Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)

2021-03-20 / 66. szám

www.ujszo.com | 2021. március 20. SZOMBATI VENDÉG I 9 Richter után Churchill titkára Csiby Gergely: „Mindig vágytam olyan csapatra, mint akár a Pál utcaiak gittegylete. Nekem ez soha nem adatott meg." SZABÓ G. LÁSZLÓ Pál utcai fiú a Vígszínházban. Fiatal sebász a Jóban Rosszban című televíziós sorozatban. Sir Winston Churchill titkára a Rózsa­völgyi Szalonban. Csiby Gergely most rendezőkónt is bemutatkozott. Leonard Gershe A pillangók szabadok című drámáját állította színpadra. Marton László, A Pál utcai fiúk rendezője mondta róla pár évvel ez­előtt: „A Csiby mindent megold. Olyan, mint a higany.” Fejtegette is jó ideig, mit akar ez jelenteni, de ma már tudja. Úgy folydogál, ahogy akar. Megy a maga útján. Tavalyelőtt, má­jus végén eljött a Vígszínházból, szeptemberben elkezdett dolgozni a Pesti Magyar Színházban, de 2020 februárjában már nem próbált. Cson­ka évad után szerződést bontott. Szakmailag ezt sem viselte könnyen. Aztán hirtelen belendültek a dolgai. Visszakanyarodott a Vígszínházba. Továbbra is játszik Molnár Ferenc darabjában, mellette vendég Maugli A dzsungel könyvében, és reméli, hogy a járvány után A lóvá tett lova­gok és a Kozmikus magány is vissza­kerül a színház repertoárjára. Mind­emellett Gálvölgyi Jánossal, Györgyi Annával, Hegedűs D. Gézával és Nagy-Kálózy Eszterrel játszik a Ró­zsavölgyi Szalonban. Első látásra afféle budai úri fiú­nak képzelné az ember, akit szüle­tése óta a tenyerén hordoz a sors. De nem az. Pesten nőttem fel. Újlipóciainak mondanám magam. Bár a gyökerek édesanyám felől Erdélybe vezetnek. Újlipótváros olyan nekem, mint egy kis falu a Duna mellett. Nagyon kö­zel áll a szívemhez. Sok minden köt ide. Az én szeretett Vígszínházam is. Szeretett? Hiszen elszerződött. Önként távozott. Senki nem számított arra, hogy el­megyek. Pedig volt olyan évad, hogy a leg­többet játszó színésze volt a társu­latnak. Nem érezhette mellőzve magát. Nagy bátorságra vall, hogy felállt, és távozott. A kollégáit is meglepte a döntésével, hiszen sen­kinek nem beszélt a szándékáról. Emelt fővel, elegánsan ment el. Nehéz volt ez így is. Az a pár nap, amíg meghoztam a döntést, majd a rá következő hetek! Nagyon gyorsan zajlott minden. Május elsején még ott álltam az épület előtt, egy Cseh Tamás-dalt énekeltem a majálison, másnap délután már száznyolcvan fokot fordult velem a világ. Szoba­növénynek nem akartam ott maradni. Bár nem minden darabban játszottam nagy szerepek tudom, hogy körülbe­lül mi van bennem, mire vagyok ké­pes. Nagyon intenzív három és fél évet töltöttem a Vígszínházban, de az a fajta építkezés, ami elindult, hirte­len megszakadni látszott. Nem értet­tem, mi történhetett. Egyik pillanat­ról a másikra mi okozhatott ekkora változást. Ha valaki elszerződött vagy kiesett, mindig nekem szóltak. Szük­ség volt rám. Beálltam, átvettem sze­repeket. Örültem, hogy dolgozhat­tam, szépen haladtam előre. Erre jött a pálfordulás. De ha így áll a szénám, akkor inkább elmegyek, mondtam. És elmentem. Aztán a művészeti titkár felhívott egy huncut délután, és el­sorolta, mit kellene tovább játsza­nom. Köztük A Pál utcai fiúk Rich­­terét. Ezt sem értettem. Akkor most mi van? Mégis kellek? Fél lábbal bent, féllel kint. En­nek is van előnye. Nagyon jó lépés volt, hogy eljöt­tem. Egyáltalán nem bántam meg. Sokat fejlődtem szakmailag. Jól jött az a néhány új munka. Például a Horváth Illés rendezésében született Holnapelőtt a Pesti Magyar Szín­házban. Korábban is mindig önállóan hozott döntéseket, vagy inkább hagyta befolyásolni magát? Mindig vágytam olyan csapatra, mint akár a Pál utcaiak gittegylete. Nekem ez soha nem adatott meg. Iga­zi barátságokban mindig szűkölköd­tem. Elkerültek. Próbáltam megfej­teni, hogy ez valamiféle irigység le­hetett az irányomban, vagy fiira len­ne a természetem, elnyomom a töb­bieket? Még ma is keresem a vála­szokat ezekre a kérdésekre. Vala­hogy el is fogadtam, hogy ez akkor így lesz, így marad, bár kamaszként aztán mindig csapódtam valahova. Időszakaim voltak. Hol a sport, hol a zene jött be jobban. Rock, reggae, es­ténként iszogatás a Duna-parton... de nem kellett félteni! Vigyáztam ma­gamra. Felelősségteljes srác voltam. Bízhattak bennem a szüleim. Tudták, hogy nem fogok hülyeségeket elkö­vetni. Nyilván belém is nevelték, pluszban pedig kialakult bennem egy érzet, hogy tudom, meddig mehetek el, hol a határ. Édesanyja sokáig a Lehel téri pi­acon árult. Egy talpraesett fiú szá­mára izgalmas közeg az ilyen. Ma is közel áll hozzám az a hely. Édesanyám még a felújítás előtt dol­gozott ott. Én akkor még kicsi gyerek voltam. Azóta is őrzöm az emléke­zetemben a bódék világát. De az is megvan, ahogy sorra, mindegyiket lebontották, és ifjabb Rajk László tervei alapján felépítették ezt a mai, eklektikus, sokaknak nem tetsző épületet. Ami a döntéseimet illeti: onnantól fogva, hogy ezt a pályát vá­lasztottam, már csak a színházat lát­tam magam előtt. Bizonyos dolgok-Még valami... Amikor már úgy érezte, min­den egyes percét csak a szakma tölti ki, nem tud hon­nan merítkezni, kezd elfogyni, a ló rántotta vissza a földre. Az ősiséget, a természet kö­zelségét hozta vissza az éle­tébe. így kötött ki a pátkai ta­nyán, ahol lovas terápiával, gyógyítással kezdettel fog­lalkozni. így született meg az a közösség, nyári tábor, amelyben a tizenkét­­tizennégy éves gyerekek a lovaglás mellett drámai já­tékokkal is foglalkoznak. A nagy egészbe ugyanis töb­bet kell tenni, mintamennyit kiveszünk belőle, vallja. Pedig kiválóan beszél angolul. De volt olyan szakasza a metró­nak, ahol én voltam az egyetlen fehér a feketék között. Ilyen helyzetben sok minden megfordul az ember fejében. Szerencsére nem esett bajom. Rokonszenves dokija a Jóban Rosszban című sorozat állandó szereplője. Tudom, meddig szeretném csinál­ni. Látom a végét. Nagy szerencse ebben a szörnyű vírushelyzetben, hogy folyamatosan foglalkoztatnak. Két nappal azután, hogy eljöttem a Vígszínházból, már hívtak is a soro­zatba. Sármos sebész, ilyen-olyan nőügyekkel. Hálás szerep. Szívesen játszom. Elővigyázatos. Jobb félni, mint megijedni. Egye­tem előtt és egyetemista koromban is bárhová elmentem egyedül. A New York-i Harlembe sem kísért el senki. Huszonhárom éves voltam. Most akadtam rá egy öt évvel ez­előtti bejegyzésemre a Facebookon, hogy megjöttem Harlemből, túlél­tem, nem is volt olyan veszélyes, de azért a 130. utca környékén eszem­bejutott egy s más. „Sokat járok lovagolni..." Angolnyelv-tudásának, tudom, itthon is sok hasznát veszi. Sok drámát angolul olvasok, így kevesebb időm marad szépiroda­lomra. Egyébként most kezdtem el olvasónaplót írni. Nagyon sok el­maradásom van. A napi sorozat fo­lyamatos szövegtanulásra kénysze­rít, és amúgy is sokat agyalok, mert egy négyszereplős drámán dolgo­zom. De épp most jövök egy köny­vesboltból. Szépen bevásároltam. Itt van a táskámban Molnár Ferenc El­felejtett kisregények című, most