Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)
2021-01-16 / 12. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2021. JANUAR 16. 32 TÁRCA A SZALONBAN Zoltán Gábor Ételdoboz valaki elképzeli, milye#| nek voltak a Duna partjai JL. -.«■ 4,. V az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években, nem mellőzheti a kátránycsomókat. Akkoriban a hajók folyamatosan ürítették a vízbe az olajat. A vízfelszínen is ott lebegtek a csillogó, változó színekben játszó foltok, a homokra, kavicsra pedig fekete kupacokban vetődött ki a kátrány. Az olajszármazékokat nem oldja a víz, úgyhogy hiába esett az eső, a foltok megmaradtak a parti kavicsokon, és az áradások sem tudták elmosni őket. Ha törülköző vagy gyékény nélkül hevertünk le a parton, biztosan a bőrünkbe ragadt egy-két kátránycsomó, amiket aztán hosszas szappanozással, dörgöléssel lehetett csak eltávolítani, vagy benzinnel, de sohasem tökéletesen. Azt nem tudom, hogy a gőzhajók voltak inkább felelősek ezért a szennyezésért vagy a dízelmeghajtásúak, és azt sem, hogy az ötvenes évek túlhajtott, semmilyen környezeti kárra nem ügyelő iparosításával fliggött-e össze, vagy már száz éve, az első gőzhajók üzembe állítása óta tartó folyamat velejárója volt. Viszont a hajóforgalom visszaesésének és a környezetvédelemnek köszönhetően idővel megszűnt a kátrányszennyezés. Olajfoltok úsznak még a felszínen, de sokkal ritkábban. Ám nem csak a hajók miatt került mindenféle idegen anyag a Dunába. Egyszer méterekre a parttól, a vízben állva, nyivákoló hangot hallottam. Ráadásul nem a szárazföld, hanem a folyó felől. Értedenül néztem körül. Élőlény se közel, se távol nem látszott. Viszont a hang közeledett, és a hang egy papírzacskóból jött. A gyűrött stanicli a vízen úszott, felém. Félig elmerült, félig még kilógott. Valamennyivel beljebb kellett érte gázolnom. Amikor hozzám sodorta a folyó, elértem, megfogtam. Kivittem a partra, anyámhoz. A hangok a zacskóból jöttek. Kibontottuk. Három ázott, mozgolódó kupac volt benne. Miniatűr bölényre hasonlítottak a testarányaik alapján. Macskák, mondta anyám. Kismacskák. Nem akartam elhinni: a macskák kecsesek, gyorsak, büszkék vagy játékosak. Ezek se játékosak, se büszkék. Lomhák és nyomorultak. Nem dorombolnak. Nem reagálnak sem a hangomra, sem az érintésemre. Nem is lámák! Anyám a tudomásomra hozta, hogy nemrég születtek, aztán bedobták őket a vízbe, mégpedig azért, hogy elpusztuljanak. Városi gyerek lévén semmit sem tudtam a háziállatokról, ennek megfelelően keveset a halálról. A ni az anya. Feltételezem, a kölykök szenvedésének ménéke szempontjából nagyjából mindegy, hogy egy gödörben, a rájuk szórt föld alatt fulladnak meg, vagy vízben. Volt egy asszony Szentendrén, vagy valamelyik közeli településen, aki valamiért nem az elásásos megoldást választotta. Fogott egy zacskót, és belepakolta a kicsiket. Azt hiszem, a „macskás néni” tipikusan városi jelenség, falusi környezetben kevésbé gyakori, hogy egy magányos asszony körül egyre több és több macska él. Ugyanígy a kutyák-macskák ivartalanítása is „urbánus” megoldás. A jóasszony lement a folyóhoz, és bedobta a vinnyogó zacskót. Vagy jóember, de valamiért inkább női kéznek tulajdonítom a mozdulatot. Egy gonddal kevesebb. Aztán hazament. Szárogattam a kis jószágokat. Délután volt, haza kellett indulnunk. Kosarat, amibe betehettük volna őket, nem vittünk magunkkal. Egy ételdoboz volt nálunk, ami addigra valószínűleg nagyjából kiürült. Meg talán szalvéta, amivel kibélelhettük. Az ételdoboz szürke volt, alumíniumból készült. Sok éven át szolgált minket. Jóval később mesélte el anyám, hogy ajándékba kapta egyszer a nagymamámtól karácsonyra vagy a születésnapjára. Őszinte pillanata lehetett, mert azt sem hallgatta el, hogy nem pont arra a dobozra vágyott: akkor kezdtek olyan alumíniumtárgyakat gyártani, amiknek felületét valamilyen vegyi eljárással finoman szemcsésre maratták, majd színes lakkal bevonták, amitől ezüstösen vagy arany módjára csillogtak. Ez a változat többe kerülhetett, mint a „sima” alumínium. O csak olyat kapott. Ha már háziállatok rendszeresen elpusztulnak betegség vagy sérülés miatt, de leggyakrabban a gazdáik akaratából. Nem voltam disznóölésen. Nem hallottam, hogyan bőg a tehén, amelyik mellől elviszik a borját. Csak most tudtam meg, hogy egyes helyeken ma is szokás a párzási időszakban a kecskebékák hátsó lábát levágni, és az eleven torzókat visszadobálni a vízbe. Mindez nem szadizmus, hanem az embernek az élelem megszerzésére irányuló célirányos tevékenysége. Ha láttam volna ilyesmit, rendszeresen, akkor, másképpen néztem volna a világba, az biztos. Soha nem hallottam, hogy macskából egy darab untig elég a háznál, és a teherbe esett nőstény kölykeire nincsen szükség, ezért elássák őket. Egyes okosabb nőstények tudják ezt, és rejtekhelyen szülnek, a gazda ki kell hogy lesse, hova jár szoptatmegvolt, használta, használtuk, és talán szerettük, de anyám számára a be nem teljesült remények emlékműve lett, és mióta tudom a történetet, számomra is. Mai szemmel nézve persze az aranylóan csillogó ételdoboz ugyanúgy a szánalmas ezerkilencszázhatvanas évek terméke lenne, mint a közönséges változat. A macskáknak megfelelt. Bár ezt nem tudhatták, én gondolhattam helyettük. És akkor elindultunk Budapestre. De haza, a kismacskákkal, tej nélkül nem mehettünk. Nem volt otthon tejünk. Mivel hűtőszekrény sem volt még a lakásban, és nem kaptam minden reggel-este kakaót. Annak idején üzletek sem voltak, ahová vasárnap délután be lehetett volna ugrani. Azt találta ki anyám, hogy teszünk egy kerülőt: a Nyugati pályaudvar közelében egy tejivót vagy presszót még nyitva találhatunk. Ügy is lett, sikerült vásárolni kábé két deci tejet, bár egyáltalán nem volt evidens, hogy kaphatunk elvitelre. Megkönyörültek rajtunk. Otthon első dolgunk volt szemcseppentőt keresni, és megetetni a kis állatokat. Másnapra anyám kitalálta, hogy jobb lesz, ha beviszi őket az egyetemre. Elhittem, hogy ott könynyebb lesz életben tartani a macskákat, és majd, ha megerősödtek, visszakerülhetnek hozzám. Sok évvel később jöttem rá, hogy minden valószínűség szerint el lettek altatva. Kérdés, mennyire érdeklődtem a kölykök után, követeltem-e, hogy hazakerüljenek, miért hittem el, hogy ott kell maradniuk az egyetemen. Ami a kölyköket illeti, halálra voltak ítélve, és kaptak fél nap haladékot. Ami engem illet, sok mindenről kellett még kiderülnie számomra, hogy hazugság volt. És még nincs vége. KÖNYVSORSOK „Urak! Erről aztán egy szót se!” Arra a kérdésre, vajon Cseres Tibor Hideg napok (1964) című regénye elfeledett-e, nem könnyű választ adni. A szerző azoknak az íróknak a nemzedékéhez tartozik, akik az 1960-as években fontos könyveket írtak, a korabeli kritika fel is figyelt rájuk, sőt megindult a kanonizációjuk is, hiszen egyesek bekerültek az irodalomtörténeti összefoglalásokba és tankönyvekbe, mint Fejes Endre (Rozsdatemető), Sánta Ferenc {Húsz óra), Sarkadi Imre (A gyáva), Lengyel József {Igézó) - hogy csak a legismertebbeket említsük. Műveikben már nem elégedtek meg a naiv valóságtükröző realizmussal (amely persze sosem „tükrözhette” a valóságot, már csak azért sem, mert mindannyiuknak meg kellett kötniük a maguk kompromisszumát a Kádár-rendszer ideológiájával), hanem próbálták vagy a modern lélekábrázolás, vagy az egzisztencializmus, vagy a filmszerű időtechnika lehetőségeivel modernizálni a regényt. A magyar irodalom és irodalomtudomány későbbi fejleményei azonban szinte az egész 1960-as éveket zárójelbe tették és elsüllyesztették. Az 1970-es években jelentkező irodalmi generáció, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter művei olyan mértékben forgatták fel mindazt, amit addig a regényről tudni lehetett, annyira radikálisan újszerűek voltak, hogy az előző generáció óvatos kísérletei egy csapásra elavulttá váltak. Valami hasonló történt, mint a Nyugat folyóiramak és íróinak színre lépésével a 20. ES TIBOR G NAPOK század első felében - „kisöpörte” a magyar irodalom jelentős részét az irodalomtörténetből. Cseres Tibor Hideg napok című regénye azonban, úgy érzem, a mai napig alapmű, de nem amiatt, hogy egészen újszerű történetépítést alkalmazott. Nem azért tehát, mert négy monológból áll, négy, közös zárkába zárt, vizsgálati fogságban lévő magyar katona monológjából, s ez lehetőséget teremt arra, hogy a regényidőnek fura, „csúszkáló” jelleget adjon (a négy történet ugyanis bizonyos szakaszokban teljesen különbözik egymástól, más szakaszokban viszont érintkezik, fedi egymást, de ebben az esetben más nézőpontból, más aspektusból látjuk a történetet). Szóval nem emiatt. Hanem a témája okán. Cseres ugyanis azt a történelmi eseményt dolgozta fel, amelyre 1942. január 20-23. között került sor. Ezalatt a négy nap alatt szerb partizánakciókra hivatkozva az akkor Magyarországhoz csatolt Újvidéken - Növi Sadon több mint háromezer, főként szerb és zsidó polgárt, köztük 792 nőt és 147 gyermeket gyilkoltak le a magyar katonák. A holttesteket a befagyott Duna vizébe gránátokkal robbantott lyukakba tömték. E borzalmas esemény megírásával Cseres térségünk azon - ritkaságszámba menő - írói, alkotói közé került, akik számára a nemzeti önkritika kérdése erkölcsi kérdés, a nemzeti önismeret pedig elválaszthatatlan a - még oly fájó - igazság keresésétől. Hogy mennyire istenkísértő és nem veszélytelen az ilyen vállalkozás, az abból is tudható, hogy a kelet-közép-európai térségben nem túl gyakoriak az efféle vállalkozások. A térség országainak közösségi emlékezéskultúrája leginkább két paradigma mentén artikulálódik: az elhallgatás és az áldozatnarratíva variációinak mentén. Ezt a két felfogást vissza-visszatérően a legmagasabb szintű állami politika is generálja, a hivatalos állami ideológiák részévé vált. Ahogyan az újvidéki vérengzés nem vált a magyar történeti tudat részévé, éppúgy nem ismeretes széleskörűen a magyar közigazgatás és társadalom szerepvállalása sem a holokausztban. Mint Fodor Péter írja, „a holokauszt magyar áldozatainak többségét már hónapokkal a nyilasok hatalomra jutása előtt, vagyis még 1944 májusa és júliusa között deportálták. Az 1944. tavaszi-nyári deportálásokat egy kb. 80 fős német csoport irányította, annak előkészítésében és végrehajtásában összesen 200 000 magyar hivatalnok, csendőr és rendőr vett részt, és több százezren húztak belőle anyagi hasznot.” Fodor Ungváry Krisztiánt is idézi ennek kapcsán: „Eichmann az eredeti tervek szerint napi egy transzporttal és 3000 zsidóval számolt, ámde a magyar Belügyminisztérium [...] követelésére a számot jelentősen felemelték. [...] A magyar oldalról kierőszakolt túlteljesítésnek fatális következményei lettek, mivel ha az eredeti tervekhez ragaszkodnak, akkor 1944. július 9-ig, a deportálások leállításáig »csak« kb. 170 ezer főt deportálhattak volna, szemben a ténylegesen elhurcolt 437 ezerrel - tebát 267 ezer ember megmenekülhetett volna a szelekciótól, amely mintegy 70-80%-uk számára azonnal Auschwitz gázkamráit jelentette.” Cseres Tibor könyve éppen a nemzeti önkritika és az igazságkereső múltfeldolgozás révén vált előzményévé napjaink olyan keletközép-európai regényeinek, mint amilyen például a cseh irodalomban Josef Urban Habermannúv mlyn - Habermann malma (2001) és 7 dm hríchű - A bűn 7 napja (2012) regényei, vagy a szlovák irodalomban Daniela Kapitánová álnéven, Samko Tálé néven írt Kniha o cintoríne - Könyv a temetőről (2000) című regénye. Míg a cseh regények a II. világháború utáni ártatlan szudétanémet civilek sorsával foglalkoznak, akiket a háború utáni bosszú jegyében kínoztak vagy öltek meg (a 7 dní hríchűból készült film egyik főszereplője Kerekes Vica), addig Kapitánová regénye a délszlovákiai (komáromi) szlovák nacionializmust és sovinizmust bírálja. A kortárs magyar irodalomból leginkább Zoltán Gábor Orgia (2016) és Závada Pál Egy piaci nap (2019) című regényét említhetjük, a cseresi út folytatójaként. A Hideg napok már a maga korában is bombaként robbant, hatásához nem csekély mértékben járult hozzá a belőle 1966-ban készült film, parádés szereposztással (Büky őrnagy - Latinovits Zoltán, Tarpataki főhajónagy - Darvas Iván, Pozdor zászlós - Szilágyi Tibor, Szabó tizedes - Szirtes Adám, Bükyné, Rózsa - Bara Margit, Pénztárosnő - Horváth Teri, Betti - Psota Irén, Milena - Szemes Mari, Edit - Vass Éva, Dorner tizedes - Avar István, Grassy ezredes - Major Tamás). A Kovács András által rendezett fekete-fehér alkotás a Karlovy Vary-i filmfesztivál fődíját is elnyerte. A könyv utóéletéhez azt is szükséges megjegyezni, hogy Cseres hiába várta, hogy a szerbek által az újvidéki vérengzésre adott bosszúból elkövetett bűntettek megírását majd egy szerb író vállalja magára. A 40 000 szerbiai magyar 1944— 45-ös lemészárlását, a borzalmas kivégzési módszereket, amelyeket Tito jugoszláv partizánjai alkalmaztak, a Hideg napok folytatása, a Vérbosszú Bácskában (1991) írja le. Németh Zoltán
