Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)
2021-03-25 / 70. szám
RÉGIÓ 4 I 2021. március 25.1 www.ujszo.com Ahogy idősödnek, úgy patinásodnak a cipői DUNASZERDAHELY Sárai Attila édesapja nyomdokaiba lépett. A 77 éves Sárai Fülöp annak idején Pozsonyban, a Zsidó utcai cipészeiben kezdte meg pályafutását, pár évvel később a dunaszerdahelyi cipőgyárba került, ahol hosszú éveken keresztül férfi és női lábbeliket varrtak. Ezeket a lábbeliket a simonyi (Partizánske) központi raktárba szállítottak, innen pedig szinte Csehszlovákia minden szegletébe került belőlük. „Később volt egy időszak, amikor a szovjet katonaság számára gyártottunk szürcsizmákat, naponta legalább 200 párat, és nemegyszer előfordult, hogy külön műszakokra kellett bejárni szombatonként, olyan nagy volt a kereslet. Mert azok olyan csizmák voltak, hogy még a mai napig is használhatóak lennének, ha lenne belőlük. Akkor fonállal varrtak, fa szegeiteket használtak, nem volt ragasztás mint manapság, örökös garanciájú, szinte elnyűhetetlen lábbelik készültek” - emlékezik vissza Sárai Fülöp cipészmester. Attila is gyakran ellátogatott az üzembe édesanyjával, aki szintén itt dolgozott és itt csapta meg először az orrát a bőr és a csiriz illata. Nyáron téli, meleg csizmákat varrtak, télen pedig könnyű, nyári szandálokat. Modellválasztás nem nagyon volt, adva volt egy típus, amit hónapokon át gyártottak. 1989-ben jött a változás és egyik napról a másikra megszűnt az üzem a munkahelyekkel együtt. „Kinyitották a nagykaput, és mindenki ment, ahova tudott” - meséli Sárai Fülöp cipészmester. Nóptáncosok igényei 1992-ben Sárai Fülöp és felesége, Erzsébet megnyitotta a cipőjavító műhelyt, amely a mai napig üzemel és amelyben már a fiuk, Attila is jelentős részt vállalt. „A kétezres évek elején elkezdődött a néptánccsoportok fellendülése, egyre többen azzal kerestek fel, hogy csizmára lenne szükségük, illetve ilyen-olyan és amolyan cipő is jó lenne. Végül meggyőztek és egy pár darabot elkészítettem, az elsőket 2008-ban. Persze a hír szájról szájra terjedt és fokozatosan egyre több érdeklődő jelentkezett. Abban, hogy ez a cipő- és csizmakéSOMOGYI KATALIN Megvannak a saját modelljei, de egy fénykép alapján is elvállalja egy cipő, vagy csizma készítését. Főleg férficipőket varr, de gyártott mér menyasszonyi cipellőt is. Sárai Attila cipészmesterrel beszélgettünk. Sárai Attila szívesen átadná másnak is szakmai tapasztalatát szítés ilyen sikeres lett, nagy szerepe van Csonka Zsiga bácsinak is Komáromból, aki megtanította nekem a lábbeli felsőrész készítésének minden csínját-bínját” - meséli Attila, akitől azt is megtudtuk, hogy a lábbeli felső és alsó talp részének az elkészítése két teljesen különálló tudomány és szakma. A cúgos cipő és társai Egy nap megszületett az ötlet - ki mástól, mint a feleségtől - hogy ha a néptáncosok ilyen elégedettek, akkor esetleg magánszemélyeknek is lehetne méretre készíteni cipőket. „Elkészítettem pár mintadarabot és felkeltettem az emberek érdeklődését, mert nem mindenkinek felel meg a sorozatgyártású lábbeli. Van, aki az egyedi minőséget részesíti előnyben. Kizárólag marhabőrrel dolgozom, a belső bélés pedig disznóbőr. A cipő legdrágább része a talpa, mert ez a marha háta közepéből, az úgynevezett kruponból készül, ami a marhabőr legértékesebb része. Megjelentek az egyedi modellek is: a sima derby, a bécsi, a budapesti modell (az egyes elnevezések a díszítésre utalnak), vagy a gumibetétes „cúgos” cipő, ami eredetileg egy katonai tiszti cipő volt, napjainkban viszont fellengzősen az angol chelsea (cselszi) cipő modellnek neveznek. Ennek az ajellegzetessége, hogy egy fekete gumibetét van a szárán, ami megkönnyíti a felhúzását, és a cipő extra csillogó bőrből készül. Egy ilyen cipő annak idején csupán a tiszteknek dukált, a katonák továbbra is a fűzős bakanccsal voltak kénytelenek bajlódni. A cúgos cipő komplikáltabb változata a tiszti csizma volt, melynek jellegzetessége az extrémen szűk, térdig érő magas szára volt. Millimétemyi pontossággal kellett