Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)

2021-02-06 / 30. szám

www.ujszo.com | 2021. február 6. SZOMBATI VENDÉG I 9 Brooklynban, a hatodik emeleten Marozsán Erika: „Példaértékű, ahogy New York kezeli ezt a szituációt. Minden utcasarkon ingyenes tesztelés folyik..." „Nemrég elkezdtem producerkedni..." (Taiabér Tamás felvételei) SZABÓ G. LÁSZLÓ New York egyelőre nem hirdetett kijáráei tilalmat, de már közel vagyunk hozzá, mondja Marozsán Erika hatodik emeleti brooklyni lakásában, miközben tizenkét éves lánya a szomszéd szobá­ban tanul. Nyáron három hónapot töltött Magyarorszá­gon, szeptember végén repült vissza Amerikába. Azóta nem járt sehol. Dolgozni sem tudott. Két produkcióhoz köti szer­ződés, de mindkettő várat magára. Német tévéfilmjét meghatározatlan időre odébb tolták. Az osztrák-német koprodukcióban születő mozifilmjé­nek forgatása őszre csúszott. Csak le­gyen, mondja. Csodálatos történet lesz, gyönyörű helyszíneken. Bécs­­ben, Baden-Badenben, Abbáziában. Abszolút női főszerep. Úgy éhezik rá, mint egy falat kenyérre. Tavaly márciusban még New York volt a koronavírus-járvány egyik gócpontja. Hogyan élte meg azt a helyzetet? Mint valami háborús élményt. Na­gyon szorongató volt. Valószínűleg mi is átestünk rajta. Nem voltunk tesztelve, mert az orvoshoz akkormég csak akut esetben lehetett bemenni. Videós viziten voltunk, csak ránézett a gyerekemre. Sári kapta el. Egy hé­tig alig tudott felkelni az ágyból. Óri­ási fejfájással és szédüléssel küszkö­dött. Én pedig, mint egy kungfuhar­­cos reggeltől estig rohangáltam a la­kásban, hogy mindenféle jóval ki­szolgáljam őt. A vírus bizonyára azt gondolta rólam: nem normális ez a nő. De Sárika is erős volt. Nem adta meg magát a betegségnek. I movie appli­kációval rövid videókat készített ma­gáról. Fekve, rötyögve, vidáman űzte a kis játékait. Két hétig nem aludtam, csak napi két órákat. Nem tudott ki­kapcsolni a szervezetem a pánik mi­att. Jöttek a hírek, hogy megérkeztek New Yorkba a vöröskeresztes hajók javítani, segíteni a betegellátást. Az­óta szép lassan adaptálódtunk a hely­zethez, és ezt a legfájdalmasabb látni. Hogy mentálisan és fizikálisán ezt is meg lehet szokni. Nyáron, Budapesten mit tapasz­talt? Az a nagy félelem, ami tavasz óta egyáltalán nem enyhült New York­ban, Magyarországon egyáltalán nem éreztette hatását. Itthon min­denki úgy viselkedett, mintha ez a helyzet nagyjából nem is létezett volna. Mintha mi immunisak len­nénk a Covidra. Amikor Sárival megérkeztünk Budapestre, azonnal karanténba vonultunk, de utána két hétig még nem mertem levenni a maszkot az utcán. Volt rá eset, hogy rám szóltak, miért hordom, nincs semmi értelme. Szeptemberben már én is úgy éreztem magam, mint a ha­bos tengerben. Csodálatos volt eljut­ni olyan helyekre Magyarországon, ahol korábban még sosem jártam. A vírus egyik pozitív hozadéka volt, hogy kis dolgoknak is örülni tud­tunk, apróságokban láttuk meg a szépséget. Megadóbbak lettünk. Alázatosabbak és figyelmesebbek. Globálisan. De azt is éreztem, hogy a kulturális események megszűnésével eltűnt az élet sava-borsa. Ez azóta is hiányzik. Az a rossz, hogy még min­dig nem tudjuk, mikor tér vissza. New Yorkban, szeptember vé­gén, milyen kép fogadta? Mindenkin ott volt a maszk, de azt láttam, hogy kezd visszatérni az élet. Nyár elején, amikor elmentünk, üres volt a város. Nem jártak emberek-az utcán. Nem volt pezsgés, nem láttam turistákat. Az éttermek is bezártak. Olyan volt a hangulat, mint egy sci­­fiben. Egy nap alatt csontvázra csu­paszodon a város. Megbénult. Üres, kongó épületek, vastömegek marad­tak. Ettől még erősebb lett bennem a vágy, hogy jobb lenne Magyarorszá­gon, bíbelődhetnék a kertben. Pedig nehezen tudom elképzelni magam városi kultúra, városi zsongás nélkül. De miután visszarepültünk New Yorkba, új hangulat fogadott. Alter­natív módon beindultak az éttermek. Kipakoltak a járda mentén. Terüle­teket, parkolókat kaptak a város ve-Csányi Sándorral a Kaland című filmben zetőitől. Pódiumokon, teraszokon ül­tünk, emberi arculatot kapott a város. Furfangosságot, leleményességet mutatott. Most pedig felfújható, át­tetsző, nagy műanyag buborékokban gyönyörűen dekorált, kivilágított lé­tesítményekben ülnek az emberek. New Yorkban a számok most nem olyan rosszak, mint Európában. Anyukám otthon március óta alig mozdult ki a lakásból. Nem tudja fel­oldani a félelmét. Példaértékű, ahogy most New York kezeli ezt a szituáci­ót. Minden utcasarkon ingyenes tesz­telés folyik. Nagy a tömeg, várni kell, de ügyesen megy. Tíznél több ember nem jöhet össze, és csak egy közös­séggel tarthatod a kapcsolatot. Na­gyon bíznak az itt élők a vezetők sza­vahihetőségében. Én csak dolgozni szeretnék, semmi más nem érdekel. És már elmondhatom, a lányom is ezt vette a fejébe. Színésznő szeretne lenni? Balettra jár, három nyelven beszél, de hiába biztatom, hogy menjen in­kább építésznek, ő most azt akarja csinálni, amit én. Pedig én építész szerettem volna lenni. Miközben hatéves korától zon­gorázott. De miért? Mert az édesanyám zon­gorista akart lenni, és beíratott. Végül mégsem váltottam be az álmát, mert a balettintézetet választottam. Azzal megelégedett egy picik de amikor felvettek a színművészetire, már csak legyintett. Csinálj, amit akarsz, mondta. Lehet, hogy majd én is le­­gyinteni fogok, amikor a lányom meghozza a végső döntést. Hosszú évek óta él már New Yorkban. Lát rá esélyt, hogy vég­leg ott marad? Nem szeretnék elszakadni Euró­pától, és a gyerekemet is szeretném Európa felé terelni. De hogy mi lesz a pandémia után, hogyan tovább? Ne­kem már rémálmaim vannak. Sárika most egy francia tanítási nyelvű ma­gániskolába jár. Örülnék, ha később megengedhetnénk anyagilag, hogy Franciaországban tanuljon. Szeret­nék közelebb lenni a fészekhez, ahonnan kiröppentem. Eddigi életem felét külföldön éltem. Németország­ban harminc-negyven filmet forgat­tam, mégsem költöztem oda. Szál­lodákban laktam. Érdekes kérdés ez a hazatudat... kicsit félek is, ha be­legondolok, hogy Sári hol talál majd igazi otthonra. Éngem a gyerekkori fészek húz haza. Nem tudom, jó-e, ha az embernek van egy örökké tartó vágya, megtérni valahova, ahol iga­zán otthon érzi magát, vagy ez in­kább röghöz kötés, az érzelmek le­­betonozása? Néha tényleg nagyon vágyom haza. Külföldön egészen máshogy közlekedem, mint otthon. Más a viszonyom a magyar, a német és az amerikai kollégáimmal. Más a közös nevezőnk. Bársonyosabb, selymesebb textúra az otthoni. Nem tudom, jól teszem-e, hogy már sok éve New Yorkban élek - egy csomó hiányérzettel. Szerencsére képes va­gyok felülemelkedni a kételyeimen, és hagyom lebegni a vágyaimat. Itthon valószínűleg azt az életér­zést hiányolná, amit New Yorktól megkap. Ez a másik: a bolygó hollandiság. Ez is gazdagít bizonyos szempont­ból. Hogy vándorlók egyik helyről a másikra. Ha otthon vagyok, egy idő után alig várom, hogy lássam New Yorkot. Ez is egyfajta honvágy. Fura érzés. Hajóskapitány-élet ez. Nőnek, gyerekkel nem könnyű. Van még egy verzió. Mi lesz, ha Sárika majd azt mondja: Anya, te mehetsz, én maradok. Ő New Yorkban született, az ő gyökerei már máshol vannak. Ez is csak fokozza a dilemmámat. Benne van a pakliban. A röghöz kö­tésem egyik fo oka az ő kis élete. A gyerekek konzervatívak. Ők egyfajta otthonban gondolkodnak, amit ké­sőbb aztán áthágnak. De most lerak egy követ, és azt mondja, innen nem mozdulok. Nehéz kérdés. Naponta jönnek újabb fordulatok az életben. Amikor már biztosra veszek valamit, hogy úgy lesz és jó lesz, akkor hirte­len minden borul. Tésztaként nyúlik az életünk. Ha sokáig kelesztjük, több irányba megindul. Egy gyerek szá­mára pedig ez nem a legideálisabb helyzet. De talán érdekesebb, mint otthon ülve, egy irodából hazavámi a szülőket. Manhattan déli csücskével szemben, Brooklynban tízperc­nyi sétára lakik az East Rivertől. Ifjú balerinaként azt mondta, ké­pes lenne a Dunába ugrani a hi­vatásáért. Értem a célzást. Képes lennék-e most a színészetért az East Riverbe ugrani? Hideg a folyó! Nagyképű­ségnek tűnik, tudom, de én tényleg semmihez nem értek úgy, mint a színészethez. Valahogy abban vi­rágzóm. Nem állítom, hogy ez min­den produkcióban manifesztálódik, de ebben érzem biztonságban ma­gam. Ha felmegyek a színpadra, ha ott állok a kamera előtt... csak érez­­zem biztonságban magam a rende­ző mellett. Ha szeretnek, megbe­csülnek, akarják, hogy jó legyek, ebben működöm a legjobban. Ez már a véremmé vált. És a varrógéppel való „rajzo­lás”, amire pár évvel ezelőtt kapott rá? Egyedi alkotásaival egész ru­hakollekciókat tett pompázatossá. Folytatja, vagy időközben már ab­ba is hagyta? Folytatom, bár az édesanyám ne­vet rajta. Miféle ötlet ez? - kérdez­te, amikor elkezdtem. Azóta fel is sóhajt néha, hogy milyen szépek ezek a minták. Majd ha egyszer visszavonulok vidékre, szövőgé­pem is lesz, ennek szentelem az éle­temet. Próbálkozhatok én bármi­vel... nemrég elkezdtem producer­kedni... de azt a fajta nyugalmat, önbizalmat, amit a színészettől ka­pok, minden másban hiába kere­sem. Ezt csak ott érzem. Való­színűleg ez is az évek miatt van, hi­szen ebben a hivatásban vereked­tem ki magamnak a biztonságot. A színészet lassú, megfejthetetlen fo­lyamat, talán még a balettnál is las­súbb. A gyerekem balettre is jár. Mindig türelemre intem, hiszen ez a világ legtürelmesebb emberének való mozgás. Egy táncos nagyon kis lépcsőkön halad a tökéletesség fe­lé. A színészet is ilyen. Szerintem taníthatatlan. ízlést, hozzáállást is követel. Titkos fegyvereket kell szerezni hozzá. Mint folyó a med­rét, úgy kell nekünk is kimosni az utat. Hosszú évek óta csinálom. Beleült az érzékeimbe, a szerveze­tembe, az agyamba. Megfejtette már az együttha­tóit? A színészet nemcsak az érzékek­ről, a képességekről, adottságokról szól, hanem nagyon komoly agyi elemző munkáról is. Világnézeti is­mereteken alapuló tudás kell hozzá. A jó színészből ezt öntudatlanul is megérzi az ember. A szépséget sem tudjuk megfogalmazni, csak érez­zük, mert végig itt van velünk, a zsi­­gereinkben. És most nem a külső szépségre gondolok, hanem a bel­sőre. Ót-tíz éve még bátran pufog­­tattam, hogy az ember bármikor tud pályát változtatni, új életet kezdeni, hiszen a modem kor megengedi, le­hetővé teszi. Végül még sincs így teljesen, hiszen az ember húszéve­sen bátrabban odaadja magát a hi­báknak, a tévedéseknek, az újra­kezdésnek. Később épp ez nehezíti a dolgát. Ha húszévesen építész let­tem volna, valószínű, hogy abban érezném biztonságban magam. Mára a színészet vált a véremmé. A szerző a Vasárnap munkatársa Még valami... Régóta dédelgetett terve, hogy kávézót nyit Brooklynban. Nem is akármilyet. Magyar kávézót. Felvettea kapcsolatotegyguatemalai magyar kávétermelővel. Mivel mindenben próbál alapos lenni, be­iratkozott egy tanfolyamra, hogy a kávézás minden csínját-bínját elsajátítsa. A termelést, a beszerzést, a kávépörkölés és -főzés egyszeregyét, mindent, hiszen ez is egyfajta művészet, állítja Ma­rozsán Erika. Ez is teljesen beszippantotta őt. Ha tulajdonos aka­rok lenni egy ilyen üzletágban, nem állhatok oda amatőrként, mondja. így nyílt ki előtte egy új világ, amelyet aztán a pandémia félig be is zárt. Azért csak félig, mert nem tett le a tervéről.

Next

/
Thumbnails
Contents