elő­­(Szkárossy Zsuzsa felvételei) szőr megjelent kötete, Tom Hanks könyve és Matthew McConaughey memoárja. S a lovak? Beleférnek még az éle­tébe? Sokat járok lovagolni, fontos a friss levegő. Ha van két-három szabad na­pom, már megyek is Pátkára, Szé­kesfehérvár mellé, ottedzek-erősítek. Vár a lovarda vendégszobája. Ma­dárcsicsergés, kutyaugatás, kinézek az ablakon, és látom a lovakat. Ne­kem erre egyszerűen szükségem van. Megnyugtat a nagy pörgésben. A Pál utcai fiúk Richterével mennyire szoros a kapcsolata? Amikor eljöttem a Vígszínháztól, lett egy váltótársam a szerepben. Érdekes helyzet állt elő. Ilyet még sosem éreztem. Mintha elvették volna tőlem a gyerekem. A dzsun­gel könyve Maugliját én is átvet­tem. De Richtert, Marton László rendezői és Horváth Csaba koreo­­gráfúsi segítségével, én formáltam olyanná, amilyen. Háromszáz elő­adásból húszat ha kihagytam. Erő­sen kötődöm a szerephez. Mindig furcsán érint, ha nem én játszom. Richter ott lakik a szívem mélyén. Azt is érzem, mikor van szünet az előadásban. Richter kitörölhetetlen része az életemnek. A higany pedig úgy folydogál, ahogy akar. Irányítani, terelgetni nem hagyja magát. Megy a maga útján. A szerző a Vasárnap munkatársa ban már akkor is nemet tudtam mon­dani. Kupaktanács nem volt otthon, de voltak kérdések, amelyeket meg­vitattunk. Hagytak, bíztak bennem a szüleim, és ez nagyon fontos volt számomra. Nem akartak eltéríteni at­tól az iránytól, amelyet kitűztem ma­gam elé. Élőször csak a színészetben gondolkoztam. Azt viszont, hogy eb­ből bábszínészet lett, egyáltalán nem bánom. Ma is hordozom magamban. Nem múlt el bennem, és nem is aka­rom, hogy elmúljon. Még akkor sem, ha időnként pejoratívan megemlíti valaki. Én erre ma is büszke vagyok. A bábszínészet is adott egy plusztu­dást, amelyből bármikor meríthetek. Láttam múltkor egy bábokra épülő, rendkívüli színházi produkciót Ful­lajtár Andreával és Szántó Balázzsal. Kifinomult rendezés volt. Csak ül­tem és néztem. Eddig sem szégyell­tem, hogy bábszínész szakon végez­tem, még akkor sem, ha mások néha éreztették velem. Azzal szoktam megnyugtatni magam, hogy én töb­bet dolgozom, mint mások, a prózai szakon diplomázott kollégáim. Félős vagy inkább izgulós alkat? Izgulni nem szoktam, inkább fé­lelmeim vannak. De azok is csak új vagy nehezebb munkáknál, amikor feltámad bennem a kérdés, hogy ezt így kellene, vagy inkább úgy, és hogy majd hogyan sikerül a végén. Nem mindegy, hogyan könyvelnek el egy bemutató után. De ez nyilván máso­kat is hasonlóképpen foglalkoztat. S az életét bátran éli? Talán igen. Tizenkilenc évesen úgy mentem ki Amerikába, hogy senkit nem ismertem. Azt sem tudtam, hol fogok lakni. Semmitől sem tartottam. Az egyetem harmadik évében har­mincezer forinttal a számlámon egy szál magam utaztam el Nápoly mellé egy tíznapos fizikai színházi work­­shopra. Odavonatoztam a hegyek közé teljesen egyedül. Az nem volt messze, Amerika súlyosabb. Bár Ná­polyban már a vasútállomáson is könnyen bajba sodródhattam volna, ha nem figyelek. És volt előtte a New York-i tapasztalás, hogy nem állok meg, és nem dőlök be senkinek. Mert ha nincs New York, akkor... ... nem! Eszes vagyok, nem tud­nak átverni, csőbe húzni. Kerülöm az ilyen helyzeteket, de mert színész va­gyok, próbálok érzéseket, élménye­ket tapasztalásokat gyűjteni. Miközben a félelmei vagy in­kább az aggályai egy percre sem hunynak ki. Vállalom. Richter szerepében A Pál utcai fiúkban (jobbról a második)

Next

/
Thumbnails
Contents