Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-16 / 38. szám
141 SPORT 2021. február 16. I www.ujszo.com Nem bánta meg, hogy nem focikapus lett OROSKY TAMÁS Paulík József neve évtizedek óta egyet jelent a komáromi kosárlabdázással. A mindenki által csak Hugónak becézett korábbi játékos, edző, menedzser stb. szombaton ünnepelte 80. születésnapját. A jubileum apropóján felidézte lapunknak hat évtizedes pályafutása legemlékezetesebb pillanatait. Mi az első fontos kosaras emléke? Ó, ez elég nehéz kérdés, nehéz rá válaszolni. Amire szívesen emlékszem vissza, az 1959-ben az ifiliga. Akkor még a szabad ég alatt is voltak meccsek, a mai Határőr utcai alapiskola mellett volt évekig egy kosárlabdapálya. A Slovannal játszottunk egy bajnokit (akkor még nem volt Inter), és megnyertük egy ponttal. Döntetlennél két büntetőt dobhattam a legvégén, az elsőt kihagytam, a másodikat bedobtam, azzal nyert Komárom. Abban az időben a Slovan ificsapatában sok olyan játékos szerepelt, akik aztán komoly karriert futottak be Csehszlovákiában, mint ahogy tőlünk is többen bekerültek a pozsonyi Slaviába, amely a legnagyobb klub volt akkoriban. Ez a legnagyobb élményem a kezdeti időszakból. Általánosságban mi fogta meg ebben a sportágban? Miért nem például a foci lett a nagy kedvenc? Azt nem lehet mondani, hogy a foci is ne lett volna az. Én kapus voltam, állítólag elég tehetséges. 15 évesen már a felnőtteknél játszottam, a B csapatban. Ami mégis a kosárlabdához vonzott, az egy nagyon jó barátom, aki már nem él sajnos, ő szeretett kosarazni. De akkoriban még nagyon sokan voltunk olyanok, akik fociztak is, kosaraztak is, röplabdáztak stb. Később döntenem kellett a kettő között, és valahogy a kosárlabdát választottam. Édesapám ennek nem örült, mert ő szerinte a foci, a foci és a foci van csak, és egész életében nem jött el kosárlabda-mérkőzésre, még akkor sem, mikor ifiként szlovák bajnokok lettünk. Valamiért haragudott a kosárlabdára. A pozsonyi főiskolás években egyébként a kar focicsapatának kapusa voltam és az egyetemi csapat tartalékja. Olyanokkal focizhattam együtt, mint Feijancík, Kaéáni, Skvarenina, utóbbi nagyon jó haverom is lett. Akkor azért figyeli a labdarúgás történéseit is? Nagyon sokat fociztam nyáron a kosárlabdázó gyerekekkel is, voltak olyan edzések, amikor inkább fociztunk. A felkészülés alatt minden évben elmentünk focizni a röplabdázók ellen, a bokszolok ellen, a kézilabdások ellen, sőt, a focisták ellen is. Egy feltételünk volt ő ellenük, hogy adjanak kapust, mert akkor én már idősebb voltam. Félidőben 4:0 volt a kosarasok javára, a második 45 percben kaptunk két gólt tizenegyesből, így lett 4:2. Az akkori polgármester behívatott, hogy ez volt az utolsó eset, hogy elmentek a kosarasok focizni, hogy soha többé a pályára nem mehetek. Másnap az utcán persze hozzátette, hogy nem gondolta komolyan, hogy jól csináljuk a dolgunkat. Olyannyira, hogy a komáromi klub feljutott az extraligába, amelyet 2015-ben meg is nyert. A kívülálló számára ez a két mérföldkő talán a legszembetűnőbb - ezt ön is így látja, vagy inkább mást emelne ki? Nagyon nehéz valahol vonalat húzni. A kosárlabdában benne van nagyon sok, kb. 60 évem. Eleinte a fiatalokkal foglalkoztam diák- és ifiszinten elég sokáig. Aztán amikor már volt felnőttcsapat is, akadt olyan mérkőzés, például az Inter ellen, amelyen négy komáromi játszott ellenünk, ráadásul mind nagyon fontos kosarasaik voltak: a doktor Slivka, a Laci Navrátil, akik a Laci Fabulával együtt sajnos már nem élnek, meg a Tomi Klein. Az is nagyon jelentős dolog volt, hogy az utolsó ifistáim - mivel már nem lehetett velük és a felnőttekkel is foglalkoznom, ezek a dolgok teljes embert igényeltek - kész játékosok voltak. Kijöttek tőlem, és más felnőttcsapatokban bizonyítottak. Például Bojanovsky az Interben, Tomi Klein a Svitben, Zuzánek és Novotny Privigyén, Oliver Tomás és Mátyás Kassán. Holúbek Trencsénben bizonyított, Miso Árpás, Kropilák és Maticky Pozsonyban, Zlatnansky Léván, de Petruska és Kunícek is tőlünk indult. Akkoriban nagyon ko(Fotó: Ivan Droppa) molyán meg kellett küzdeni azért a kerületben, hogy az országos ifiligában játszhassunk, ahol pedig számtalan elitcsapattal találkoztunk. De ott is sikerült két bajnokságot nyerni 1967-ben és 1972-ben, megelőzve a Svitet, illetve a Slovant. Ha pár nevet fel kellene sorolnia a védencei közül bármelyik időszakból, akik a leginkább a szívéhez nőttek, akikkel akár ma is tartja a kapcsolatot, kik lennének azok? Nagyon jólesett, hogy két vagy három éve, az egyik extraligás mérkőzés után az egyik kosaras összehívta azokat ajátékosokat, akik 1972- ben bajnokok lettek. Egyedül a közben Franciaországban elhunyt Laci Navrátil nem lehetett velünk az akkori csapatból. Az összes játékos itt volt. És ez valahol valamit bizonyít. A közös vacsora után felelevenítettük az emlékeket, jókatnevettünk. De nem voltam az az edző, aki kesztyűs kézzel bántam volna a játékosokkal, okkal. Tudták a fiúk, hogy miért csinálom, és beleegyeztek mindenbe. Akárkivel találkozók közülük manapság, mind hálával beszél velem. Sőt, hat-hét éve történt, hogy az egyik hipermarketben odajött hozzám egy korábbi játékosom, Laci Navrátil öccse, aki fogorvos Pozsonyban. Megállított, és elmondta, nagyon szépen köszöni, amit érte tettem, nagyon sokat köszönhet nekem, hogy én voltam az apja, anyja, a mindene, el nem felejt, és köszöni. Mondtam neki, hogy túloz, mert elég keményen dolgoztam vele annak idején. Kezet fogtunk, elváltunk, elment tíz méterre, majd ismét odajött hozzám. Hogy még egyszer meg akaija köszönni, és nem tudja, hogyan viszonozhatná. Mert el nem felejti örök életében, amit érte tettem. Pedig semmi olyanról nem tudok, amit ne tettem volna meg más kosarasokkal kapcsolatban is. Soha nem tettem különbséget a jó játékosok és a gyengébbek között, nekem mindegyik egyformán szimpatikus volt. Akkor lényegében nagyon hosszú lehetne ez a felsorolás... A 60-as, 70-es években nagyon sok komáromi kosaras lett csehszlovák válogatott, ami nem semmi. Bojanovsky például kikerült Amerikába is kapcsolatok révén, és mikor hazalátogatott, mindig hozott a gyerekeimnek ajándékot. De később is történt hasonló, a két Riecky gyerek, a Miki meg a Sanyi kimentek dolgozni Angliába a 2010-es években, és mikor hazajöttek, az első útjuk hozzám vezetett, alig várták, hogy tudjunk találkozni. Nagyon sok szenzációs, gyönyörű emlékem van. Nem bántam meg, hogy nem fociztam. Ráment az egész életem, de van mire visszanéznem. Persze, biztos többet is el lehetett volna érni, nem mondom, hogy nem, de ilyen körülmények között elégedett lehetek. Mindig Komáromért csináltam, merem állítani, hogy a 60-ból 55 évig ingyen, nem kaptam fizetést, nem azért csináltam. Tanítottam 40 évig, volt miből élnem. Manapság mivel, hogyan telnek a napjai? Öregesen, kicsit betegesen. A szívemmel van kisebb probléma, nem szabad megterhelnem magam, mert nagyon alacsony a pulzusom, mint egy jó sportolónak, 50 körül van. Nagyon hamar elfáradok. De nem panaszkodom, 80 év az 80 év, az lenne gyanús, ha nem lenne semmi bajom. A komáromi Hugó-jelenség *50 J. MÉSZÁROS KÁROLY Már játékos korában ráragadt a Hugó név, s máig nem szabadult meg tőle. Tán nem is akar(t), s a komáromiaknak, a szlovákiai kosarasvilágnak is ez a természetes. Nemegyszer előfordult velem, mikor Paulík József felől érdeklődtem, becenevével kérdeztek vissza. Meglepett, hogy egy harmincezres városban is milyen megszokott a használata. Évek, évtizedek során aztán én is megszoktam, mert aki kitűnik valamiben, az különleges