Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-13 / 36. szám
ÍT6 SZALON ■ 2021. FEBRUAR 13. www.ujszo.com Zoltán Gábor Haj ítófa Aki ismeri a Dunát, számontartja, hol iszapos a part, hol kavicsos és hol homokos. Aki strandolni szeretne, az persze legszívesebben valamelyik homokos szakaszra vonul ki. Viszont Budapest környékén az ilyenből van a legkevesebb, úgyhogy nyári napokon belepi őket a tömeg. Az evezősök, akik rendszerint a kevésbé népes helyekre tartanak, inkább a kavicsos partokat célozzák meg. Az iszapot, ha csak lehet, kerülik, pedig azt is lehet élvezni. Aki nem iszonyodik tőle, örömmel süpped a kiszámíthatadan masszába. Gyerekkoromban szerettem tapicskolni benne, gyúrni, formázni. Az ember persze tudja, hogy tele van szerves anyaggal, benne bomlik az elpusztult halak, kagylók, madarak teste meg minden más, ami a folyóba jutott, vízihullák, döglött kutyák-macskák és a települések szennyvize. De közben azt is tudja és érzi, hogy az iszap él, működik, teszi a dolgát, és a folyó folyamatosan tisztul. Ha az ember egy iszapos partnál jut legkönnyebben a vízhez, nem biztos, hogy akár félórát vagy még többet gyalogol a legközelebbi kavicspartig. Hiszen csak néhány lépés, azután már úszhat kedvére, és úszás közben lemosódik lábáról a mocsok. Azzal is meg tud békülni, hogy kijövet rajta marad valamenynyi iszap. Hiszen nemsokára úgyis újra bemegy a vízbe. Vagy, ha napozik, megszárad rajta a bevonat. Szerettem figyelni, ahogy a barnás sötétszürke kifakul, keményedik és ráfeszül a bőrömre. Ha mozogtam, repedezett. Ráncolódott, akár az öregek bőre. És ha már világosszürkére száradt, le lehetett hántani. A Szentendrei-sziget körül vannak homokos, kavicsos és iszapos partok is, de mintha maga a sziget csupa homok lenne, legalábbis úgy él az emlékeimben. Nyár van, meleg, áll a levegő, gyalogúink, kétoldalt virágos mező, és az út homok. Akárhol megkaparjuk a felszínt, homok bukkan elő. Az út forró, sokáig sima, aztán egyszer csak csupa bucka. Jó hosszan megyünk, a napok is hosszúk, semmi ok sietni. Minden, ami körülvesz bennünket, csak azért van itt, mert a folyó úgy látta jónak, hogy a magával hozott homokból valamennyit épp ebben a harminckét kilométeres sávban rakjon le. Ha meggondolja magát, és elviszi máshova, akkor nem lesz itt se fiű, se ökörfarkkóró, se akác, és a tövisszúró gébics is kénytelen lesz máshova költözni. Egyszerre érezni a napon száradó mozduladanságot és mindennek az ideiglenességét. Most vagyok először egy horányi nyaralóban, vendégként. Szóba kerülnek a.régi nyarak és az evezések. Vendéglátónk meséli, hogy az apjának volt kielbootja, és jártak evezni kettesben. Emlékszik egy kis nénire meg a férjére, akikkel többször is találkoztak a vízen, és előfordult, hogy együtt kikötöttek, hogy beszélgethessenek a parton. Egy híres filozófusnő volt és a szintén filozófus férje. Szerettek együtt lenni, de úgy emlékszik, hogy csak 1968-ig. Azután többet nem. Az ő apja irodalomtudós volt és politikus. Mást gondolt a Csehszlovákiába való bevonulásról, mint a két filozófus. Az apja azonosult a Párttal, és úgy vélte, a folyamat rossz irányt vett, mindenképpen be kellett avatkozni, „testvéri segítség” gyanánt. A filozófus házaspár másképp látta. Messziről nézve mind ugyanolyanok a kielbootok, és az evezősök is hasonlónak látszanak a fürdőruhájukban, de például hatvannyolc nyarán élesen elkülönültek a Prágai Tavasz hívei és ellenzői, annyira, hogy ha véletlenül meglátták egymást a vízen, eszükbe se jutott ugyanott kikötni és beszélgetni. Soha többé. Igaz, ez csak a baloldaliak problémája volt, a régi világ híveinek ganz egal volt a csehszlovák és a magyar kommunista párt. Tudom, mert ott voltam azokban a napokban. Igaz, csak nyolcéves voltam, de emlékszem egy idős rokonunkra, aki Szentendrén élt, és átmentünk hozzá egy délután. Belém vésődött, ahogy nevetve mondja:- A csehek sohase értek minekünk egy hajítófiit se. Nem tudtam, mi az a hajítófa, de fölfogtam, hogy mit akar vele mondani, és az évek múlásával egyre világosabban értem, mit gondolt az az öreg nemesember. „Minekünk”, ilyen nekem már nem nagyon van. Illetve mégis. Szégyellem magam „őhelyettük” is. Ez persze nem csökkenti a baloldali evezősök iránt érzett neheztelésemet és értedenségemet, akik ezerkilencszáznegyvenöttől hatvannyolcig azonosultak a kommunista párttal, beleértve ötvenhatot és a rákövetkező éveket, és csak hatvannyolcban kezdtek rájönni, hogy valami nincs rendben. Vagy még akkor se jöttek rá. És akik az olyanokat, mint az én idős rokonom, vén reakciósnak tekintették, aki örüljön, hogy egyáltalán él. Egy író, huszonhat éves, ugyancsak ott volt akkor a szigeten. Az északi csúcshoz közeli faluban bérelt szobát. Augusztus végén tiszta volt az ég, látott katonai repülőgépeket észak felé húzni, és „megvolt a véleménye”, írta erről később. Regényt írt, amiatt költözött ki a városból, de a beavatkozás felzaklatta, és nem tudta folytami a munkát. Egy barátja szintén ott dolgozott a TÁRCA A SZALONBAN szigeten, festőművész, és ő sem tudott dolgozni akkor, hanem pecázott. .Azért valamit mégis tennünk kellene”, mondta az író a festőnek. „Igen”, válaszolta a festő. .Aktot akarok festeni.” „Pont most? Éppen aktot?”, dühöngött az író. „Már régóta nem festettem aktot. És most valahogy kedvem van hozzá.” Az író, sok év múltán felidézve ezt a beszélgetést, úgy értelmezte azt, hogy azon a nyáron kellett föladniuk azt a Marx Károlytól eredő célkitűzést, „hogy az ember ne csupán szereplője, hanem rendezője is legyen önnön történetének”, vagyis „a megrendezhető és rendezhető közös jövő időt, a fejlődés szentnek tartott elvét, a haladás hitét, a földi megváltás és megváltódás véres, forradalmi vágyát.” A katonai repülőgépekre nem emlékszem. Ami nem azt jelend, hogy nem húztak el fölöttünk. Ahhoz, hogy fölfigyeljek rájuk, tudnom kellett volna Prágáról, részese kellett volna, hogy legyek „a fejlődés szent hitének” - mint ahogy nem voltam, és később sem váltam azzá. Estefelé az egyetemi üdülőben a gondnok bácsi citerázott. Nem műsor gyanánt, hanem csak úgy magának. Nyitva volt a konyhájuk ajtaja, lehetett látni, ahogy ott ül, előtte hokedlin a citera. Kinn a tücskök zenekara, benn a citerás mint szólista. Nem ismertem a nótákat, amiket a gondnok bácsi játszott, így aztán azt se tudtam, hogy a zene részekre tagolódik, és azok nóták. Ahogy akkor nem tudtam, úgy ma sem tudom, hitt-e a gondnok bácsi a megrendezhető és rendezhető közös jövőben, és hogy éjjel, amikor hallgatott a citera, és csak a tücskök zenéltek, összebújt-e meztelenül az ágyban a gondnok nénivel. Elég keveset tudok. Tudom. KONYVSORSOK Ipolyság-regények Vannak mágikus helyek, amelyek minduntalan feíbukkanak különböző, egymással akár semmilyen kapcsolatban nem álló irodalmi művekben. Ezeket a helyeket mintha arra teremtették volna, hogy bennük és általuk életre keljen az irodalom, hogy regények játszódjanak bennük, épületeik, utcáik, tereik, lakosadé irodalmi alkotásokban váljanak halhatadanokká. Egész egyszerűen vannak helyek és városok, amelyek mintha vonzanák az irodalmi műveket, a fikciót. Talán kevesen tudják, hogy Üyen hely Ipolyság, szlovákul Sahy, Hont vármegye egykori székhelye, ez a ma határ menti, dél-szlovákiai kisváros. Szinte felsorolni is leheteden, hogy a város müyen hihetetlen inspirációt jelent nemegy kortárs alkotó számára. Az Ipolyság-regények elején rögtön egy szlovák nyelvű művet kell említeni, pontosabban hármat, Ladislav Ballek Juzrut posta (1974), Pomocnik (1977) és Agáty (1981), vagyis Posta délen, A segéd és az Akácok című regényeit, amelyek úgy kerültek be a szlovák irodalmi köztudatba, mint a „dél felfedezése” a szlovák irodalom számára. Ipolyság-regényként olvastatja magát továbbá egy másik trÜógia is, Grendel Lajos New Hont-trdógiája, a Tömegsír (1999), a Nálunk, New Honiban (2001) és a Mátyás király New Honiban (2005). Ipolyság-regény a spanyolul író Pablo Urbányi El zoológico de Diós (2006), Isten állatkertje -1. (Ipolyság) 2007-ben magyar fordításban kiadott regénye is. Gágyor Péter Ezek (2006), Senkik (2011), továbbá Csáky Pál A pacsirta éneke (2014) című regények cselekménye is többé-kevésbé Ipolyságon játszódik. Sona Kovace Az én városom: Ipolyság- Sahy című írása szlovákul a Moje mesto (2014) című kötetben látott napvilágot - N. Tóth Anikó fordításában a Sokszínű városainkéin jelent meg 2016-ban. Vállaltan Ipolyság-regény Márton István Városka az üvegharang alatt (2008) című nosztalgiaregénye, alcíme szerint Gyerekkori emlékek Ipolyságról. Ugyanebben az évben, 2008-ban jelent meg Huncík Péter Határeset című városregénye is, és talán nem is kell mondanom, hogy ez a város: Ipolyság. Horváth Viktor Tankom (2017) című regényében is többször feltűnik Ipolyság, az 1968-as „barád” bevonulás alkalmával, bár itt faluként jelenik meg a város - vö. „közben feltűnt előttünk Ipolyság, azazhogy Sahy falu, előtte pedig ott folyt az Ipoly”, „Ez itt már Sahy falu! Magyarul Ipolyság! Ti eltévedtetek, testvérek. Hát ez már Csehszlovákia, hahaha. Nem láttátok a határsorompót?” Keve-C HUNCÍK t Péter ,9 határESET sen tudják, hogy Esterházy Péternek is van egy Ipolyság-regénye. Az Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat (2013) című történelmi regény központi helyszíne ugyanis a fikció szerint a Nyáry Pál által birtokolt Gedőcs vára, amely az Ipoly és a Korponapatak találkozásánál áll - vö. „Mint két szalag, egy ezüst meg egy zöldesszürke, fonódott egybe lent, Gedőcs vára alatt az Ipoly és a kicsiny, de sebes sodrású Korpona.”, „Állt a bástya józan árnyékában. Az Ipoly folyt, és magába fogadta a Korponát. Ahogy évszázadok óta.” Bár a regényben nem jelenik meg Ipolyság, de a leírt földrajzi hely, Korpona-patak és az Ipoly találkozása egyértelműen IpolyságrautaLAműben egyébként megjelennek olyan, Ipolyság-környéki falvak is, mint Nagytúr, Kistompa és Ipolybalog is (ez utóbbi az itt őrzött magyar királyi korona kapcsán), xgutóbb pedig virgács Mikís szlovákul írt rámájában, az kológiai-színízi projekt eredényeként létrejött Viziclovekbcn (2020) jelenik meg Ipolyság közveden természeti környezete, pontosabban a város melletti tanösvény. Nem véleden, hogy Halász Iván Dél-Szlovákia az irodalomban (2018) című monográfiájában huszonkét alkalommal jelenik meg Ipolyság, de milyen jó is lenne egy önálló monográfiát szentelni az Ipolyság-könyveknek! A sok Ipolyság-regény közül most rendhagyó módon kettőt emelek ki: Pablo Urbányi El zoológico de Diós - Isten állatkertje (fordította: Dobos Éva) és Huncík Péter Határeset című regényét. Bár mindkettő tere-helyszíne Ipolyság, alapvetően máshogy, más eszközökkel közelítenek a városhoz. Urbányi „sodró nyelven megírt” regénye egy naivságában, ártadanságában is bizarr szerelmi-erotikus történet egy fiatal cselédlány és dajka, Judit és az óvodás, majd kisiskoláskorú Fénix között. A mű kronotoposzát a II. világháború kegyedenségei mélyítik el, a történelmi események azonban elmosódottak, talán azért, mert egy kisfiú nézőpontján, tapasztalatán kívül esnek, talán azért, mert a fikciós elbeszélőhelyzetnek köszönhetően a narrátor hatvan év távlatából idézi fel a történteket. A „magyarok bevonulása”, a zsidók megsemmisítése, a német, majd pedig az orosz megszállás, az új csehszlovák állam kiépítése csak homályos háttérként jelennek meg. Ezzel szemben Huncík Péter Határesetét akár katalógus- vagy lexikonregénynek is nevezhetnénk, olyan bőségben és részletességgel adatolja egy határ menti többnemzetiségű kisváros életét. A regény vállalt mikrorealizmusa kiváló lehetőséget ad az egyéni sorsok intenzív bemutatására. Alulnézetből, a hétköznapok gyakran abszurd világán keresztül mutatja be, hogyan vonul át a nagytörténelem az emberi életeken. Huncík kétféle értelemben is felhasználta az oral history adta lehetőségeket: egyrészt óriási tudás- és sorstapasztalat összpontosul művében, másrészt a regény anekdotikuspoénos-ffagmentált szerkesztése végig fenntartja a feszültséget. Mindkét regény hangsúlyozottan kapcsolódik Ipolysághoz, tulajdonképpen Ipolyság történetén keresztül írják meg a szlovákiai magyar történelmi sors- és léttapasztalatot, annak releváns értelmezését megjelenítve. Míg Huncík Péter Határeset című regénye sikert sikerre halmozott, díjakat nyert Szlovákiában és Magyarországon is, sőt szlovák irodalomtörténeti műben hivatkoztak rá és értelmezték (Grendel Lajos trilógiája mellett, mindkét mű szlovákul is olvasható), addig Pablo Urbányi regénye kissé kiesett a szlovákiai magyar irodalom látóköréből. Pedig magyar anyanyelvű, szlovákiai magyar identitású szerző szlovákiai magyar tematikájú művéről van szó, még ha spanyolul íródott is. Mai globalizált-transzkulturális világunkban a mű megírásának nyelve nem kizárólagos kritérium, és egy szerző több irodalomba is tartozhat. Mindkét regény fontos része irodalmunknak. Németh Zoltán
