Új Szó, 2020. november (73. évfolyam, 254-277. szám)
2020-11-28 / 276. szám
M SZALON ■ 2020. NOVEMBER 28, www.ujszo.com S'WHör THE GftOTHT BV k 'a ; THE DIVINE COMEDY Discourse on Method | j (Fotó: Shutterstock) Bartók Imre Verseim kérdezi, hogyan kezdje el a novelláját. Nem tudom. (De tudom: kell egy utca, egy ló és még valaki, aki odamegy az állathoz, hogy megvigasztalja.) Nem tudom, de most elindulok, és keresek valakit, aki tudja. Tessék, itt is hever a polcomon, vékony kis novelláskötet, ropogós gerinc, és benne egy szöveg, Látogatók. Vajon mifélék ezek a látogatók? Ez tehát így kezdődik: Nyár volt. Igen, így kell írni, vagyis így kell elkezdeni, mert ez a novella is így kezdődik, nyár volt, pont, és most ezt kéne kielemezni, hogy miért érdekes ez, végül is gyakran van nyár, vagyis nem elég gyakran, és közben sok már belőle, tűz a nap, felperzsel mindent, malacok vagyunk mind, rajtunk a sor. Miért érdekes, hogy nyár volt, ha egyszer nyilvánvalóan nem az. Talán ilyen, amikor a mennyiség alulról csap át minőségbe. Nyár volt, nyár, mégiscsak szép, lengedező fűzfák, burukkoló fiókák a fül fészkeiben, egy erdő, benne csöpp kislánynyal, nagymama kuckója felé. (Vö. Szentkuthy: „Milyen érdekes egy kis madárcsicsergés: mikor hallom, nem hallok jóformán semmit, csak látok.”) Persze, beszédes, hogy nem „Kellemes júniusi nap volt, amikor is...”, meg egyáltalán, nem látjuk hozzá a felhőket. Semmit sem látunk. Most sötét van. Nyárállott, de már vége. Nyár volt. így még nem filézte ki magát mondat. De nem csak a szintaxis öngyilkossága elegáns, hiszen itt van még a prózaírói tudatosság, a gonosz elbeszélő, akinek egyeden szenvedélye - igen, ez már in sejthető -, hogy kínt lásson gyöngyözni szereplői arcán. In van még a meteorológiai megvetés, miközben nem azt várjuk egymástól, hogy tekintettel legyünk a légköri jelenségekre, legalább udvariasan megköszönjük, mintha nekünk szólna, amikor azt halljuk, „jó időnk van”? (Nyár volt.) Minthogy az ilyesmi valóban nekünk szól. Aki az ég felé fordul, minket szólít. Csak nem in, nem most. Kafka, eső lesz? Igen, esni fog. Nyár volt. Egyszer láttam egy Faustot, elhúzták a kezdést, egyre türelmedenebbül duruzsoltak a nézők Aztán betrappolt a doktor oldalról, odavágta a csizmáját a deszkákhoz, és megállt, olyan németesen, ich kann nicht anders, októbertől habzó bajusszal. Az volt ilyen. (Pedig az október nem is nyári hónap.) Mély benyomást ten rám a színészi játék, arc se kellett hozzá. „Ez egy jó belépő”, hallottam a riadt suttogást magam körül. Ez az évszakos mondat is ilyen. Nyár volt. Bizalmaskodó és kegyeden. Abuzív, mint minden valamirevaló irodalom. Ha már bizalmaskodás. Egy elsőmondat mégiscsak, ha nem is kijelöli, de tapogatja a szöveg és olvasója közti lehetséges határokat. Bejelenti, hogy meddig merészkedik el, mennyire kíván statikus maradni, netán kigaloppozik a hálóig, bízik a szerváiban, megy közel lecsapni, kockáztat, üt láb között, elegáns lesz, mint a svájci órásmester, vagy erőből old meg mindent. „Szólítsatok Ishmaelnek”, tessék, egy elsőmondat. Nem így szoktunk bemutatkozni. Miért nem azt mondja, „Ishmaelnek hívnak”, esedeg: „Ishmael vagyok”? A „Szólítsatok Ishmael”-nek olyan, mintha azt búgná felénk: akár így is hívhattok, de hogy ki vagyok valójában, azt nem árulom el. Sőt, talán sosem fogom elárulni. Bizony, nem babra megy a játék, nem céltalan titkolózás ez. Az, hogy sosem tudod meg a nevem, biztosítja, hogy örökkévaló leszek. Te viszont meghalsz. Mindent túlélek, nem érted? Szólítsatok úgy, mint aki túléli nemtudásotok földi tartamát. Az első mondat tehát ezt jelend: Túl foglak élni titeket. Becsülendő ez a kitárulkozás, erről szól a könyv is. (Mi másról szólna?) A bálna után Ishmael a legöregebb emlős. „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t...” Újabb variáció a nyilvánvaló hazugságra, ami persze igaz - vö. Jób története -, de az elbeszélő megint egy állat, miért nem mondja meg, hogy tényleg megvádolták vagy sem, mi ez a feltételes mód? O se tudja? Akkor minek beszél hülyeségeket? Mire ez a sok sejtetés? Nyár volt. Mintha ez volna a megoldás: a perbefoghatadan közlés. A tények Szárazon zörgő harasztja. Csakhogy persze ez is puszta sejtetés, hiszen már elmúlt. Volt-e igazán? Nem. Inkább nem. Nyilván nem. Ha igaza van Hérakleitosznak, és kinek-kinek éthoszi a daimónfo, avagy jelleme a sorsa, akkor persze felesleges is ezen töprengeni, Josef K., inkább egy Jo nagy E, és hovatovább megérdemli, ami vele történik. Azért történik meg vele mindez, mert ő az, aki. De mi a nyár éthosza? Nyilván az, hogy elmúljon. Ezért volt nyár. így kell tehát elkezdeni egy novellát. (így is lehet.) „Vak voltam, de most már látom a madárcsicsergést” (Lukács 9:20). A háttérben Gesualdo, rengeteg erdő, benne egy kislány, a bal kezéről hiányzik a kisujj. így született. O az elbeszélő. Nyár volt, és elmúlt ugyan, de nem fogunk fázni soha többé. KONYVSORSOK Elveszve New Yorkban N ew York City - Douglas Adams Galaxis útikalauzát parafrazálva - nagy. Még annál is nagyobb. Aki járt már a városban, érzékelhette a fenségességét: föntről, az Empire State Building tetejéről, különösen az alkonyi-esti fényekben, nemcsak a messzibe, de egyenesen a végtelenbe nyúlónak tetszik. Az épített, mesterséges környezet kvázi városbolygót alkot, az említett épületről nézve ke létén Brooklyn és Queens, nyugaton Jersey City terpeszkedik, távolabb, délen, a ' Szabadság-szobor apró szigetén túl pedig Staten Island pislákol, az ötödik hatalmas kerület. Manhattan ugyanakkor a legtündöklőbb hangyaboly: lüktető, pumpáló, folyamatosan pulzáló organizmus, ahol szinte egyik utcáról a másikra változik a kép, ezer arcot ölt a város, és kivétel nélkül valamennyi különleges, mind egyedi ízzel, unikális hangulattal bír. New York City régóta az egyik kedvenc városom - amikor tavaly nyáron ott jártam, szőröstül-bőröstül fel is falt, bekebelezett, én pedig örömmel róttam a köröket a zsigereiben. Már csupán ezért is bizton állíthatom, hogy nem különösebben nehéz felszívódni New Yorkban. Horváth Viktor első regényében, az AT, avagy New York-variácíókban (JAK-fuzetek, 2004) a főhős például a metróhálózatot tünteti ki figyelmével, és ez a szerteágazó fold alatti labirintus nyeli el végül. Stephen King 1980-as regényének, A tűzgyújtónak, pedig rögtön a nyitójelenetében, a manhattani hajsza során hangzik el: „Ha nincs pénzed, New Yorkban még a járda is megnyílik alattad, és mindörökre nyomod vész.” (A New York-i metró mindazonáltal rendkívül érdekes: van, hogy akár tíz-tizenöt percig nem érkezik új szerelvény, a frekventált vonalakon sem - főleg az esti órákban -, akkor viszont szépen megtelik, majd ha éppen úgy alakul, rendőrségi intézkedés miatt áll negyed órát az alagút közepén, két állomás között. A buszok sűrűn járnak, de a rácsos útszerkezet és a két-háromszáz méterenkénti megállók miatt rendkívül lassan haladnak, a helyiek nem is nagyon használják, andalgó városnézésre viszont tökéletesen megfelelnek: egy alkalommal csaknem egy teljes órába telt, míg lezötyögtem a Central Park déli részéről a Lower East Sidera, a Manhattan és a Brooklyn hidakhoz, áthajtva legalább négy, egymástól nagyon különböző negyeden.) Paul Auster New York trilógiájának egyik hőse, Dániel Quinn inkább a sétát preferálja. A három, önállóan is olvasható, de öszszefüggő kisregény közül az első, az Üvegyáros az ő sétáit mef séli el. Nem hagyományos értelemben vett járkálások ezek Manhattan kisebbnagyobb épületei, felhőkarcolói, üvegpalotái között, hiszen Quinn aki eredetileg William Wilson álnéven detektívregényeket ír, és egy bizonyos Paul Auster nevű magándetektívvel keverik össze rögvest az első oldalakon - épp küldetést teljesít, követ és megfigyel egy habókos öreg figurát, aki sejthetően veszélyt jelent saját fiára. Quinn belemegy a játékba, amikor Austernek kiadva magát úgyszólván álruhás nyomozásba kezd, és megkezdődik egy fergeteges és szövevényes kirándulás a nevek, alakok, alakmások, identitások dzsungelében. Egy ponton még a valódi Paul Auster is fölbukkan a történetben, Quinn ugyanis kideríti róla, hogy maga is író, Manhattanben él és alkot, és van egy kisfia, akit szintén Dánielnek hívnak—sőt Auster épp Don Quijotéról készül értekezést írni, akinek a monogramja megegyezik Quinnével. így a két karakter sorsa egy jól előkészített és megteremtett összefüggés révén egymásban tükröződik. A tükröződés ugyanakkor szó szerinti hatáselem a New York trilógiában. A városkép szerves része az üveg, ami gigantikus tükrözőfelületeket alkot a Cityben. Nem is kell különösebben utalnia rá a regénynek, hogy a mind hoszszabbra nyúló séták ezek között a felületek között a testmozgáson, sőt a nyomozáson túl is extra jelentőségre tesznek szert. Az üvegváros építményei nemcsak a saját test képét lökik vissza folyamatosan, illetve nem is annyira ebben mutatkozik meg az érdekességük, hiszen az ember annyira eltörpül hozzájuk képest, hogy alig jelenik meg szembeödő módon ezeken a felületeken. Sokkal szembetűnőbb spektákulum az utca- vagy városkép maga, ami az üvegnek köszönhetően egyből létre is hozza a saját replikáit, amerre csak néz az ember. Ily módon az a különleges tapasztalat lesz mind hangsúlyosabb, hogy az anyag áttetszővé válik, szinte eltűnik, nem magát állítja elő és előtérbe, hanem egy másik látványt, amelyet tükröz. Fredric Jameson a posztmodernről szóló alapvető könyvében (A posztmodem, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája) a Los Angeles-i Bonaventure Hotel építészi megoldásain keresztül mutatja be ezeket az effektusokat, egyes hatáselemek pedig a manhattani miliőt tekintve is érvényesek. Máskülönben, New York Citynek, az üvegpalotáknak köszönhetően a vertikális kiterjedése szintén rendkívül nyomatékos. Sőt, ahogy fentebb már szóba került, a horizontális terpeszkedés, a városbolygószerű kiterjedés kizárólag ezekből a magasságokból érzékelhető igazán. Thomas Pynchon Kísérleti fázis című regényében a felfelé tornyosuló tárgykömyezeti objektumok közül és az arányokat figyelembe véve a Hudson folyón és az East Riveren úszó szemétszállító hajók kerülnek a figyelem centrumába, hiszen a szemétkupacok a méretük révén az épületekhez hasonulnak. Az ironikus összevetés a szemétfeldolgozás folyamatának fölvillantásával rávilágít egyebek mellett arra, hogy a láthatadan - mert kihajított és elszállított - hulladékból a városképet akaradanul imitáló vagy nagy vonalakban leképező hegyek keletkeznek, Auster regényében pedig a megfigyelt öreg Stillman a kidobott kacatok közt kotorászva kísérli meg nyelvileg „újraalkotni” a világot. Bár hozzá a nevét illetően, tehát a megnevezés szintjén a szódanság vagy a mozduladanság, esedeg a kivárás jelentésmezeje kapcsolódik, épp a mozgásban levés, a séta, a guberálás indítja be azt a gondolati munkát, amely egy Bábel előtti nyelvi közösség óhajával veszi kezdetét az Üvegvárosban. Stillman és az őt követő Quinn sétái ráadásul térképészeti és topográfiai szempontból sem érdektelenek. A spekuláció szerint a nagy manhattani járkálások madártávlatból betűket és szavakat formálnak, azaz a város szövetének bejárása valamely közlésszándék föltérképezésére irányul. New York City innen nézve a közlés médiumává válik, a nyelv pedig a város, illetve a tér képévé. A szemét útra kel, hogy újraírja a várost. Quinn végül zárt életteréből az utca névtelen nyilvánosságába kerül — off the grid él, úgyszólván lekerül a térképről —, majd elvész abban szobában, amely a némaság jelképes tere. És akárcsak Pynchon regényében, New Yorkot egyszeriben elkövetőként és szemtanúként azonosítjuk. L. Varga Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