kimérni a szárat, hogy még beléphető, de egyben feszes is legyen, de csak annyira, hogy ha bele is izzad a láb, még le lehessen húzni” - magyaráz lelkesen Sárai Attila. (Somogyi Tibor felvételei) A cipőkészítés egyenlete Hasonló precizitást igényel a néptáncosok számára készített csizma is. Ezek elkészítéséhez a szükséges kaptafákat, sámfákat, a különböző alkatrészeket már csak idős cipészektől lehet beszerezni, mert megvenni, legyártani manapság már szinte lehetetlen. Hasonló a helyzet a varrógépekkel is. A Sárai-műhelyben van olyan régi varrógép is, amit a vastelepen, a kidobott szemét között találtak. Ami a ruháknál, a szabónál a szabásminta, az a cipőknél a szakrajz. A méretre szabott lábbeliket a Knöpfel Róbert által kitalált paraméterek szerint készítik az egész világon. Az ő egyenletei, a geometriai lábfej, a csontozat anatómiai bemérései szerinti adatok alapján készül el egy papírminta, a cipész szabók ezt terítik a bőrre és ennek az alapján készítik el a cipő szabásmintáját, amit tovább finomítanak. Vékonyítják a bőrt, ott ahol szükséges, varrják, bélelik és összevarrják a felső részt, ezután következik az aljmunka. Rámát varrnak rá, ahogyan a nóta is mondja, hogy „rámás csizmát visel a babám”, sarkat bélelnek, bőrtalpat varrnak, és varrógéppel rögzítik, főleg a néptáncosok csizmáit, hogy teherbírók legyenek. Csak egy esély Húsz évvel ezelőtt a cipész szakma nem ismerte a ragasztást. A technológiai folyamatok, melyeket Sárai Attila most is használ, úgy vannak kidolgozva, hogy a cipő mindig, éveken keresztül javítható legyen. Egy kommersz cipőt 30-40 eurós átlagáron lehet megvásárolni, nagyon hamar tönkre is megy és javíthatatlan, mert olyan nagyüzemi technológiát használnak a gyártásánál, ami csak egyszer alkalmazható. A hibák, sérülések nem javíthatók, vagy ha igen, nem éri meg sem a fáradságot, sem a költséget. „A cipőüzletekben garmadában állnak a kipróbálásra váró cipők, az ember belelép a műanyag cipőbe, kényelmes, puha, azonnal alkalmazkodik a lábhoz, de élettartama nincs. Nekem csak egy esélyem van, én nem készíthetek négy egyforma párat, hogy a vevő a legkényelmesebbet tudja kiválasztani. A mi míves cipőink értelme az, hogy ahogyan idősödnek, úgy patinásodnak és viselőjüket akár életük végéig kiszolgálhatják, hiszen állandóan javíthatók. Hordani kell, gyúrni kell és tökéletesen alkalmazkodik viselője lábformájához, mert a belső bőr bélése olyan, mint egy memóriavánkos” - állítja tapasztalatból a cipészmester. A kaptafa az alap Közép-Európa egyetlen fa kaptafákat készítő műhelye Pápán van. A Sárai-műhely kaptafái is innen származnak, de van egy, amelyet Attila talált ki és engedélyeztetett, így a pápai műhely is készítheti, ez pedig a honfoglaló csizma, a jellegzetes felfelé hajló orral. Néha olyan nagy a kereslet, hogy akár fél évet is várni kell egy-egy kaptafa elkészítésére. Ez a megrendelő nevével felcímkézve meg is marad és a legközelebbi megrendelésnél újra használható. A műhely alatti pincében százával sorakoznak a különböző kaptafák, nemcsak az aktuálisak, de olyanok is, amelyeket Attila jártában-keltében különböző cipészmesterektől gyűjtött össze. Mindegyik egyedi darab, minden cipész megismeri a saját kaptafáját. Kevés cipészmester van nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte is. Érdekes módon a legnagyobb kereslet a kézzel varrott cipők iránt keleten, főleg Kínában van. Abban az országban, ahonnan tódulnak hozzánk a gyér minőségű, olcsó lábbelik. Viszont az ottani jómódú emberek nagyra értékelik a kézimunkát és nem átallnak akár csillagászati összegeket is kifizetni egy becsületesen megvarrt jó minőségű cipőért. „Nagyon örülnék, ha valaki csatlakozna hozzám és megpróbálná átvenni, továbbvinni ezt a szakmai tudást, művelni ezt a mesterséget, nehogy kihaljon. Szívesen átadnám minden tapasztalatomat, megosztanám a tudásomat mindazokkal, akik erre haj landóságot mutatnának, mert úgy gondolom, lassan, de biztosan növekedni fog a kereslet a minőségi cipők iránt” - vallja Sárai Attila cipészmester.
