Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)

2021-02-02 / 26. szám

10 PREMIER LEAGUE FOCITIPP ■ 2021. FEBRUAR 2. www.ujszo.com A Premier League legelső hétvégéjén, 1992. au­gusztus 15-én mind­össze tizenegy külföldi lépett pályára kezdő­ként a teljes bajnokságban. Hét év­vel később eljutott a liga oda, hogy 1999 karácsonyán már egyeden csapat is elég volt hozzá, hogy ti­zenegy külföldi legyen a pályán. Ledőlnek a gátak Ez a csapat a Chelsea volt, amely a Southampton ellen 2-1-re meg­nyert meccsen a következő összeá­­lltásban lépett pályára: Ed de Goey (holland), Albert Ferrer (spanyol), Frank Leboeuf (francia), Emerson Thome (brazil), Celestine Babayaro (nigériai), Dán Petrescu (román), Didier Deschamps (fran­cia), Roberto Di Matteo (olasz), Gabriele Ambrosetti (olasz), Gus Poyet (uruguayi) és a Chelsea két gólját szerző Tore André Flo (nor­vég). Emellett a csapat edzője is külföldi volt, az olasz Gianluca Vialli - csak összehasonlításképp, az 1992/1993-as szezonban még egyeden külföldi edző sem volt a ligában. Vialli és a játékosok számára ez teljesen természetes volt. A csapat összeállításakor egyikőjüknek sem tűnt fel semmi különös, de amikor kijöttek az öltözőből, és szokat­lan számú fotóssal találták szembe magukat, összeállt a kép. „Bele sem gondoltam — mondta Vialli később. - Addig nincs különb­ség, amíg egy nyelvet beszélünk a pályán. Volt néhány hiányzónk - sajnos az angolok közül is - de a nemzetiség nem fontos.” A brit média számára azonban jelentős esemény volt, a sztori pe­dig elég lényeges ahhoz, hogy a sportlapok helyett az újságok főbb hasábjain szerepeljen. A Guardian vezető cikkben tárgyalta a fejlődés kulturális jelentőségét, amelynek igyekezett tágabb értelmezést adni. „Fura, hogy Nagy-Britannia mi­lyen szívélyesen öleli keblére az eu­rópai és nem európai játékosokat, miközben vonakodik attól, hogy egységes valután osztozzon Európa többi részével.” Amikor három hónappal később a Chelsea ismét csak Brit játékos nélkül felállva 2-1-re győzött a Lazio ellen, az Independent „egy kép, amely megalázza az angol futballt” címszóval jelentette meg a kezdőtizenegyet ábrázoló képet. Ha ez extrémnek hangzik, nem árt emlékezni, hogy néhány évvel korábban négy idegenlégiós játsza­­tása nemcsak, hogy elégedetlenke­­dést váltott volna ki, de egyenesen szembe ment volna az akkori sza­bályokkal. Bár a folyamat Vialli irányításával tetőzött, nem vele, hanem egy má­sik európai sztárral kezdődött. Megtörik a jég Ruud Gullit a 25 és 33 év közöt­ti időszakát, vagyis a legjobb éveit az AC Milánnál töltötte, amely­­lyel három bajnoki címet és két Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert. Arrigo Sacchi minden idők legnagyszerűbb hátsó négyesét állí­totta össze Mauro Tassotti, Franco Baresi, Alessandro Costacurta és Paolo Maidini személyében, emiatt a védelemben nem volt hely Gullit számára, aki így támadó középpá­lyásként és csatárként vált világhí­rűvé, és ugyanebben a szerepben játszott a holland válogatottban is. dig utóbbival rendesen meggyűlt a baja. A csapat védekezése lett a fő beszédtéma, amikor Villas-Boas rendszerét elemezték, mivel radiká­lisan eltért attól, ahogy Mourinho 2004-es kinevezése óta játszotta azt a Chelsea. Érdekes, hogy Villas- Boast az „új Mourinhónak” tartot­ták, de valójában egyetlen másik Chelsea-edző stílusa sem tért el any­­nyira Mourinhóétól, mint az övé. Villas-Boas végül megbukott, hogy aztán a klubot egy tapasztalatlan másodedző, Roberto di Matteo ve­zesse fel a BL-csúcsra - egy újabb kockázatos, de ezúttal kifizetődő döntés a vezetőségtől. Újítások Európából A Chelsea később is szívesen tá­maszkodott az európai újításokra, így került a képbe Antonio Conte, aki háromvédős rendszerével meg­lepte, és végül leiskolázta az egész ligát, de a fentiek fényében az sem véletlen, hogy egy másik olasz, a szintén formabontó nézeteiről is­mert Maurizio Sarri kapjon lehe­tőséget. Thomas Tuchel is egy megalkuvást nem ismerő forradalmár, aki egy­előre élete legnagyobb meccsein elbukott: a Bayern München elleni Német Kupa-, illetve Bajnokok Li­gája-döntőkben, valamint a 2016- os, emlékezetes, 4-3-as drámát hozó Európa-liga-negyeddöntőben is még a Dortmund élén a Jürgen Klopp vezette Liverpool ellen. Furcsa, de Tuchelnek eddigi kar­rierje alapján jobban állnak azok a csapatok, amelyekkel bravúrt kell végrehajtani az óriások ellen (Mainz, Borussia Dortmund), mint amikor az esélyessel kell be­húzni