Új Szó, 2020. december (73. évfolyam, 278-301. szám)

2020-12-19 / 294. szám

www.ujszo.com I 2020. december 19. KARÁCSONYI VENDÉG 9 Megteremti magának a csendet Lukács Sándor: „Húsz százalékban jelentenek örömet, nyolcvan százalékban lehangolnak a körülöttem zajló események" SZABÓ G. LÁSZLÓ Különleges karácsony lesz az idei Lukács Sándor életében. A Vígszínház Kossuth-díjas művésze új verseskötettel emeli az ünnep hangulatát, karjaiban első unokájával, a kilenc hónapos Leóval. Leó március elején jött a világra, friss kötete, a Földi szokásaid versei 2018 és 2020 között íródtak. Ez a leg­hosszabb kötete. A korábbiakban ál­talában ötven verset jelentetett meg, ebben majdnem kétszer annyit. A „legifjabb” költemények nyáron szü­lettek. Két év alatt csaknem száz vers. Hetente egy? Nincs heti penzum. Csak amikor jön. Jóval többet írtam, mint amennyi a kötetbe bekerült. Selejtezek is. Tisztítom az anyagot. Sokat kidobok. Fájó szívvel? Nem. Előfordul, hogy visszavesz vala­mit a kosárból? Három-négy sorokat néha meg­mentek, de amit kidobtam, azzal már nem foglalkozom. Ahogy szállnak­múlnak az évek, egyre szikárabban, egyszerűbben akarok írni. Az egy­szerűt technikailag értem. Nem cé­lom, hogy a vers háromfedelü le­gyen, és sokféle asszociációra adjon lehetőséget. Esekre, hogyanokra, mértékre vigyázok. Nagy példa előt­tem Pilinszky János, az a fajta szi­­kárság, amit ő egyedülállóan művelt. Olyan nagy változáson akár az első kötettől sem ment át az én lírám. Iro­dalomtörténészek írják különböző tanulmányokban, hogy vannak köl­tők, akik ugyanazt a verset viszik egy életen át. Márquezről is ezt állítják. Hogy végig ugyanazt az egy regényt írta. Van is valami ebben. Kialakul az embernek egy gondolkodásmódja, valamiféle erkölcsi mentalitása, jö­vőbe látása, és már csak a hangulata változik. Hol pesszimista, hol opti­mista. Érdekes módon, ahogy öreg­szem, a depresszió is gyakrabban megérint. Pedig alapvetően derűs alkat. De már többször észrevettem ma­gamon a depresszió apró jeleit. Morózussá, lehangolttá, bána­tossá válik? Figyelem a körülöttem zajló ese­ményeket, amelyek nyolcvan száza­lékban elkeserítenek, és csak húsz százalékban jelentenek örömet Ez­zel bizonyára nem csak én vagyok így. Nem adom meg magam ennek a lel­kiállapotnak, mert még mindig va­gyok olyan egészséges lelkületű, mentalitású, hogy le tudom rázni ma­gamról. Maga az írás is fantasztikus depressziót elűző tevékenység. Egy­általán, amikor az agyad, az egész lé­nyed nagyon erősen koncentrál va­lamire. Arra helyezi a hangsúlyt, amivel éppen foglalkozol. Nagyon élvezem az írást. Pláne most, járvány idején. Tizenöt-húsz versem ebben az utóbbi vírusos időszakban született. Onnan a friss depresszió? Kétségtelen, hiszen ilyennel még nem találkoztunk. Az én generációm, a háború után születettek sem. Ilyet még nem éltünk meg. A Rákosi­­korszakot és 56-ot igen, arról már vannak emlékeim, de ilyenfajta tá­madást, mint amilyet ez a gaz vírus okozott, még nem. Még a potenciá­lis lehetősége is szörnyű. Ha nincs is semmi bajod, akkor is állandóan az lebeg előtted, hogy Isten őrizz, ne­hogy belém költözzön! Ahogy öreg­szik az ember, úgy igyekszik egyre fegyelmezettebb lenni. Még akkor is, ha ez nem mindig vagy néha nehe­zen sikerül. A fegyelmezettséggel ugyanis sok mindent elkerülhetünk, megakadályozhatunk. Márciusban jött a járvány első hulláma, amikor az unokája szü­letett. Szerencsénk volt, mert amikor ki­derült, hogy mi közeleg, mi várható Kínából, még be lehetett menni a kór­házba. Kétszer is bent voltunk, és lát­hattuk az unokánkat. Mivel közel la­kunk egymáshoz, mindennap látjuk őt, mert a nejem főz az egész család­nak. Naponta tapasztaljuk, hogyan fejlődik Leó kommunikációs képes­sége. Egyre több minden érdekli. A hangokból, amelyeket kiad, már meg tudjuk állapítani, mikor kér, mikor durcás, mikor akaratos. Már tudja, mit, hogyan, mivel lehet elérni. Meg­érzi a különbséget aközött, hogy va­lóban figyelünk rá, vagy csak el­­játsszuk, hogy rajta a szemünk. Azonnal észreveszi, ha nem a teljes lényünkkel vagyunk rajta. Kíváncsi­an váijuk, hogyan reagál majd a ka­rácsonyfa fényeire, díszeire. A jár­ványhelyzet miatt most csak a fiam, a menyem és az unokám lesz velünk. Édesanyám testvérének a lánya, Má­té fiam keresztanyja Miskolcon él. Ő szokott feljönni hozzánk, de most nem mer kimozdulni. Fél. A nagyapaság is hozzá tud tenni valamit a színészetéhez? Talán ad egy új színt neki, hiszen amióta Leó megszületett, más szem­szögből nézem a világot. Mostanában egészen különleges szerepekkel ajándékozzák meg a rendezők. Sin asszony volt a Jó em­bert kérésünkben, Woland a Mes­ter és Margaritában, Lola, a tra­­veszti az Előttem az életben, most pedig az életvidám Bergoglio bíbo­ros, a későbbi Ferenc pápa Ant­hony McCarten regényének szín­padi változatában, A két pápában. A sors nagy ajándéka ez a változa­tosság, hogy ilyen csodás szerepeket osztanak rám. Ferenc pápa a pápák sorában is extrém. Hatalmasat nyit a világ felé, igazán rokonszenves em­ber. Rendkívüli élmény ilyen szere­pet játszani. Amikor Vecsei H. Mik­lós, a darab rendezője, az én fiatal, tü­neményes barátom felhívott, és elém Még valami... Papot játszott már. Pápaként most látja először a közönség. Jól érzi magát a reverendá­ban. Kényelmes viselet, mondja. Csakvigyáznia kell, nehogy rálépjen a szegélyére. Egy ilyen ruhában másképp mozog az ember. Jobban fi­gyel a testtartására. Jordán Tamással A két pápában tárta az ötletét, hogy mit szólnék hoz­zá, ő ezt a darabot színre vinné, még nem láttam az Oscar-jelölt filmet. El­ső dolgom volt, hogy megnézzem. Anthony Hopkins játssza Benedeket, Jonathan Pryce Ferenc pápát. Két elementáris szülész. Lenyűgözve fi­gyeltem őket. A film után megkér­deztem magamtól, hogy öregem, melyik szerepet játszanád el szíve­sen? Miklós akkor még nem jelezte ugyanis, hogy melyik figurát szánja nekem. Én pedig nem tudtam dönte­ni. Illetve azt mondtam, hagyom a sorsra, vagy döntsön a rendező. Mindkettőben van mit játszani, szí­nésziig ez is, az is vonzó. Két teljesen más mentalitású, személyiségű ember. Az egyik introvertált, könyvek kö­zött felnőtt, abszolút konzervatív íz­lésvilággal, fegyelmezetten éli az életét, a másik extrovertált, életimádó argentin, aki kijár a nyomornegye­dekbe, bíboros létére ott tart miséket, és lepacsizik a kis menekültgyere­kekkel. Érzi, látja, hogy a fiatalság kezd egy kicsit elhidegülni a vallástól és az egyházi szertartásoktól. S hogy tenni kell valamit. Személyesebbnek lenni, nem piedesztálról beszélni, szellemi színvonalat tartva leeresz­kedni közéjük. Ezzel az igénnyel végzi a hivatását. Ez a két ember, Be­nedek és Ferenc a darab végén eljut oda, hogy a szembenállásból ölelés lesz. Benedek belátja, hogy annak a típusú pápaságnak, amelyet ő képvi­sel, erős határai vannak. De már az­zal, hogy ő választotta ki Ferencet, óriásit nyitott. Tűz és víz a két ember. Benedek mégis őt rendeli fel Argen­tínából, és hosszú beszélgetések, győzködések, gondolatok ütközteté­se, szikráztatása után megtörténik a váltás. Benedek pápa Mozartot játszik zongorán, a progresszív Ferenc pápa Beatlest dúdol és ABBÁ-ra táncol. Előbbi semmilyen sportért nem rajong, utóbbi nagy focidruk­ker. Tangózni is szeret. Régebben kidobóemberként dolgozott egy tangóklubban. Szerény, egyszerű­en öltözködő ember, ellentétben Benedekkel, aki kissé piperkőc, speciálisan neki készített parfümöt használ, és ő élesztette fel a piros ci­pő viselésének pápai hagyomá­nyát. Ferenc pápa, még Bergoglio bíborosként, húsz évig ugyanazt a fekete cipőt hordta. Vegyük akkor sorba: ön hogy áll a tangóval? Átlagosan. Nem vagyok táncmű­vész, de fel merek kérni bárkit. Ma­rival, a feleségemmel régebben tan­góztunk. Otthon nem szoktunk tán­colni, de néha, nem naponta, felka­pom még őt. Piros cipő? Piros nem volt, de halvány rózsa­szín igen. Agyonhordtam. Leszakadt a lábamról. A Vígszínházban mindenki tud­ja: a Real Madrid nagy szurkolója. Zinédine Zidane-nal háromszor nyertük meg a bajnokok ligáját. Ta­valy a spanyol bajnokságot is meg­nyertük. Óriási siker volt. A korona­vírus és a közönség távolléte miatt hatalmas veszteségekkel küzd műi­den klub, még a legnagyobbak is. Mi is, a Real Madrid. Emiatt a nyáron nem tudtunk új arcokat vásárolni. Minden vágyam, hogy Kylian Mbap­­pé a Paris Saint-Germanből jövő nyá­ron a mi játékosunk legyen, hiszen ő is ezt szeretné. Kell egy ilyen nagyon ütőképes, erős középcsatár és igazi góllövő. Cristiano Ronaldóval fényes szériát élt meg a Real Madrid. Meg­bocsátottam neki, hogy elment tő­lünk, hiszen nálunk már nem volt motivációja. Mindent elért. Óriási fa­zon ez a fiú. Megajándékozta őt ren­desen az Isten. Rendkívüli intelligen­ciával, szép, klasszikus testalkattal, hatalmas tehetséggel és remek üzleti érzékkel. Szíve-lelke van, támogatja a beteg gyerekeket. Volt már Real Madrid-mérkő­­zésen? Sajnos nem. De nem szeretnék úgy meghalni, hogy egyszer élőben ne lássam őket játszani. Több mint tíz éve műiden nyáron Marbellába já­runk, a tengerpartra. Onnan nagyon messze van Madrid. De már tervez­zük, hogy három napra felutazunk majd, s akkor elmegyünk egy Real Madrid-meccsre. És a Vatikán? Kipipálva? Fűenzében, Velencében voltam már, de Rómában egy átszállásnak köszönhetően csupán három órát töl­töttem. Abba nem fért bele a Vatikán. Az még előttem van. Párizsban több­ször jártam, New York is az egyik kedvenc helyem, de Rómát még nem volt alkalmam igazán megismerni. Nagy ünnep az életében a kará­csony? Szeretem az emelkedettségét, a hangulatát, az illatait. Most is nagyon szép ajándékkal fogom meglepni a feleségemet. Alig várom, hogy átad­hassam neki. Mindig nagy boldogság számomra, ha látom, hogy örül vala­minek. Megviselte ez a hónapok óta tar­tó bezártság? Nem mondanám. Az írásban talál­tam meg a hasznát. Most is, tavasszal is. A csend verseket szül nálam. Meg­teremtem magamnak. írok is sokszor a csendről, a hallgatásról. Bölcs dol­gokról is csak hallgatni lehet igazán. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents