Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-13 / 36. szám
m SZALON ■ 2021. FEBRUAR 13. www.ujszo.com Gyáni Gábor A TÖRTÉNETI TUDÁS-Tr*« Jt 4 Történelem, megismerés és történti megismerés (Folytatás a 17■ oldalról) Nyilvánvaló, hogy ezeket a közösségeket is érintik a globalizációs mozgások, a migráció, de a veszteségek többsége az erőszakos és fondorlatos asszimilációban van, mert az utódállamok a vállalt kötelességeikből szinte semmit nem tartottak meg, így aztán száz év összegzése az utódállamokban. Az utóbbi évtizedekben több mint 2 millióval csökkent a magyarok száma, és már nem éri el a 13 milliót. A helyzet kezelésére szükséges a magyar nyelv fejlesztési tervének a kidolgozása, az asszimilációt ellensúlyozó disszimiláció; az önbizalom, önbecsülés erősítése, ami egy közös nyelvstratégiát képezne az anyaországban és a határon túli magyar kisebbségek közösségeiben. Ennek lennének politikai, társadalmi, nyelvi feltételei, például Szlovákiában egy standard kisebbségi törvény elfogadása, a magyar nyelv státuszának rendezése regionális nyelvként, illetve az önkormányzatiság (autonómia) bizonyos formáinak a megvalósítása. Az utóbbi évtizedben az anyaország komoly támogatásokban részesítette a határon túli magyar közösségeket, amit köszönettel méltányolni kell. Jó érzéssel veszik az itteni magyar közösségek intézményeink bővítésére és működésére folyósított támogatásokat, remélve, hogy például a református egyház keretében megvalósult óvodaprogram a magyar iskolákba íratott gyermekek számát növeli. Mivel a támogatások jelentős része közpénzeket jelent, szükséges a transzparens kimutatás és elszámolás, elkerülve az etnobiznisznek még a gyanúját is. Az emberiség mérföldkőhöz érkezett a koronavírus által teremtett helyzetben, ez feltehetően szemlélet- és paradigmaváltások sorát eredményezi. Nekünk a múlt éven itt volt a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami a határon túli magyar közösségek politikai, állampolgári jogai megteremtésének a szükségességére figyelmeztet, mert elfogadhatatlan, hogy a mostani generációk továbbra is elszenvedői legyenek egy bosszúálló büntetésnek, amiről ők nem is tehernek. Ráadásul itt van a 21. század harmadik évtizedének elején megtartott népszámlálás, amely - várhatóan - újabb igazolást ad az utódállamok magyar közösségeiben folyó kedveződen tendenciákról. A József Attila-i a nemzet: közös ihlet szellemében sorolhatnám jeleseink nyelvmentő gondolatait, Fábry Zoltánt, Márai Sándort, Esterházy Jánost, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Sütő Andrást idézve egészen a korai halált halt Dsida Jenő nyelvmentő mozgalmáig, aminek a lényege: csak alázattal és áldozatok árán tartható meg nyelvünk. Ezért 21. századi küldetéseink között a legfontosabb: a nyelvmentés, nyelvmegtartás, ahol mindenki fontos a sorban. Paradigmaváltásaink, vállalásaink célja nem lehet más: önmagunk, nyelvünk, családjaink és közösségeink megtartása. Máté László Az írás a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága felkérésére készült a Jelentés a magyar nyelvről2016-2020 című kötet számára. Az itt megjelent szöveg annak rövidített változata. Mit nevez(het)ünk történelemnek? Mindazt, ami a múltban megtörtént? Azt, amiről biztosan tudjuk, hogy sor került rá és amiről - adott esetben — több forrás is a rendelkezésünkre áll? És mi a helyzet azokkal az eseményekkel, jelenségekkel, amelyekről alig van forrásunk, amelyekről kevés vagy ellentmondásos a tudásunk, vagy csak sejtéseink vannak róluk? Ezek nem a múltunk részei? Milyen a történész viszonya a kutatási tárgyához (a történelemhez), a kutatói módszeréhez és ahhoz, amit a vizsgálódás során arról „előállít” (a történetírásnak) egymáshoz? Ezeket a kérdéseket (is) boncolgatja az Osiris Kiadónál megjelent legújabb kötetében Gyáni Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki a magyar történettudomány képviselői közül a legtájékozottabb a történelemelmélet aktuális szakirodaimában, és minden bizonnyal a legkíváncsibb a megismerés képességeiről, lehetőségeiről és korlátáiról szóló - többnyire - külföldi szerzők közt zajló polémiákra és ezek eredményeire. Sokirányú társadalomtörténeti munkássága mellett az elmúlt két évtizedben tudományos érdeklődését kiterjesztette a történetírás elméleti és módszertani kérdései felé is. Új érdeklődési körének sokirányú eredményeit összegző kötetei zömmel a történeti megismerés lehetőséginek kérdéseit, ezek módszerét és korlátáit boncolgatják (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág Kiadó, 2000., Posztmodem kánon. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003., Relatív történelem. Budapest, Typotex Kiadó, 2007., Elveszíthető múlt. Budapest, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2010.). Most megjelent munkájának alapfeltevéseiben és érvelésmódjában Gyáni vállaltan a ma „virágkorát élő” történetelmélet és történetfilozófiai kötetek eredményére és inspirációjára épít, és - ahogy fogalmazott - válaszait, amikre jutott a „legkevésbé sem történészeknek szóló tanmesének” szánta, hanem „puszta elmélkedésnek arról, hogy mit csinálnak, amikor írják a történelmet”. A szerző ugyanis a legkevésbé sem gondolja azt, hogy a történelem az a múlt egy lezárt, megmásíthatatlan és befolyásolhatadan fejezete. A leírt történelem - véli, meggyőzően — nem az, ami volt, ami megtörtént, hanem az, amilyennek azt az elérhető forrásokra építve ugyan, de a saját szubjektumának a segítségével, tudásával, szorgalmával és - leginkább - különböző kérdésfelvetéseivel a történész „előállít”. De megírható-e az, ami volt? »A szerző A történeti tény, a történész és a filozófus A történelem csak rá jellemző „differentia specifikájára” és sajátos jellemzőire irányuló tudománydefiníciós kérdések számos történészt megihlettek a múltban. A történetelméleti fejtegetésekre adott különböző szintű és mélységű válaszok kvintesszenciáját összegzi bevezetőjében a szerző. Edward H. Carr Mi a történelemi című, először 1961- ben publikált, nagyhatású előadássorozata kiemelte és hangsúlyossá tette a történeti tény fogalmára és mibenlétére irányuló vizsgálatokat, emellett pedig felhívta a figyelmet a történész hipotézisgyártó szellemi munkájára, valamint arra, hogy a történész egyáltalán nincs a „történelmen kívül vagy a történelem felett”, hanem látásmódja az ádagemberekével egyező módon egyaránt kitett saját kora szellemi és társadalmi hatásának - azaz saját jelene folyamatainak. Az angol történész elméleteinek ismertetésén túl az olvasók megismerhetik a cambridge-i Peter Burke - kora elismert kultúrhistorikusának és történeti-antropológusának empirikus vizsgálódásait (a történelem elméleti kérdéseinek „leválása” a történetírásról, a történetírás tudománynak való elismerése - a természettudományoktól eltérő jellegének elfogadása és az értékítéletek befolyásoló szerepének tudomásulvétele), majd olyan, az 1990-es évek elejéig multidiszciplináris hatást kifejtő jelentős elméletalkotó társadalomtörténészek, szociológusok és filozófusok egymással is polemizáló narratíváiig, mint Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Michel Foucault, vagy Norbert Elias. A történelem és történetírás természetének megismerésére irányuló vizsgálatok ugyanakkor legalább annyira megihlettek filozófusokat is, mint történészeket. Hegel a történetírás (vagy a történelem) „eredeti”, „reflektáló” és „filozófiai” olvasatát különböztette meg. A neves filozófus az első kategória képviselői közé a saját koruk történetét a „szellemi képzet birodalmába helyező” „eredeti történetírókat”, az ókori Thuküdidészt és Hérodotoszt sorolta. Másodikba kerültek a saját korukból közvetlenül szerzett tapasztalatoktól szellemi értelemben elszakadni képes, „szárazabb és egyhangúbb” beszámolót alkotó történészek - ezen irányzat úgynevezett kritikai válfajával jelölve saját kora meghatározó történetírását is. Hegel külön kiemelte a „történetíró saját külön szellemét” is, „melyet a historikus visz bele az általa elbeszélt múltba”. A filozófiai világtörténet képviselőinek szemléletét pedig - legalábbis a klasszikus német filozófia és idealizmus legnagyobb alakja szerint - „az események irányító lelke” mozgatja, tehát mindaz, ami történik az a konkrét és jelenvaló szellem megvalósulása. Tény, esemény és nyelvi fordulat Gyáni külön fejezetet szentel a történeti tény, a történelmi esemény - történeti struktúra, valamint a történelmi determinizmus fogalmának és az ezekről folyó viták bemutatásának is. A történeti tény - szögezi le - nem azonos a múltból ránk maradt eseményekkel és az ezeket rögzítő forrásokból kinyerhető adatokkal - amint ezt a, 19. század elején fokozatosan szaktudománnyá formálódó történetírás pozitivista irányzatának képviselői gondolták. Az a hagyományosan elképzelt munkamódszer ugyanis, mely szerint a történeti adatokat csak össze kell gyűjteni, rendszerezni és meghatározott módon ok-okozati rendbe kell szerkeszteni, majd nincs más hátra, mint ezek „beszéltetésével” az eredményt elbeszélés formájába önteni, megdőlt. Az elképzelt „munkafolyamat” utolsó fázisa ugyanis (maga az elemzés) egyáltalán nem fiiggeden a rendszerezéstől, és még kevésbé az elemző történész felkészültségétől, értelmezési és befogadási képességétől (azaz saját szubjektumától) és a korszellemtől. Az elemzést ráadásul nehezíti az is, hogy maguk a források is megbízhatadanok, mert erősen függenek attól, hogy szerzőjük, rögzítőjük mit gondolt, mit tudott és mit tartott fontosnak rögzíteni. A történész ezért minden esetben nagyfokú forráskritikára kényszerül. „ Vízválasztó-e vajon, hogy az esemény vagy a struktúra képezi a történész vizsgálatának a tárgyát, a múlt megközelítésének fogalmi alapját?” - teszi fel a kérdést Gyáni a történelmi esemény és történeti struktúra viszonyának meghatározásakor. Magyarán: csak az a történelem, ami eseményszerűen történt meg - például a manapság is hagyományos államtörténet és politikatörténet, vagy van létjogosultsága a historizmus eseménytörténeti beállítottságát középpontba állító történetírástól eltérő diskurzusoknak is. Gyáni, értelemszerűen az utóbbi irányzatot is a vonatkozó fejezet hivatkozott szerzőinek olyan kérdésfelvetéseit is megpendítve, hogy mit tekinthetünk a „tulajdonképpeni eseménynek”, kizárólagos szempont-e a kronologikus elbeszélésmód, és mennyire meghatározó a történészi beszédmód „nyelvi fordulata” - vagyis az az eszköz, amellyel a „múltat elbeszéljük”, és amely „nemcsak tárolja a múltban keletkezett és az idők során folk almozott (történelmi) tapasztalatokat, amelyek még akkor is hatnak, amikor a múlt adott pillanata már végérvényesen tovaszállt, de újra is teremti a már elmúltat. ” Objektivitás A történeti tény mibenlétének taglalásától Gyáni a kötet végére eljut a manapság is közszájon forgó - gyakran hiányolt, elvárt vagy megkérdőjelezett - történészi objektivitás bonyolult kérdésköréig. Leopold von Ranke még a történészektől azt várta el, hogy azok szigorúan úgy mutassák be a múltat, ahogy az való(já)ban megtörtént (wie es eigentlich gewesen). A legnevesebb és máig nagyhatású 19. századi történész kategorikus elvárásának megvalósíthatadanságát a történetírás elméletére irányuló újabb és újabb kérdésfeltevések egy évszázaddal később is csak óvatosan kezdték megkérdőjelezni, holott a történetírói objektivitás lehetőségét Nietzsche már a 19. század végén elvetette. A történetírók munkájával szemben ezt a „naiv realista” elvárást a szociológus munkássága mellett és történészként is jegyzett Max Weber kezdte ki már 1904- ben. Weber a társadalomtudományi megismerés objektivitásáról, a megismerés és az ítéletalkotás, valamint a tapasztalatokon alapuló kutatómunka és az elméletalkotás viszonyáról folytatott vizsgálódásában - tudhatjuk meg a kötetből (is) - eljutott a tudományos gondolkodás „szubjektivitásának" elismeréséig. A ranke-i alapvetés megkérdőjelezésétől komoly és termékeny diskurzus zajlott le. Mindazok, akik a vitában részt vettek (például Charles Austin Beard és Peter Novick éles kritikái) olyan, máig ható és elgondolkodtató megállapításokra jutottak, mint hogy „a történelmi múlt a történész tudatán kívül létezik”, a történelmi múlt „nem több közmegegyezésnél”, ráadásul mint olyan, rögzítheteden, mert a megfigyelő személye (aki maga a történész) a múlthoz „nem férhet hozzá objektív módon", összességében pedig mindannak, ami történt, nincs „teljes és világos struktúrája”, ennek híján pedig nem lehet (mert nincs is mit) rekonstruálni. Történelem és műhely A hazai történettudományt máig jellemzi a narratív, elbeszélő történetírói attitűd dominanciája és az önálló elméletalkotás intellektuális munkája iránti vállalkozó kedv hiánya. Ezért is van, hogy akiket a téma idehaza érdekel, zömmel ma is külföldi munkák magyar nyelvű fordításaira vagy a szintén az Osiris Kiadónál megjelentetett 2 kötetes Tórténetelmélet című „reprezentatív történetelméleti szöveggyűjteményre” támaszkodhatnak (Szerk.: Gyurgyák János-Kisantal Tamás. Budapest, 2006.). ,A történeti tudás” így biztosan nagy hasznára lesz azoknak, akiket a történeti megismerés legkülönbözőbb - egykor megfogalmazott és ma is nagyon aktuális - elméleti kérdései érdekelnek, ráadásul túl azon, hogy imponáló és lefegyverzően gazdag az a tudásanyag, amit a szerző legújabb kötetében összegzett és továbbgondolt, eltűnődtet minket a múltról, a gondolkodásról és a múltról való gondolkodásunk időben változó sokirányú és roppant összetett folyamatairól is. Mindaz tehát, amit a múltról tudunk, vagy tudni vélünk, maga a történelem? Vagy az a matéria, amit „történelemnek” nevezünk pusztán absztrakció és a történész elrugaszkodott fantáziájának a szüleménye? A kötetet letéve a válasz az, hogy egyik sem, illetve egy kicsit ez is és az is. Jó, ha tudjuk, milyen korlátokkal néznek szembe a történettudomány művelői, meddig terjednek lehetőségeik határai, milyen akadályokba ütköznek a források célzott vallatása terén, hogyan játszik szerepet „ítéletalkotásukban” a korszellem és az egyéni beleérző- és felfogóképességük, mekkora jelentősége van a szubjektív szintetizáló kvalitásaiknak. ,A történeti tudásban” Gyáni számos létfontosságú elméleti kérdésre irányítja nemcsak a történész kollégák, hanem a történetírás elméleti kérdései iránt érdeklődő és nyitott olvasók figyelmét is, a legkevésbé sem állítva azt, hogy a kötetből nyerhető tudás nélkülözheteden ahhoz, hogy valaki történész legyen. Mert - ahogy ezt Gyáni az előszóban leszögezi - „ezek ismerete nélkül is lehet történelmet írni, de talán nem árt tudni a létezésükről mivel láthatatlanul is ott munkálnak minden egyes gondolati rezdülés és minden egyes leírt mondat mögött. A dolgot kibeszélve akár még jobb történelem is kikerülhet a történész műhelyéből. ” Bödők Gergely (Gyáni Gábor: A történeti tudás. Budapest, Osiris Kiadó, 2020.) Gyáni Gábor, aki tavaly töltötte be hetvenedik életévét, a hetvenes évek közepétől Budapest Főváros Levéltárának levéltárosaként dolgozott. Az olvasók előbb zömmel várostörténeti (leginkább Budapest története iránti) és új szemléletű társadalomtörténeti érdeklődésének eredményeit olvashatták. 1982-től már az MTA Történettudományi Intézetében dolgozó fiatal kutató tudományos vizsgálódásának első figyelemfelkeltő eredményeit a Család, háztartás és városi cselédség című könyvében összegezte, ami 1983-ban jelent meg a Magvető gondozásában. Korán megmutatkozó tudományos és tudományszervező ambícióit és munkabírását sokirányban kamatoztatta: dolgozott a BUKSZ folyóirat szerkesztőjeként, részt vett a társadalomtörténet máig megkerülhetetlen „intézményének", a Hajnal István Kör, 1988-as megalapításában (amelynek 2004-2010 között elnöke is volt) és majd három évtizedig tanított is: előbb 1990-től a Debreceni Egyetemen, majd 1994-től már az EL.TE Bölcsészkarán, utóbb 2006-2019 között pedig a CEU-n is. A Kövér Györggyel közösen jegyzett, elsőként 1998-ban megjelent, azóta pedig számos kiadást megélt - Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig című egyetemi tankönyvük máig megkerülhetetlen alapmű a témában.
