Új Szó, 2020. december (73. évfolyam, 278-301. szám)
2020-12-01 / 278. szám
10 FUTBALLTÖRTÉNELEM www.ujszo.com Maradona, aki elhozta Messit Európának Nemcsak Diego Maradonának, de az argentin futballnak is rendkívül sokat köszönhetünk Európában Diego Maradona volt az előfutára annak a fejlődésnek, aminek a csúcsát Lionel Messi jelentette (Fotó: tasr/ap) A dél-amerikai és a déleurópai futball az évtizedek során rendkívül nagymértékben hatott egymásra - így például a középcsatár és a támadófutball fejlődése szempontjából is. 2012-re a hamis kilences Európaszerte elterjedt. Ahhoz azonban, hogy demonstrálni tudjuk a spanyol futball klasszikus középcsatáros játéktól való elszakadását, érdemes feleleveníteni, hogy Spanyolország milyen kezdő tizenegygyei futott ki a pályára az utolsó, nagy tornán játszott meccsére, még mielőtt a dominancia kezdetét vette volna. A klasszikus kilencesek csődje A franciák ellen 3-1-re elveszített 2006-os világbajnoki nyolcaddöntőben Luis Aragonés három középcsatárral állt fel: Raul Gonzálezzel, David Villával és Fernando Torresszel. Raúl volt a spanyolok kapitánya, Villa a La Liga megmegbízhatóbb góllövője, Torres pedig az új srác. A döntés azonban, hogy ők hárman egyszerre legyenek kezdők, visszafelé sült el: Rault és Villát már a második félidő tizedik percében lecserélték, a helyükre pedig - hogy a spanyolok megpróbálják átvenni a játék irányítását - két szélső középpályás, Luis Garda és Joaquin állt be. Végül 3-1-es vereség lett a vége, ami a régi jó öreg Spanyolországra emlékeztetett: technikailag ugyan magasan kvalifikált a csapat, de végtére is, a teljesítménye kiábrándító. Miközben tehát Aragonés számára örömteli volt, hogy hirtelen három világklasszis góllövő is a rendelkezésérére állt, a helyzet teljesen abnormálisnak hatott. Az olasz csapatok hozzá voltak szokva, hogy három középcsatárral álljanak fel, a spanyolok viszont nem, sőt, szép lassan attól is elhatárolódtak, hogy egyáltalán csatárt alkalmazzanak. Ezt pedig egy spanyolországi székhelyű - de nem spanyol - futballista inspirálta, aki a hamis kilences posztját népszerűsítette. Latin-Amerika hódítása Leo Messi hiheteden teljesítménye, amely a világ legjobb futballistájává emelte, messze túlmutat ezen a konkrét érán, de 2008 és 2012 között az argentin az ígéretes szélső támadó szerepéből egy pusztító gólgéppé nőtte ki magát. A 2008/2009-es idényt megelőzően Messi 42 gólt szerzett a Barcelonában. A 2011/2012-es szezon végére 253 gólja volt, és ő lett a klub történetének legeredményesebb játékosa. Valahol törvényszerű volt, hogy a spanyolok középcsatárról alkotott képét egy argentin változtatta meg. Míg kétségtelenül a holland futball gyakorolta a legnagyobb jelenkori hatást a spanyolok játékára, az Argentínához fűződő szálak szintén fontosak. A kapcsolat 1921-re vezethető vissza, amikor egy elsősorban a La Furia Rojából kivált baszk játékosokból álló spanyol csapat Argentínában, Uruguayban és Brazíliában túrázott, ahol a házigazdák teljesen eltiporták a spanyolokat az alapvetően türelmes, labdabirtoklás-alapú focijukkal - ez volt az a pont, amikor a spanyolok elkezdtek behódolni a latin-amerikai futballnak. Később óriási hatást gyakorolt az 1947-es San Lorenzo spanyolországi túrája, amelyen az egész világot meghódító argentin csapat a technikás fútballjával lejátszotta a pályáról spanyol ellenfeleit. Az argentin bajnok sorra verte Spanyolország legnagyobb klubjait, majd két meccsen a válogatottat is megsemmisítette 13-ó-os összesítéssel. Az argentin befolyásnak elméletben mérséklődnie kellett volna, amikor 1962-ben kitiltották a külföldi játékosokat a La Ligából, ami egy elhamarkodott válasz volt arra, hogy Spanyolország utolsóként végzett a világbajnoki csoportjában. A tilalom azonban ellentétes hatást váltott ki, mivel az oriundos, azaz a spanyol gyökerekkel rendelkező külföldiek továbbra is játszhattak, a nagy részük pedig Argentínából származott. Egy későbbi vizsgálat aztán kiderítette, hogy a külföldi játékosok 75 százalékának nincs családi kapcsolata Spanyolországgal - a papírok meghamisítása gyakorlatilag hétköznapivá vált ezért a tilalmat 1973-ban feloldották - ez pedig előidézte Cruyff megérkezését. Erre a tizenegy éves periódusra viszont Spanyolország kitiltotta az Európa más országaiból érkező játékosokat, és elmélyítette kapcsolatát az argentinokkal. Di Stéfano, a keresztapa A kapcsolatban kulcsszerepe volt Alffédo Di Stéfánónak, akit 1953- ban a Barcelona orra elől happolt el a Real Madrid, melynek színeiben két Aranylabdát nyert, és kulcsfontosságú szerepet töltött be, amikor a Real 1956 és 1960 között zsinórban ötször elhódította a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Mikor még lehetett váltogatni az állampolgárságok között, Di Stéfano megfordult az argentin, a kolumbiai és a spanyol nemzeti csapatban is - tükrözve, hogy klubszinten épp hol fútballozik -, de mivel a válogatott fellépéseinek nagy részét spanyol