Új Szó, 2020. december (73. évfolyam, 278-301. szám)

2020-12-10 / 286. szám

• Interjú • Szépségápolás • Lakberendezés • Divat • Sztárvilág • Kultúrszendvics • Életmód XIV. ÉVFOLYAM, XI. SZÁM, 2020. DECEMBER épp a karatén kezdetekor jött az az időszak, amikor már nem szoptattam a leg­kisebbet, s egy kicsit belevet­hettük volna magunkat az esti programokba, és akkor bumm! Bizonyára azért is elég nehéz lehetett, mert még­iscsak messze voltatok a családtól. Ez is ott volt benne, más­részt bevallom, múlt ősz­szel azt kívántam, bárcsak a férjem sokkal kevesebbet utazna. Ez viszont teljesült. Ő is nagyon aktív életet él, rengeteget utazott, egyik nap itt, másik nap ott volt tárgyalása. A karantén kez­detén pedig hazahozta a nagy asztali számítógépét, és most itthon dolgozik. Amikor mindketten elfogad­tuk, hogy ez van, senki nem mehet sehová, mindent ki kell húzni a naptárból, utána már jó volt. Adott volt a helyzet, hogy az írásnak szentelhesd az idődet. Mikor fogalmazó­dott meg benned a könyv témája? Jó ideje foglalkoztatott, hogy írjak a prostituáltakról, s mivel épp Brüsszelben voltunk, adta magát, hogy a Brüsszelben dolgozó ma­gyar prostituáltakról legyen szó. Azt mondtam, most úgysem mehetünk sehová, akkor legalább megírom ezt a regényt. Mi igényelt tőled több energiát: maga az anyag­­gyűjtés vagy az írás? Harmónia, közvetlenség, nyitottság. Könnyed, derűs mosoly. Kecses eleganciája a francia nőket juttatja eszembe. •• Összetéveszt­hetetlen a stílu­sa. Pedig, mint mondja, a divat az, ami a legke­vésbé érdekli. T estesei egy picit a megjelenése, mert ott belül határozott, cél­tudatos egyéniség rejlik, aki újságíróként, íróként nem a gyors sikert ígérő „könnyed női témákat" választja. In­kább a keményeket. A hús­bavágókat. Foglalkozott az afrikai nőket érintő testcsonkításokkal, a szexturizmussal. A rendes lányok csend­ben sírnak című nagy sikerű könyvében az 1990-es években mű­ködő dunaszerdahelyi maffia női áldozatai­nak adott hangot. Most megjelent új regénye, a Városi rókák izgalmas történetének főszerep­lői diplomatafeleségek és kelet-európai prosti­tuáltak. Két világ. Ég és föld. Vagy inkább pokol. Durica Katarinával be­szélgettünk. Éppen Brüsszel felé vi a vonat a kislányoddal, elmúlt napokban Some ján, Dunaszerdahelye Komáromban dedikált; új könyved. Könyvbemutatót a járvány miatt 'sajnos nem tarthat­tunk, így múlt hétfőn volt egy online könyvbemuta­tónk juhász Anna Irodalmi Szalonjában, Borbély Ale­xandra olvasott fel részlete­ket a könyvből. Brüsszelben az egyik gyerekszobánkban alakítottunk ki egy mini stú­diót, onnan jelentkeztem be. Fura volt persze, hogy itt az új könyvem, és ahe­lyett, hogy bemutatnám az olvasóknak, a hálószo­bában ülök. De kitaláltuk, legyen akkor legalább dedi­kálás. Komáromban példá­ul a Klapka étteremben tar­tottuk. Kinn ültem 0 fokban, nyúlbundában, sapkában, jöttek az olvasók, kezet fog­ni sem lehetett... 2020-ban ez a maximum, amit megte­hetünk. A helyzet paradoxona, hogy te azok közé az írók közé tartozol, akiknek fon­tos a kontaktus az olvasó­ikkal. Nagyon! Mert az írás ma­gányos műfaj. Az ember az ideje nagy részében otthon van a négy fal között, nincs semmi, csak az üres Word dokumentum mega jegyzetek. Pedig extrover­tált vagyok, szeretem, ha sok ember van körülöttem, nagy család, nagy baráti tár­saság. A világhírű Elena Ferrante mondjuk teljesen rejtőzkö­dik, azt sem árulja el, ki ő valójában. Az olvasók egy ATORTENET összehozza az embereket jelentős része azonban, ha egy könyv megérinti őket, az élmény hatása alatt sze­retnék közelebbről megis­merni a szerzőt is. Nekem is vannak olyan író ismerőse­im, akik, ha elkészül a könyvük, inkább hátra akarnak lépni, mert számukra irritáló, ha ki kell állniuk. Nekem nem okoz gondot. Ez így zsigerből jön. Egyáltalán nem te­her, sőt, élvezem! Sok olyan olvasó van, aki szeret kap­csolódni. Elolvassák a regényt, még ben­ne vannak a han­gulatában, és visz­­szajeleznek nekem, vagy csetelünk róla. Vannak olyan ismerőseim, sőt meg merem előlegezni, hogy barátaim, akik először az olvasóim voltak. Ez érthető, hiszen fontos a visszajelzés arról, hogy volt értelme annak, amit csináltál. Meg egyfajta szociológiai tanulmány is. A regényeim mindig a női létről szólnak, nagyon sokszor benne van az is, hogy a nők mit élnek át a párkapcsolatban meg a családban. Sokat beszé­lünk ma a családon belüli erőszakról, és hogy milyen óriási százalékban van je­len, de amikor az ember személyesen szembesül vele, mennyire tág ez a ré­teg, akiket érint: fiatal nők, városi nők, magas beosztá­sú nők, akik fizikai vagy lelki bántalmazást élnek meg, vagy anyagilag korlátozzák őket, ez egészen más ta­pasztalat. Ők kapcsolódnak a könyvem szövegére, én pedig ezáltal sokkal többet tudok meg olyan rejtett vilá­gokról, amiket, úgy érzem, be kell mutatnom. Ma már nem tabu pszichológushoz, coachhoz járni. Mindenhol ugyanaz az alap: mondd ki, vállald fel, hogy nem vagy egyedül, mondd ki, hogy igen, nem vagy rendben, hogy változásra, segítségre van szükséged. És jó érzés, hogy sokan bennem találják meg azt az embert, akinek elmondhatják, ami bántja, nyomasztja őket. Ezek ne­kem fontos témák, amiket fel kell karolni és fel kell mu­tatni. Ez az év a legtöbbünknek komplikált volt, de neked hozott kellemes élményt is: megjelent az új könyved. Amikor bejelentették, hogy a világjárvány miatt karan­tén lesz, az első hetünk elég sokkos állapotban telt. Igaz, nekem volt egy olyan érzé­sem, hogy már nyolc éve karanténban vagyok, nyolc­éves ugyanis a fiam. Persze, ez csak tréfa, de egy, pici igazság rejtőzik benne, mert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents