Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)

2021-01-30 / 24. szám

Bartók Imre tárcája a Szalonban 2021. január 30., szombat, 15. évfolyam, 5. szám Isten veled, hazánk! Hetvenöt éve kezdődött a magyarországi németek kitelepítése ^ des Hazánk, Isten Ve-E led'! - áll némelyik vas­úti kocsi oldalán, zúg az „Isten áldd meg a magyart”, és szólnak a harangok. Aztán eljön az indulás, a pocsolyák vékony jéghártyája beleremeg, amikor az acélkerekek megmozdulnak. A vagonokban zokogó Grétik, szeplős és búsko­mor Hanzik és aranyhajú Szepik utaznak a szüleikkel, azok szüleivel és kevéske csomagjaikkal. A vonat gyorsít, könyörtelenül viszi magá­val a baranyai stiflFollereket, dolgos budakörnyéki gyümölcstermesztő­ket, büszke soproni poncichtereket, aranykalászos bácskai gazdákat és az Ur napját virágszőnyeggel kö­szöntő derék budaörsieket. Felszik­rázik a hó, majd teljesen elnyeli a szerelvényt a kanyar. Hetvenöt éve, 1946. január 19-én, Budaörsön kezdődött el a svábok kitelepítése. Német ajkú népesség az állam­­alapítás óta él a Kárpát-medencé­ben. A ker^zténnyé lett magyar államban a bajor Gizella udvartar­tásának tagjaként telepedtek le. A kézművességgel és kereskedelem­mel foglalkozó hospesekből lett erdélyi szászok és szepességi cip­­szerek környezetükben az iparűzés és a kereskedés motorjai lettek, és idővel ők adták a szabad királyi városok öntudatos polgárságának gerincét is. Túlnyomó többségük ugyanakkor a török háborúkat követő betelepítési hullámok so­rán jutott el a Magyar Királyságba. Gyakoriak voltak a földesurak ma­gántelepítési akciói is, a 18. század Habsburg uralkodói ugyanakkor külön is szorgalmazták - és privilé­giumokkal tették vonzóvá —, hogy a török háborúk következtében elnéptelenedett hódoltsági területe­ket a fejlett mezőgazdasági techni­kákkal dolgozó német telepesekkel népesítsék be. Számuk az 1910-es népszámlál ás szerint a Magyar Ki­rályságban (Horvát-Szlavónorszá­­got nem számítva) közel kétmillió főt, az összlakosság 10%-át tette ki. Bár az első világháborút köve­tő határváltozások következtében a hazai német ajkú lakosság közel háromnegyede az utódállamok fennhatósága alá került, továbbra is ők alkották az ország legnagyobb nemzetiségi csoportját: félmillió körüli lélekszámúk a trianoni Ma­gyarország lakosságának 5,5-7%-át tette ki. Repedések, félelmek A németségnek a hazai polgá­rosodásban játszott pozitív szere­pét sokan elismerték, de idővel megjelentek olyan vélemények is, amelyek a svábok „kettős” (azaz német és magyar) kötődésében in­kább kockázatot és veszélyt láttak A trianoni békeszerződést követően a magyar nemzettudat korábban vonzó „perspektívája” is komoly sebet kapott, az ország legnagyobb kisebbségének számító németség pedig egyre inkább számíthatott a világháborús vereség után magára találó Németország segítségére is. A félelmek táplálásához hozzájárultak a hazai németség vezető elitjén be­lüli eszmei súrlódások is, amelyek gyújtópontjában a magyar kisebb­ségpolitikához és a Német Biroda­lomhoz való viszony volt. Bár mind Gratz Gusztáv, az 1924-ben alakult Magyarországi Német Népművelő­dési Egyesület (Volksbildungsverein) elnöke, mind a volt nemzetiségügyi miniszter, az ország befolyásos né­met fórumát, a hetente megjelenő Sonntagsblattot alapító Bleyer Ja­kab a német kisebbség anyanyelvi oktatásának biztosításáért és kul­turális jogainak kiterjesztéséért küzdött, Bleyer - különösen az 1930-as évek legelejétől - a magyar kisebbségpolitika gyakorlati végre­­hajtásánakjelentős akadozása miatt már nem zárta ki a politikai önszer­veződés lehetőségét sem. Bár mód­szereiben és fellépésében Bleyer erő­teljesen radikalizálódott, 1933-ban bekövetkezett haláláig sem döntött soha meg nem tagadott magyar ál­lamhűsége és a német népközösség­hez való tartozása között. A feszültség növekedéséhez a két világháború közötti Magyarország elavult társadalmi struktúrája is hozzájárult: a lakosság többségét kitevő parasztság és a legszegényebb társadalmi rétegek életkörülmé­nyeinek a javítását célzó kísérletek meglehetősen szerény eredménnyel jártak, a modernizálódás tempója lassú volt, a társadalmat osztó alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyok pedig túlságosan merevek voltak. A polgári átalakulás kedvezménye­zettjei közé tartozó svábok jobb vagyoni helyzetét tapasztalva a fel­erősödő antiszemita szólamok közé egyre-másra németellenes hangok is keveredtek, a kialakult viszonyo­kért pedig egyre többen kezdték a zsidóság mellett a svábokat is kol­lektiven okolni. Emellett egyszerre volt megfigyelhető az antiszemi­tizmussal való egyetértés és a hazai német befolyás erősödésétől való berzenkedés is. Az Ausztria 1938. márciusi annektálásával létrejött német-magyar határ már azok fé­lelmeit erősítette, akik tartottak az egyre expanzívabb politikába kezdő Németországtól. A hideri politiká­val szimpatizálók 1938-ban hozták létre a nemzetiszocialista Magyar­­országi Németek Népi Szövetségét (a Volksbundot), ami 1940-ben a német kisebbség egyeden hazai szervezetévé vált. Minden egész eltörött 1941 tavaszára az önálló magyar külpolitika kontúrjai kezdtek vég­leg elmosódni. A bácskai bevonulás következtében az ország visszakapta a Délvidék nagy részét is, de elve­szítette a Nyugat jóindulatát, amit a diplomáciai kapcsolatok megsza­kítása jelzett. Ekkorra ért utolsó fázisához az a semlegességi politi­ka, amit Teleki Pál miniszterelnök képviselt, és amelynek kudarcával szembesülve - egyéb magánéleti bajoktól is indíttatva - öngyil­kosságot követett el. A Birodalmi Németország járszalagjára való ke­rülés, azaz a fegyveres semlegesség taktikájának totális csődje viszont csak a Szovjetunió elleni 1941. június 26-i hadiállapot deklarálá­sával realizálódott. A hideri Né­metország hazai érdekérvényesítő­jévé és szövetségesévé a Volksbund szegődött. Szaporodó szervezetei 1944-re teljesen nemzetiszocialista befolyás alá kerültek, a Waffen SS számára pedig már toborzásokat is lebonyolítottak: az önkéntes-, majd erőszakos toborzások eredménye­ként 60-80 ezerre tehető a frontra kerültek száma. Több jelentés szá­mol be arról, hogy a német meg­szállást követően megszaporodtak a német lakta helységekben a zsi­dóellenes atrocitások. A Volksbund ellensúlyozása céljából 1942-ben Bonyhádon Hűség a Hazához (Mit Treue zum Vaterland) nevű moz­galom alakult, amelynek tagsága piros-fehér-zöld keretes igazolványt hordott, és nemzeti színű alapon koronás magyar címert viselt, ma­gukat pedig magyar érzelmű német ajkú keresztényként definiálták. A Sztójay-kormány viszont e szerve­zetet betiltotta, a hazai németség egyik ideológiai vezetőjének számí­tó - a nemzetiszocialista eszméktől óvó és a Volksbund céljaitól is ide­genkedő - Gratz Gusztávot pedig internálták. Ideális bűnbakok A hazai svábok kitelepítésének a gondolata Adolf Hidertől szár­mazott, aki az 1939-es „német népességtagosítás”-koncepciójában a külhoni németek „hazatelepíté­sének” programját hirdette meg. Elképzelése mögött döntően a más országokban élő német kisebbségek esedeges asszimilációjának félelme húzódott. A terv a magyar politikai körök álláspontjától - és magától Horthy kormányzóétól - sem állt távol, akiket a „veszélyessé” és eset­leg „kezelhetetlenné” váló svábok eltávolítása mellett földjeik, javaik és pozícióik hátrahagyása is moti­vált, amiket majd „igény szerint” a „magyarság életlehetőségeinek szélesítésére” terveztek fordítani. A terv ugyanakkor a területi visszacsa­tolások következtében jelentősen ffiegnövekedett létszámú német kisebbség - és a háborús helyzet - miatt nem valósulhatott meg. A hazai sváb kisebbség tömeges fogyatkozása 1944 végén kezdődött el. Több tízezerre tehető azoknak a férfiaknak a száma, akiket a szovjet hadsereg kontingensei fogdostak össze és hurcoltak a Szovjetunióba kényszermunkára. Az ország teljes szovjet megszállását követően, a harcok végeztével, a diszkrimináció következő állomását a jelentős mér­tékben a svábok földjeiből lebonyo­lítani tervezett földosztás jelentette. 1945 tavaszától indult el a hazai svábok kollektív bűnösségének vi­tája is. Ebben a Szociáldemokra­ta Párt mérsékeltebb álláspontot osztott, a Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt ugyanakkor az ország második világháborús részvételéért és a roppant vesztesé­gekért a svábokat kollektív bűnbak­nak tekintette és teljes kitelepítésük programját szorgalmazta. Utóbb németnek tekintettek mindenkit, aki az 1941-es népszámlálás során magát német nemzetiségűnek val­lotta. Ezek száma körülbelül há­romszázezerre volt tehető. Gyöngyösi János külügymi­niszter már 1945. május 12-i - a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB) írt - memorandumában kétszázezer „fasiszta sváb” kitelepí­tését óhajtotta. A népszámlálás ada­tai ellenére a magyar miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla pedig már 500 ezer főben adta meg a svábok létszámát, és ebből 340 ezret tekin­tett a Volksbund-mozgalom tagjá­nak. Ez utóbbi - irreálisan feltupí­rozott - szám alapján érthető csak meg, hogy a magyarországi német kitelepítésről - is - döntő 1945. augusztusi potsdami konferenciát követően hogyan határozhatott a SZEB 450 ezer magyarországi né­met kitelepítéséről. Másfél évvel a magyarországi zsidóság zömének deportálását követően a kommu­nista belügyminiszter, Nagy Imre által 1945. december 22-én előter­jesztett rendelettervezetet - ugyan viták árán - a magyar miniszterta­nács kilenc igen, két nem és öt tar­tózkodás mellett elfogadta. Nem svábnak való vidék Bibó István 1945. májusi me­morandumában ítélte el a svábok kitelepítését. E mögött - fogalma­zott - „ugyanaz a szellem mozog amely (a zsidókat deportáló) Bakyék szörnyeteg aknáit is mozgatta", az pedig, hogy „számos német” lett volksbundista, a „rosszul értelme­zett hazafiság” és a „beolvadás” elkerülésének szándékából fakadt. Az „erkölcsi vereséget” szenvedett Magyarország „regenerálódását” pe­dig - folytatta — a bűnbakkeresés nem segíteni, hanem akadályozni fogja. Bibó szavai azonban itt sem hatottak: az 12330/1945 számú miniszterelnöki rendelet dekla­rálta a kitelepítést, és határozatai szerint „Németországba áttelepülni köteles” volt mindenki, aki az utol­só népszámláláson magát német anyanyelvűnek vagy nemzetiségű­nek vallotta, németes hangzásúra változtatta nevét, és tagja volt a Volksbundnak vagy más fegyveres szervezetnek. A kollektív bűnösség elvére épülő rendelet elvette a hazai németek választójogát is. A tör­vény 10%-ban maximalizálta azok arányát, akik mentességet kaphat­tak, és ezt komoly érvekkel kellett tudni igazolni. Ezenkívül a svábok minden ingó és ingadan tulajdona a magyar állam birtokába került, amelyeket majd a földosztáshoz és a Csehszlovákiából érkező felvidéki magyarok elhelyezéséhez akartak felhasználni. A helyi történéseket rögzítő beszámolókból értesülhetünk a traumatikus és kényszerű búcsú számos szomorú epizódjáról. Volt, aki a „kapufélfát szorította és nem akarta elengedni”, sokan zokog­tak, jajveszékeltek, átkozódtak a kollektív bűnösség deklarálásával és jövőjükkel szembesülve. A dön­tést a többségi társadalom részéről felemás hozzáállás fogadta. Szá­mos példáját olvashatjuk annak, amikor szomszédja kényszerű ki­telepítéséről értesülve a „magyar” gazda felajánlotta, hogy igyekszik annak portáját rendben tartani és állatait gondozni. Persze nyerész­kedők is akadtak bőven. Ahogy a Majosról kitelepített Hans Volks felelevenítette: ,;Amikor a kocsihoz értünk, meg­döbbenve vettük észre, hogy néhány gyanús alak pajszerral a kezében közelít a házunk felé. Gyakorlott kézzel felfeszítették a jól lezárt ajtót. Gúnyosan fintorgó arcukon láttuk a kapzsiságot, amint a család tu­lajdonára tették kezüket. Szomorú szívvel és tehetetlenül végig kellett néznünk, amint visszahagyott java­inkat-elviszik, állatainkat elvezetik. Gyerekszemmel akkor vált először nyilvánvalóvá ennek a brutális igaz­ságtalanságnak kegyetlen valósága”. „Mikor megyünk már haza?” A transzportok több hullámban zajlottak. 1946-1947 között körül­belül 120-135 ezer főre tehető az amerikaiak által megszállt német­­országi zónába kerültek száma, azo­­ké pedig akik 1948 végéig - még szerencsédenebbül járva - szovjet zónába kerültek, 50 ezer főre tak­sálható. A 220 ezer főnyi kitelepí­tett sváb 640 ezer holdjából végül ténylegesen több mint 500 ezret vett el a magyar állam, házaiknak pedig háromnegyedét. Akiket elin­dítottak, tíznapi élelmet és mind­össze 70 - más források szerint 100, vagy 20 - kilós csomagot vi­hettek magukkal. A messzi idegen­ben való újrakezdés feladatai óriási nehézséggel jártak, az érkezőknek az új környezetük sem örült, szo­kásaikat lenézték, nyelvi sajátos­ságaikat kinevették. Sokan igye­keztek hazaszökdösni - ami nem volt veszélytelen próbálkozás -, és akik kényszerűen meg is próbálták a beilleszkedést, ők is többnyire csak rövid, átmeneti megoldásként tekintettek kijelölt otthonukra. Legnehezebben az idősebb generá­ció tagjai viselték megszokott élet­terük, környezetük és ismerőseik elvesztését. Ahogy a hasztalan vá­rakozást Pelczer Rudolfné, született Knáb Anna felidézte: ,A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól És mikor megyünk már hazai Majd ősszel! - hangzott a vá­lasz. És aztán ott haltak mega messzi idegenben. ” Bödők Gergely

Next

/
Thumbnails
Contents