színekben játszotta, így a stílusa összetéveszthetedenül dél-amerikai volt. „Forradalmasította azokat a koncepciókat, amelyeket mi Spanyolországban a fútballról alkottunk - mondta realos csapattársa, Vicente Miera, akitől Ian Hawkey idéz Di Stéfano önéletrajzában. - Ahhoz szoktunk, hogy a futball különböző szegmensekből tevődik össze: a védők fogják a csatárokat, a szervező középpályások nem avatkoznak bele nagyon a kreatív játékba, a középcsatár pedig várja, hogy eljusson hozzá a labda. Alffédo univerzális játékos volt, a befejezés képességével. Megérkezésekor kilences posztról beszélhettünk. Azt hittük, hogy mindig elöl lesz, és várja majd a passzokat, de nem így volt. Már az elején láttuk, hogy hátralép, részt vesz a passzjátékban és biztosítja a csapat strukturált működését. Nagyon meglepő volt, hogy különböző feladatokat végzett, és az is, ahogy gondolkodott.” A későbbi években egyszerűen azért vonzotta az argentin futball a spanyolokat, mert Dél-Amerika sokkal sikeresebb futballnemzet volt. 1978 és 1990 között Argentína kétszer nyert világbajnokságot, egyszer pedig második lett, míg ugyanebben a periódusban Spanyolország csak egy negyeddöntős szereplést tudott felmutatni. így tehát természetes volt, hogy egy sikeresebb spanyol ajkú ország, amely ráadásul folyamatosan adott játékosokat Spanyolországnak, annyira csodálná vált. Maradona, maga a tízes mez És persze ott volt Diego Maradona, a ’80-as évek legjobb játékosa, aki 1982-ben világrekordot jelentő összegért igazolt a Barcelonához, és töltött néhány eseménydús évet a Camp Nouban, mielőtt Nápoly felé vette volna az irányt, szintén világrekordot jelentő pénzért. Maradona vegyes teljesítményt nyújtott a Barcelonában, a világfütballra gyakorolt hatása azonban óriási volt. A tízes számú mezét és szerepkörét (enganche, azaz horog) nagyobb tisztelet övezi Argentínában, mint bárhol máshol a világon. Az enganche jelentősége meghatározta az argentin futballt, melynek történelmileg egy olyan játékstílus megteremtése volt a célja, amely eltér mind a spanyol gyarmati urakétól, mind az angolokétól, akik elvitték a futballt Argentínába. Míg az európai futball rendkívül szervezett volt, addig az argentinok büszkén döngették a mellüket az egyénieskedés és a spontaneitás miatt: ezt a jelenséget Jonathan Wilson az argentin fútballtörténelemről szóló könyvében a ’20-as évekig vezeti vissza, „az önbizalom és a kreativitás berobbanásáig”, amely „a tangó felemelkedését is inspirálta”. A tízes tipikusan egy tagbaszakadt, alsó társadalmi osztályból érkező gyerek, aki az utcán tanult meg focizni, és aki nem hagyta, hogy az edzők bármivel is veszélyeztessék az ösztöneit. Az ilyen gyereknek született zseninek kellett lennie, nem strébernek, ideális esetben pedig fizikailag fejleden volt, cserébe viszont ballábas és utánozhatadan cselgép. Ez az imázs már jóval Maradona feltűnése előtt is létezett, aki bár nem teremtette meg a sztereotípiát, de tökéletesen eleget tett neki. Maradonát nemcsak azért imádták Argentínában, mert a világ legjobb játékosa volt, hanem mert hamisítadan argentinként tökéletesen megtestesítette a tízesről alkotott képet, és kipárnázta az enganche legendáját a következő generáció számára. Az 1990-es években és az évezred fordulóján az argentin futball kétségbeesetten kutatta az „új Maradonát”, akit a spanyolok is meg akartak szerezni maguknak. Minden egyes komoly versenyző, aki illett a képbe, a La Liga felé vette az irányt: Ariel Ortega és Pablo Aimar a Valenciához, míg Javier Saviola és Juan Román Riquelme a Barcelonához igazolt. Lionel Messi születése És aztán természetesen ott volt Messi, aki mindig megmaradt argentinnak. A többi Barcelonaakadémistával ellentétben Messi nem a La Masíán lakott, hanem az Argentínából emigrált családjával. jövőbeni felesége, Antonella gyerekkori barátja volt Rosarióból, a jókora argentin közösség pedig, amely körbevette őt Barcelonában, jelentős szerepet játszott a neveltetésében. Az étrendje is tipikusan argentin volt, amely nagyrészt vöröshúsból állt. Amikor pedig felkerült a Barcelona első csapatába, a legközelebbi társai latin-amerikaiak voltak, nem spanyolok Mi több, amíg a spanyol válogatott elkerülhetedenül érdeklődést mutatott a szolgálataiért, Messi elkötelezettsége az Albiceleste iránt egy pillanatra sem inogott meg. Messi a futball szempontjából is klasszikus argentinnak számított, aki teljesen a tízes poszt megszállottja volt — míg más barcelonai gyerekeket úgy tanítottak, hogy Guardiolát bálványozzák, addig Messi Maradonát istenítette. Hatéves korában hús-vér alakban is láthatta hősét: Messi részt vett Maradona 1993-as debütálásán a Newell’s Old Boysban, ahol a szünetben dekázással szórakoztatta a nézőket. Maradonának mindene megvolt: könyörtelen góllövő, direkt cselgép és hatékony osztogató volt egy személyben, aki a középpálya és a támadósor között szeretett játszani. Messi is pontosan ugyanígy akart futballozni. Hegedűs Henrik /*
