Új Szó, 2020. december (73. évfolyam, 278-301. szám)

2020-12-12 / 288. szám

www.ujszo.com I 2020. december 12. SZOMBATI VENDÉG I 9 Pozsony újra és újra visszavárja Eszenyi Enikő: „Volt, aki kézzel írt levelet, volt, aki e-mailben, sms-ben köszönte meg, hogy együtt dolgozhatott velem" SZABÓ G. LÁSZLÓ Harmadszor rendezett a Szlovák Nemzeti Színházban Eszenyi Enikő, Kossuth-díjas művész. Szeptember közepétől egy hénapig online térben dolgozott a csapatával, a színpadi próbákat csak azután kezdte el. A koronavírus második hulláma sem tudta megállítani a munkában. Lelkesen, energiával teli tért vissza régi (első külföldi!) sikerei színhe­lyére. Két Shakespeare-rendezése (Ahogy tetszik, Antonius és Kleo­pátra) után ezúttal Mika Myllyaho kortárs finn drámaíró Káosz című, több nyelvre lefordított darabját vitte színre. Három nő a lelki zűrzavar sűrűjében. Önuralmuk mellett már az életük felett is elveszítik a kontrollt, de humorral és iróniával a legder­­mesztőbb pillanatokban, a legfájóbb helyzetekben is képesek erőt merí­teni egymásból. Filmszerűen peregnek előttünk az események, s ezt nemcsak azért mondom, mivel a három szereplőt egyszerre látjuk a színpadon és a kivetítővásznon, hanem mert az akciófilmekhez hasonlóan itt is gyorsan váltakoznak a képek és a történések. Sodró erejű, magával ragadó „akciószínházat” kínál a közönségnek. Ez egy zártabb jellegű darab, kis térbe íródott, ezért sokkal kisebb helyen, kamaraszínházakban szok­ták játszani. A pozsonyi Nemzeti stúdiója az átlagos stúdióknál jóval nagyobb, így olyan színházi meg­oldásokra volt szükség, amelyekkel folyamatosan életben tudjuk tartani a nézők figyelmét. S mivel három szereplője van a darabnak, az im­pulzusoknak folyamatosan kell ér­niük őket, hiszen tudják, hogy min­dig csak az a színésznő jöhet be, aki kiment. Egy olyan világot kellett megteremtenem, amelyben sokkal színesebben tudnak játszani, hiszen amellett, hogy a történet többrétegű, mind a három színésznő több sze­repet játszik, és nemcsak egymás­sal, hanem a közönséggel is kom­munikálnak. Diana Mórová, Tána Pauhofová és Monika Hilmerová remek szí­nésznők, akik jól bírják a testi és lelki megterhelést. Nagyon sok gyorsöltözésük van az előadás so­rán, amit technikailag is pontosan keli megoldaniuk. Erre előre fel kellett készülni. Mandlenák Andrea, az előadás ko­máromi jelmeztervezője remek munkát végzett. Olyan kosztümöket kaptak tőle a színésznők, hogy pil­lanatok alatt le tudják vetni, vagy ép­pen magukra tudják ölteni. De Mes­ter Dávidnak, a darab budapesti ze­neszerzőjének sem volt könnyű dol­ga. Mivel nem lehetett jelen a pró­bákon, naponta küldtem neki a vi­deókat, és azok alapján komponálta a zenét. Az volt a célom, hogy az elő­adás másfél órája olyan legyen, mint egy lendület, egy lélegzetvétel. A színház vezetősége ajánlotta a darabot, vagy szabadon választ­hatott? Sokáig gondolkoztam azon, hogy mit rendezzek. Végül azért döntöt­tünk a Káosz mellett, mert ez a há­rom kiváló színésznő éppen most szabad volt. Én pedig boldogan fog­tam a munkához, hiszen a darab női sorsokkal, a női lélek rejtelmeivel foglalkozik, méghozzá úgy, hogy az a férfiak számára is érdekes, hiszen sok mindent megtudnak a másik nemről. Úgy tűnik, hogy azt a ma­gatartási formát, amit egy férfi meg­engedhet magának, egy nőtől a több­ségi társadalom még mindig nem fo­gadja el. A darabbeli három nő fo­lyamatosan küzd valamiért, a min­dennapok súlyait cipelve egyszer csak kifakadnak, kaotikus pillanatot okoznak maguknak és a társaiknak. Nem bírják tovább a terhelést. Ez sajnos a mai helyzetre is érvényes. Milyen szempontok alapján osz­totta ki a szerepeket? Nemcsak a figurákon kellett gon­dolkoznom, hanem azon a logiszti­kán is, hogy melyik színésznő játssza majd a másik félj ét. Ettől ugyanis még színesebb, még izgalmasabb a felállás. Három különböző nőtípus lép színre a darabban. Monika szőke, Diana barna, Tána vörös. Diana új­ságírónőt alakít, aki mások sorsáról ír, miközben a sajátja romokban van. Tána tanárnő, tele elszántsággal, hi­vatástudattal. Monika pszicholó­gusnő, aki mások lelkét ápolja, pedig az övé sincs rendben, ráadásul a pá­ciensébe szeret bele. Fekete paróká­ban ő még egy szerepet játszik: az is­kola igazgatónőjét. Az is fontos ele­me az előadásnak, hogy a figurák kommunikálnak a nézőkkel. Kérde­zik őket, improvizálnak, tárgyakat ,Az agyam mindent elraktározott. (A szerző felvételei) Monika Hilmerovával, Diana Mórovával ésTáfta Pauhofovával a Nemzetiben kémek el tőlük, vagy a kezükbe ad­nak valamit. Bár a három nő közül csak ket­ten testvérek, az író részéről érez­hető utalások vannak A három nővérre. Horvai István volt a mesterem, aki imádta Csehovot. A három nővér le­gendás rendezése volt. Nálam is van egy pillanat, amikor összekapaszko­dik, kétségbeesett pillanatukban egymás vállára borul a három nő, akik közül az egyik, akárcsak Cse­­hovnál, tanítónő. És a Káosz nőalak­jai sem tudnak kimozdulni az éle­tükből, akárcsak Irina, Olga és Má­sa. Nagyon erős párhuzam van a két mű között. Hol harmóniában élünk, hol káoszban, gyakorlatilag semmi nem változik körülöttünk. A darab is így fejeződik be. „Ezenkívül nem történt semmi említésre méltó. Ott ültünk csendben, és minden úgy ment, mint régen. Vagy nem?” Igen. A harmóniát könnyen szétzúzza egy kaotikus pillanat. A poétikus záróképben egy pil­lanatra megállni látszik az idő. Csillagszórót kértem. Azt mond­ták, Szlovákiában nem lehet kapni. Beszereztük. Utána figyelmeztettek, hogy a színpadon nem lehet meg­gyújtani. Végül mégis megengedték. Kiharcoltuk. Az az első hónap, amikor kép­ernyőn keresztül instruálta a szí­nészeit, nemcsak nekik, önnek is eddig ismeretlen tapasztalásokat jelenthetett. Egyáltalán nem bánom, hogy he­teken át online próbáltunk, hogy ott­honról, a lakásomból irányítottam a Nemzeti próbatermében ülő szí­nésznőket. Hosszasan elemeztük a darabot, vizsgálgattuk a karaktere­ket. Színpadi próbára sokkal keve­sebb időnk volt, mint egy normális időszakban. S mivel március óta na­gyon keveset játszott a színház, tehát nem volt bevétele, szűkös anyagi kö­rülmények között kellett létrehoz­nunk az előadást. Nagyon kis összegből gazdálkodtunk. Ebben a helyzetben el kellett fogadnunk, hogy olyan dolgokat kellett felhasz­nálnunk, amelyeket korábbi előadá­sokban már használtak. Zárva a Bro­adway New Yorkban, nem játszanak a West Enden Londonban, a környe­ző európai színházak sem fogadhat­nak nézőket. Én a sors különös ke­gyeként éltem meg, hogy megszü­lethetett ez az előadás. Hogy próbál­hattunk, és nézők előtt be is mutat­hattuk a darabot. Itt ugyanis borzasz­tó fontos a kontaktus. A közönség alappillére az előadásnak. Látom is az arcokon, hogy az emberek vágy­nak arra, hogy egy estét színházban tölthessenek végre. Ez különös él­mény volt mindannyiunk számára. Minden próbán boldog voltam, ami­kor a hangosító beadott egy hangot, Még valami... Sokat látott, tapasztalt Pozsonyban az elmúlt másfél hónap alatt. Figyelte az em­bereket, rengeteg impulzus érte. A színházról, a világról és önmagáról egyaránt sokat tanult, mondja. Harmónia lakozik benne, nem káosz. a világosító egy fejgépet, ott voltak a színészek és játszottak, a kosztümök is elkészültek... nekem ez mind na­gyon nagy öröm volt. A pandémia pecsétjét is rá­nyomta az előadásra. Elcsattan egy karanténcsók, fekete maszkban. Ilyet sem láttunk még színpadon. Nagyon merész dolog járvány idején játszani, hiszen beszéd köz­ben néha ki-kifföccsen a nyála a szí­nésznek. Egy erősebb fizikai kon­taktusnál, például a csóknál elen­gedhetetlenné vált a maszk. Nem te­hetem ki plusz veszélynek a színé­szeket. Egyébként nem állunk még készen arra, hogy ilyen helyzetben mit hogyan ábrázoljunk. Idő kell ah­hoz, hogy ezt a szörnyű időszakot feldolgozzuk. írók, költők, zenészek később fogják megírni, megkompo­nálni, hogy lelkileg, szellemileg és fizikailag hogyan éltük meg ezeket a hónapokat, amikor sokan voltunk betegek, sok embertársunkat elve­szítettük, és még mindig szoron­gunk, nehogy elkapjuk a vírust. Ilyet még nem élt meg a világ. Ez a jóízű munka, gondolom, nagyot lendített a lelkiállapotán. Nemcsak a munka, ez a csodás le­hetőség, hanem az a szeretet, elis­merés is, amit a Nemzetiben, a kol­légáktól kaptam. Volt, aki kézzel írt levelet, volt, aki emailt küldött, vagy sms-ben köszönte meg, hogy együtt dolgozhatott velem. Ez különöskép­­penjólesett. Vénusz nercben című rendezése a pozsonyi Aréna Színházban nyolc éve telt házas siker. Ez is örömmel tölt el, de ami na­gyon érdekes felfedezés volt szá­momra: visszajött a szlováktudá­som. Semmit nem felejtettem. Gya­korlatilag mindent el tudtam ma­gyarázni, amit akartam. Az agyam mindent elraktározott az elmúlt években, és úgy látszik, nem törölt ki semmit, csak pihentetett. Most, hogy napi nyolc órában szlovák kö­zegben voltam, és beszéltem, be­széltem, már a darab szlovák szö­vegét is értettem. Ezen sokszor el­csodálkoztam. Roman Polácikkal, a Nemzeti Színház kivételes tehetségű fiatal színészével találkoztam a lift előtt, pár évvel ezelőtt játszott ná­lam a Vízkeresztben, a nyári Sha­­kespeare-játékok során a pozsonyi várban. Enikő, ty mluvís cesky? - kérdezte. Vele csehül társalogtam anélkül, hogy tudtam volna. Renge­teget segített a kommunikációban, hogy értettem a színészeimet. De még az író-műfordító Feldek úrral és a lányával is el tudtam beszélgetni. Lefordította szlovákra Balassi Bá­lint művét, a Szép magyar komédi­át. Elhozta nekem ajándékba. O ké­szített nekem friss szlovák fordítást az Ahogy tetszikből. Feljöttek köz­tünk a régi emlékek. Éabuda úr, Chudík úr, Danciak úr, az egész ak­kori csapat akikkel olyan előadást hoztunk létre, hogy a nyitrai feszti­válon több díjat is kaptunk érte. Lassan azt is elmondhatja: ha­zajár Pozsonyba. Nagyon szeretem ezt a várost. Tel­jesen megújult az elmúlt pár évben. Fiatalos, lendületes, jól kezeli a pan­­démiát. Mindig szeretek idejönni. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents