, olcsó lábbe­lik. Viszont az ottani jómódú em­berek nagyra értékelik a kézimunkát és nem átallnak akár csillagászati összegeket is kifizetni egy becsüle­tesen megvarrt jó minőségű cipőért. „Nagyon örülnék, ha valaki csat­lakozna hozzám és megpróbálná át­venni, továbbvinni ezt a szakmai tu­dást, művelni ezt a mesterséget, ne­hogy kihaljon. Szívesen átadnám minden tapasztalatomat, megoszta­nám a tudásomat mindazokkal, akik erre haj landóságot mutatnának, mert úgy gondolom, lassan, de biztosan növekedni fog a kereslet a minőségi cipők iránt” - vallja Sárai Attila ci­pészmester.

Next

/
Thumbnails
Contents