bánásmódban is részesülhet. Akár úgy, hogy nem a polgári neve forog közszájon. Ezzel együtt Paulík József jelenség Komáromban. Élmények sokasága, beszélgetések emlékfoszlányai tolakodnak elő. Kívülállóként is tudtam a férficsapat életének szinte minden rezdüléséről. Arról, ki és miért pattogtatta úgy a labdát, ahogy pattogtatta, mi vált be a klub- és edzői döntések nyomán és mi nem, a gyűrűvel van-e baj vagy a játékosokkal, s mi zajlik a színfalak mögött, ahol a pénz, a szervezőkészség, a kosárlabda-szeretet, a sportdiplomácia és még sok minden más összetevőjéből áll össze az a színpadi produkció, ami később a játszótéren lezajlik. Mert a komáromi ember megszokta a kosarak alatti előadásokat, igényes néző, elválja, hogy kiszolgálják a játékosok, s ha nem teszik, megkapják a magukét, de értékelni is tudja az igyekezetét, és nem feltétlenül csak a győzelem serkenti ütemes vastapsra a mérkőzés végén. Ez a világ nem alakul ki magától. Kell, hogy valaki szüntelenül táplálja az éltető tüzet. Már Jasovsky Béla egykori klubelnök megmondta: „Ha nem lenne Paulík Józsi, kosárlabda sem lenne Komáromban.” És kijelentése közel két évtizedig állta a sarat. Néha úgy tűnt, hogy végtelen egyszemélyes próbálkozásról van szó, de a valóság ennél árnyaltabb volt. Magával ragadta a klubtársakat, a támogatókat, a közönséget. És edzők sokasága, játékosok tömkelegé fordult meg Komáromban az amatőrből profivá nőtt kosárlabdaklubban, ahol nem az anyagiak hozták a sikereket. Megéri belepillantani a klubkrónikába is, hogy lássuk a sportág fő vonulatát a Duna-parti városban, ahol már a második világégés előtt pattogott a labda, Csukás Andor testnevelő tanár kezdeményezésére. A fellendülés a múlt század hatvanas éveinek elején indult. Ekkor lépett színre Paulík József, mégpedig az ificsapat edzőjeként. Irányítása alatt védencei a csehszlovák és a szlovák bajnokság állandó résztvevői voltak, mígnem 1978-ban a klub diákcsapatáé lett a csehszlovák és szlovák bajnoki cím is. És nem nehéz kitalálni, hogy Hugó irányításával. Innen már a felnőttek világa bontakozott ki az edző, a szervező, a szinte mindenes előtt. Játékosaival a legmélyebbről tartott felfelé, mígnem 1994-ben egy rájátszás során az élvonal is beköszöntött Komáromba. Néhány hétre, de nem nyomtalanul. Amatőrök csodaprodukciójának minősítettem azt az időszakot, amikor, nem először, felütötte fejét soraikban az anyagiak fojtogató hiánya. Egy pozsonyi bajnokijuk után várható sorsukról kérdeztem Paulík Józsefet, aki elárulta, hogy minden a pénzen múlik. Harmadik hónapja mindössze annak árán játszanak, hogy rendre összedobják az útravalóra hiányzó koronákat. És visszakérdezett: „És mi van belőle? Láthatta, a játék hevében vitatkozunk, összeveszünk a pályán. Elhiszi nekem? Ez benne a szép!” Később kénytelen voltam elhinni, majd velem együtt az egész szlovákiai kosárlabda-társadalom elkönyvelte, hogy valóban szeretik Komáromban ezt a labdajátékot. Felküzdötte magát a csapat az ország élvonalába 2000-ben, negyedik próbálkozásra, és 2020-ig folyamatosan ott játszott. Nem egy indulatos szóváltás, félresikerült próbálkozás, szakmai melléfogás közepette, de többnyire sikeresen. Paulík József motorja volt a történéseknek, hol edzőként, hol sportigazgatóként, hol menedzserként. Aligha foglalkozhatott annyit mással, mint a kosárlabdával. Időközben megnőtt a sportágon belüli szlovákiai konkurencia, mégis az utóbbi évtized tíz bajnoki érmet hozott a légiós alakulattá formálódott komáromi gárdának, ami már önmagában kiugró teljesítmény, nem beszélve a szerény körülményekről. A csúcs 2015- ben a bajnoki aranyérem váratlan kiharcolása volt. Paulík József akkori örömkönnyei arra is emlékeztetnek, hogy mégsem múlik mindig minden a pénzen. Isten éltesse 80. születésnapján!