a trófeákat, hiszen a PSG- nél elért teljesítménye igencsak felemás. Angliában mindenesetre máris érződik a hatása: ő lett a klub történetének első menedzsere, aki első két mérkőzésén még csak gólt sem kapott. Hegedűs Henrik Megint 19-re kért lapot a Chelsea - jött Tuchel A Chelsea január 27-én hivatalos honlapján adta hírül, hogy Frank Lampard menesztése után a legutóbb a Paris Saint-Germainnél dolgozó német szakember, Thomas Tuchel veszi át az együttes irányítását. A döntés két szempontból nem meglepő. Egy: a londoni klubra jellemző, hogy az európai tudásimportban hisz, kettő: a Chelsea szeret lépést tartani a modern futball irányzataival, sőt inkább élharcosa, mintsem követője azoknak, márpedig az elmúlt tíz év a német futball forradalmáról szólt. Gullit azonban mindig is szeretett volna visszatérni a régi söprögető posztjára, a Chelsea pedig erre nyi­tott volt. 1995-ben az a Glenn Hoddle irányította a Chelsea-t, aki prog­resszív edző volt, Anglián kívül kereste az innovációkat, és akit lenyűgözött Gullit PSV-ben nyúj­tott védőteljesítménye. Hoddle ezért rábeszélte a hollandot, hogy jöjjön a Premier League-be. „Söp­­rögetőként jobban tudom kama­toztatni a képességeimet” - mond­ta a bemutatásán, ami teljesen megdöbbentette az angol újságíró­kat, mert ők azt látták, hogy Gullit támadó középpályásként hódította meg a világot, de a Chelsea akkor is mert kockáztatni. Az 1996-os Európa-bajnokság után Hoddle aztán elhagyta a Chelsea-t, és az angol válogatott szövetségi kapitánya lett. A klubelnök, Ken Bates úgy döntött, hogy Gullit-tal pótolja, aki így a Premier League első külföldi edzőjévé vált, és Hoddle példáját követve, játékos­edzőként dolgozott. A 18 hónap alatt, amíg Gullit a Chelsea-t irá­nyította, 1997-ben FA-kupa dön­A Premier League-éra első két évtizedében egyáltalán nem volt jellemző a letámadás. A csapatok keményen küzdöttek, harcoltak, de az 1992 és 2012 közötti idő­szakból nehéz lenne akár csak egy csapatot is kiemelni, amely kol­lektív csapatmunkával tartotta volna nyomás alatt az ellenfelet. A következő öt évben viszont a letá­madás szolgáltatta a futball legfőbb beszédtámáját. A letámadást Pép Guardiola Bar­celonája kezdte újranépszerűsí­teni, különösen a 2010/2011-es Bajnokok Ligája-szezonban, ame­lyet megnyert a katalán csapat. A Barcelona két, Manchester United felett aratott Bajnokok Ligája-győzelme között óriási volt a különbség: 2009-ben a Barca támadói a félpályáig visszahúzód­tak, 2011-ben viszont könyörte­lenül letámadtak, és elejét vették a United minden előre felé irányu­ló passzkísérletének. Ha csak egy edzőt kellene monda­ni, akit Guardiola letámadása nagy­ban inspirált, akkor André Villas- Boas lenne az, akinek az egész edzői karrierjét meghatározta. Ő nem BL-győzelem után érkezett Londonba, mint Mourinho, Villas- Boas „csak” egy Európa-ligát nyert a Portóval. „Mindig is inspirációt jelentett a számomra, mert fantasz­tikus futballt játszik a csapatával - magyarázta Guardiola iránti ra­jongását Villas-Boas. - A minőség, amit képvisel és a filozófiája egyfajta sablont jelent nekem a mindenna­pokra.” Talán ez volt a figyelemfel­keltő jel Roman Abramovics szá­mára, aki nemrégiben menesztette Carlo Ancelottit, és aki epekedve sóvárgott egy olyan Chelsea-ért, amelynek jó a megítélése - így lett végül Villas-Boas a Chelsea edzője mindössze 34 évesen. Ez egy igen bátor és kockázatos húzás volt, és bizony Villas-Boas nem is örvendett túl nagy népszerűségnek Angliában, ahol gyakran „laptopedzőnek” ne­vezték, akit sokkal jobban érdekel­nek a statisztikák, mint a játékosok menedzselése. Villas-Boas azonnal megpróbálta átültetni a Porto játékát a Chelsea­­be, de kiábrándító eredménnyel. A fő alkotóelem a 4-3-3-as rendszer, és az agresszív védelmi vonal volt, de amíg előbbihez a Chelsea már hozzászokott az előző években, ad-A Gullit utáni időszakban nem kellett sokáig várni, hogy a Chelsea ismét nagyot dobjon egy újabb kockázatos döntéssel: érkezett Jósé Mourinho, aki nemcsak a Premier League-et, de világfutballt is felfor­gatta, és a klub a továbbiakban is bátran nyúlt a fiatalokhoz és a koc­kázatos döntésekhez. Kockázat és lendület tőjébe vezette a csapatot, és az első külföldi, valamint az első színes bőrű edző lett, aki megnyerte Ang­lia egyik jelentős trófeáját. Egy-egy mérkőzéstől eltekintve azóta sem volt angol edzője a klubnak - egé­szen Frank Lampardig, de ne sza­ladjunk előre.

Next

/
Thumbnails
Contents